Turi

György

Évtizedeken át megkerülhetetlen figurája volt a magyar úszósportnak, amely a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve igen sokáig a „két torony” jegyében működött: a Komjádiban Széchy Tamás műhelyébe, illetve a Kőér utcában Kiss László birodalmába kerültek a legtehetségesebb úszók, ezen kívül (már csak a szegényes infrastruktúra okán is) szinte alig produkált más csapat kimagasló eredményt. Míg az ezredforduló után a Széchy-örökség porladni kezdett, az Öreg mellett tevékenykedő edzők különböző klubokban, egymástól elkülönülve dolgoztak tovább, addig Kiss László csak átadta a stafétát Turi Györgynek. Ha nem is hasonló eredményességgel, de rendkívül hatékonyan, nemzetközileg is kiemelkedőt produkáló úszók sorát nevelte ki, továbbá a Kőbánya SC hazai primátusát másfél évtizeden át fenntartva gondozta az örökséget. Ő maga egyike azon kevés, bár korántsem kivételesnek számító szakembernek, akinek semmilyen versenyzői múltja nem volt úszásban. Erről egy interjúban így beszélt: „Ez egy érdekes dolog. Széchy Tamás – ugye ő sem volt versenyző – szerint nagy előny, hogy nem voltam élversenyző, mert az úszókból lett edzők sokszor abba a hibába esnek, hogy az emlékeik, élményeik hatására nem tudnak objektívek lenni. Igazat adok az Öregnek. Széchy súlylökő volt. Én egy osztályba jártam a Rákóczi gimnáziumban Rudolffal, Hargitayval, Sóssal. Rajtuk keresztül kerültem a medencepartra. Megkedveltem, de testnevelő tanár akartam lenni. Aztán elvégeztem a tanárképzőt, majd a szakedzőit, és szépen lassan kialakult, hogy úszóedző leszek.”

Turi rendszeresen hangsúlyozta, Kiss László meghatározó szerepet játszott az életében. A mentoráról készült könyvben gyakorlatilag összefoglalta egész edzői pályafutását. „Az egész életem gyakorlatilag párhuzamos Laciéval, jó lenne az eredmények minősége okán is, bár abban bőven jobb… Kezdve azzal, hogy ugyanabba az általános iskolába jártunk, ugyanabba a gimnáziumba, ugyanarra a főiskolára, én ugyanúgy 23 évesen kezdtem az edzősködést, mint ő – és végül a munkahelyünk is ugyanaz lett. Ölveczky Vili sameszaként kezdtem, még a Margitszigeten, ahol a dühöngőben őrült nagy focimeccsek zajlottak. Én sihederként bekerültem a negyvenéves rókák közé, akik közül azonnal fel kellett figyelni Lacira, igazi adonisz, férfikorának csúcsán – azaz hiába volt a ketrecben mindenki egyenlő, én a gátlásaimat nem tudtam levetkőzni, tisztelettel néztem mindannyiukra, Lacira különösen. Valamiféle kölcsönös szimpátia alakult ki közöttünk, és egyszer elejtette nekem: mi lenne, ha elkezdenék neki dolgozni. Állást még nem tud nekem adni, mert nincs státusza, viszont épp válófélben volt egyébként, a klubban is éppen mindent átalakított, és az újra építkezésben számítana rám."

A motiválásnak hihetetlen nagy mestere volt, olyan szinten tudott manipulálni, hogy tanítani lehetne. Ahogy levezette: most nem tudlak felvenni, de építs ki magadnak egy csoportot, kezdd el száz gyerekkel, az ügyeseket tartsd meg, dolgozz velük keményen. Így indult. Mondjuk a legelső csoportomban rögtön ott volt a nyolcéves Egerszegi Krisztina... És csináltam, Laci pedig szépen lógatta a répát a szamár orra elé: mindig tudott olyat mondani, hogy ne érjem el, ám a lehetőség rendre ott legyen az orrom előtt. Állandóan kérdezgettem: mikor leszek jó edző? Először azt mondta: majd ha lesz egy saját csoportod. Lett. Akkor? Ha meglesz az első saját bajnokod. Meglett. És most? Akkor leszel nagy edző, ha nem csak egy bajnokod lesz, hiszen egy lehet véletlenül is. Jó, egy korosztályoson már volt öt-hat aranyérmünk, ám ekkor azt mondta, jó, de majd ha ezt megismétled... Bár korábban hívott Széchy, valami azt súgta, Laci mellett a helyem. És ez volt a tökéletes választás. Mindig boldogan tettem a dolgom, soha nem voltam savanyú: előfordult, lecseszett, hogy a hajam leégett, ám sosem megalázóan, és rendre elmondta, ez miért történt. Belém fektette a legtöbb energiát – a répát pedig végül 2000-ben kaptam meg, miután Laci befejezte a Kőérben. Engem azonban soha nem a pénz érdekelt. Még a nyolcvanas években Sós Csaba el akart vinni a Fradiba, ám nem mentem vele. Pedig jobb feltételeket kínált, igaz, az összes gyerekkel együtt kellett volna átmenni. Ha belegondolok, hogy viszem magammal Egeret is, aki tizenkét éves koráig volt nálam – hát, meglehet, sok minden másként alakult volna... Így senkit nem tanítottak még az uszodában, mint ő engem. Holott a nagyokra az jellemző, hogy nem adja tovább a tudását, mert a nagysága akkor marad meg, ha nem szárnyalja túl senki. Laci más, ő tanított. Másokat is akart, de akadt olyan, aki keményfejű volt, úgy gondolta, más úton is el lehet jutni a csúcsra. Én viszont úgy voltam vele, jó lesz nekem a járt út. És harminc évet ki tudtunk húzni egymás mellett úgy, hogy közben nem babra ment a játék. 1987 óta ott lehettem mellette, azóta nem telt el úgy év, hogy valamilyen érem ne született volna valamilyen világversenyen. Hálát adok a Jóistennek, hogy ez így alakulhatott – hogy nekem is olyan pályafutás adatott meg, amire büszke lehetek. Édesanyám még ma is mondogatja: Gyurikám, adjál hálát, hogy a Laci mellett lehetsz, mondom neki, mama, meddig kell még hallgatnom ezt, tudom én, de hát mindjárt én is hatvan leszek. Ám alapvetően mindig rá kell jönnöm, hogy nem lehet eléggé hálás lenni, amiért így történt minden, ahogy.” Egy másik alkalommal elmesélte, mint győzte meg Kiss László arról, mennyivel jobb egy jó üzletben társnak lenni, mint egy rosszban egyedül főnöknek. „A stoppert mindenki tudja nyomni – aki elvégzi a TF-et, az tudja, milyen módszerekkel lehet gyorsasági állóképességet építeni, alapvető képességeket fejleszteni, de nem ez a lényeg. A siker titka a személy, a karizma. Széchy jó edző volt, sikeres, ám sokkal több volt körülötte a misztikum – az úszással kapcsolatos tudásanyag és tapasztalat tekintetében Lacival senki sem versenyezhet. És a személyiségének hála ezt a tudást ki tudta hozni magából, és át is tudta adni versenyzőnek, edzőkollégának egyaránt.”

Turi György egyébként már az önállóvá válás előtt elsőrangú eredményeket ért el: 1993-ban ő készítette fel Güttler Károlyt, aki pályája delelőjén Európa-bajnok lett úgy, hogy 100 mellen a sheffieldi Eb-n az előfutamban úszott új világrekordot. Amikor visszafelé ballagtak a medencetérből, az Egerszegi Krisztinára fókuszáló főnök odabiccentett: „Na, mi volt?” Ebből kerekedett ki egy feledhetetlen párbeszéd: „Semmi extra, csak egy világcsúcs.” „Na jó, nem kell hülyéskedni.” „Mondom, világcsúcs.” „Ne szórakozzatok már velem...” Güttler Károly 1996-ban még egy újabb olimpiai ezüstöt szerzett, és Turi György igen komoly szerepet vitt Kovács Ági felkészítésében is. Aztán az első önálló éveiben komoly eredményeket szállított: 2001-ben Kovács Ági lendületből lett világbajnok, a 2003-as világbajnokságon Risztov Éva és Cseh László is ezüstérmes; hogy aztán az athéni olimpia más okokból, de ne úgy alakuljon, ahogy szerették volna. Éva a csalódás után egy időre befejezte az úszást, Laci a sajnálatos, a játékok előtt hetekkel elszenvedett lábtörésén túltéve magát 2005-ben világbajnoki címet szerzett. A következő évek hullámzóan alakultak, a pekingi játékok három második helye Phelps mögött óriási eredménynek számított, és ekkoriban a Turi-Cseh kettős munkája etalonnak számított itthon és rendkívüli tiszteletet vívott ki külföldön is.

Ekkoriban egymást érték az interjúk, az egyikben kifejtette: „Maximalista vagyok teljes mértékben. Szigorú is vagyok, de nemcsak a szakmámat, az úszóimat is rajongásig szeretem. Mindent odaadnék nekik, és mindent oda is adok, ezt pedig érzik. Éppen ezért követelhetek, mert tudják, ha én a maximumot hozom, nekik is azt kell. Az úszás kemény sport, de látni kell, nem gépek, érző emberek vannak az eredmények mögött. Éppen ezért csak a szeretetre lehet építeni, semmi másra. Az úszás egyéni sport, de én mindig csapatban gondolkoztam.” És a csapatban újabb és újabb tehetségek tűntek fel: Bernek Péter, Kozma Dominik, később Szepesi Nikolett, majd Szilágyi Liliána, utóbb Horváth Dávid, aztán Késely Ajna – az utánpótlás-világversenyeken, ifjúsági olimpiákon taroltak, és a többségük a felnőttek között is sikeresnek bizonyult, legalábbis Európa-bajnoki érmek tekintetében, igaz, vb-n és olimpián már nem érkeztek ugyanolyan kimagasló eredmények, mint amikre Cseh volt képes. „Lacika” 2010 után egyre komolyabb konfliktusokat vállalt edzőjével, 2014 pedig fordulatot hozott: előbb Bernek Péter távozott, majd az ő rövidpályás vb-aranyát látva Cseh László is a költözés mellett döntött, és ekkoriban köszönt el tőle Kozma Dominik is.

Turi György eredetileg a riói olimpia után akart visszavonulni, ám a klasszisok távozásával megreccsenő eredményesség miatt még egy ciklust vállalt, igaz, valóságos metamorfózison átesve folytatta az edzősködést. „Már soknak éreztem a napi tíz-tizenkét órás elfoglaltságot, de ha leállok, nincs eredmény, és akkor szakosztályvezető sem kell, így hát életmódot váltottam, leadtam negyvenegy kilót, ha ezt nem teszem meg, belepusztultam volna a munkába...” Így újabb évekkel nyújtotta meg alighanem páratlan sorozatát: azzal, hogy Rohács Réka a nyíltvízi váltóban tagja lehetett a 2021-es, budapesti Eb-n érmet nyerő kvartettnek, 1989 után zsinórban a 17. kontinensviadalt zárta úgy, hogy klubjának egyik (vagy több) úszója érmes az Eb-n. Tokió után valóban felhagyott a napi edzői tevékenységgel, viszont az ekkor visszavonuló tanítványa, Cseh László egykori közös munkájuk árnyoldalairól nyilatkozva nem várt folyamatot generált. Egyre több korábbi úszó szólalt meg Turi megkérdőjelezhető módszereiről, és az ekkoriban az ilyesmire minden korábbinál érzékenyebbé váló közvélemény növekvő nyomása miatt Turi végül lemondott 2019 óta viselt MÚSZ-alelnöki posztjáról és az edzőbizottságban betöltött vezető tisztségéről. Egy, az ügy csúcspontján adott hosszabb interjúban ugyanakkor tanulságos válaszokat fogalmazott meg. „Az vesse rám az első követ, aki abban a korban szocializálódott, a nyolcvanas évektől gyerekekkel foglalkozott, és olykor, ha erős indoka akadt rá – mert eltört volna a gyerek lába, betört volna a feje, ha az uszodában baromkodik, a vizes kövön elesik, vagy egyéb fegyelmezetlenségekről már ne is beszéljünk –, nem kevert le egy-egy nyaklevest, vagy nem emelt ki a vízből senkit a manapság elfogadhatónál erőszakosabban. De könyörgöm: az egy-két kirívó esetből ne általánosítsunk! Mindezt a kattintásért és a lájkért. Azért nem jó, ha erre X, Y, Z évtizedek távlatából, egy teljesen más korban emlékezik, mert ez most megengedhetetlen. Ha ma ránézek a gyerekre, és elordítom magam – ami az uszodában elkerülhetetlen, hiszen a versenyző feje a víz alatt van, szinte semmit sem hall –, mert éppen lefordul hamarabb, vagy éppen ahhoz van kedve, hogy húzza magát a kötélen, csaljon, én máris lelki terroristává válok. Más világot élünk.”

A versenyzők távozása kapcsán is érdekes gondolatokat fogalmazott meg. „Ahhoz, hogy valaki olimpiai, világbajnoki dobogóra állhasson, nem elegendő a tehetség. Kell hozzá baromi nagy ego is. Akiben ez nincs meg, az nem lesz ilyen szintű sportoló. Ezt nem csak én állítom, de Magyarország, sőt talán a világ legsikeresebb kajakedzőnője, Fábiánné Rozsnyói Kati néni is. Igen ám, de ez az ego épp úgy fejlődik, ahogy a gyerek. Minél jobb eredményeket ér el, annál inkább növekszik. Egy idő után a sportoló ezért úgy érzi, többet tud, mint az edzője. Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy kamaszkorban ezt az egót képes kordában tartani, megfelelően kezelni. Ezért véleményt alkot adott szituációkról, az edzőjéről, a klubvezetésről, és ezt nem minden esetben a legjobb pillanatban, a legokosabban teszi. A felnőtté válás évei alatt ezek a konfliktushelyzetek mindennaposak, mert az az edző tud eredményesen dolgozni, aki szintén kellő egóval rendelkezik. Amikor két ekkora ego találkozik, abból fakad a létező legnagyobb érdekközösség, a sikeres edző és a sikeres tanítvány kapcsolata. Egy a cél, mindketten azért küzdenek. Ám az egyik ego mindig erősebb, mint a másik. Amikor a tanítványé meghaladja a tiédet, onnan kezdve nem tudod kezelni. Akkor szaporodnak a konfliktusok. És az tök természetes, ha a már érett sportoló ilyenkor olyan döntést hoz, amely következménye a kenyértörés. De tudja, az egész élet erről szól. Hiába a hatalmas szerelem, a család, a közös élet, a legboldogabb helyen is kialakulnak feszültségpontok, amelyek sok esetben váláshoz vezetnek.” És tán a legfőbb tanulságról: „Minden olyan sportoló, aki el akar jutni, és el is jutott a világszintre, üljön le, tegyen maga elé egy mérleget, egyik oldalra tegye rá, amit kapott a sporttól, a másikra azt, amit elvett tőle. Ha az elvett jóval súlyosabb, akkor el kell gondolkodjon azon, megérte-e, nem kellett volna esetleg hamarabb kiszállnia. De általában egyensúlyban van a mérleg két nyelve. Mert az élsportban olyan nincs, hogy minden happy.” Végül arra a kérdésre, csinálna-e bármit másképp, ezt válaszolta: „Erre azért nem tudok válaszolni, mert visszafelé nem tudom pörgetni az idő kerekét. Ha tudnám, hogy el fogok esni, előtte leülök. Ha előre tudtam volna, hogy ilyen érzékeny világ felé mozdul el az emberiség, sokszor biztosan más döntést hozok, másképp viselkedek. Miután nem tudtam, ezért mentem az általam kijelölt úton hajthatatlanul, rendíthetetlenül. De tudja, ez egy mérhető sport. Csak fel kell nézni, és minden lényeges fel van írva az eredményjelző-táblára.”