Székely

András

Minden más forrás megidézésénél hitelesebb, ha maga az úszó mesél pályafutása indulásáról – Székely Andrást 1931-ben faggatta a Sporthírlap munkatársa. „Nem üstökösként tűnt fel ez a tatabányai fiú a magyar úszás egén, bizonyos fokig mégis meglepetés a sikere. Bárány István mögött évek óta előkelő sprintergárda vetélkedik a második leggyorsabb magyar úszó címéért s a Wanié-fivérek, Mészöly és Boros után, akik egymást felváltva ostromolták az egy perc egy másodperces határt, szerényen húzódott meg Székely András egy perc három másodperc körüli eredményeivel. Az első komoly figyelem tavaly fordult feléje, amikor Darmstadtban megnyerte a főiskolai világbajnokságot. De a fedett uszoda létrejöttével érkezett csak be igazán az FTC fiatal versenyzője, egymás után ért el figyelemreméltó eredményeket, a múltvasárnapi 3x100 méteres stafétában pedig olyan eredménnyel rukkolt ki, amely úgy látszik eldöntött: a Bárány utáni helyezés kérdését. 1 perc 00.1 másodperc olyan idő, amilyenre Európában a magyar bajnokon kívül jelenleg egyetlen nemzet úszója sem képes. Ez a körülmény pedig méltán állítja az érdeklődés homlokterébe a jeles versenyzőt. Ez az első komoly interjúja Székely Andrásnak. Zavart mosoly a válasza sorozatos kérdéseinkre, és amikor megszólal, legelőször a hálás fiú köszönetét küldi első versenyének színhelyére. Csak azután beszél versenykarrierjéről. – A Magyar Általános Kőszénbánya tatabányai telepének köszönöm, hogy versenyző lettem. Már gyerekkorom óta úszkáltam, de a versenyen először 1923-ban indultam, amikor a Kőszénbánya gyönyörű százméteres uszodát avatott Tatabányán. Tizenhároméves voltam akkor és az ötvenméteres gyermekversenyben – melyet az akkori nagy reménység, Magyar Guszti nyert meg – harmadik lettem 33 mp-es idővel. Fogalmam sem volt az úszásról, nem tudtam, mi a különbség mellúszás és a sprint, vagy az oldalúszás között... – Volt-e sportideálja?... – Nem ismertem kérem senkit, a versenyzők nevét még hírből sem hallottam, így hát nem voltak ideáljaim. Még leginkább Dukász László, a múlt évek Szajna-bajnoka volt az. Ő tanított meg crawl-ozni. Vele versenyeztem a tatabányai uszodában, és legelső ambícióm az ő legyőzése volt. Akkor még nem gondoltam, hogy el fogok jutni az egy perc határáig. Az első komoly eredményt 1929-ben értem el a Császár-uszodában. 1:04.8-as idővel elsőosztályú versenyző lettem, és ezután következett eddigi pályafutásom legkeservesebb időszaka. Mint fiatal elsőosztályú versenyző természetesen sokáig, nagyon sokáig mindig utolsó lettem a kitűnő mezőnyben, és nem is volt nagyobb vágyam, mint az, hogy legalább Boross ellen győzzek. Bizony, nem jó érzés volt mindig utolsónak lenni, de nem csüggedtem el. Ma már, hála Istennek, megvan a kitartásom eredménye. – Melyek fejlődésének főbb állomásai? – Erre igazán nem tudnék pontos választ adni. Tréningben sohasem mértem az időmet. A versenyeken aztán egy-két másodperccel javultam. 1927-ben például még csak 1:08-at úsztam, a következő év első versenyén pedig mindjárt 1:06-on belül. Két éve Grácban voltam hosszabb ideig, ott is sokat fejlődtem. Az osztrák bajnok Rödiger volt a tréningpartnerem. Mikor visszajöttem, beléptem az FTC-be. A darmstadti diákvilágbajnokság döntőjébe elég rossz idővel csak mint legjobb harmadik kerültem be. Aztán sokáig stagnáltam 1:02 körül, míg végre most sikerült az egy percet megközelítenem. Bizony, novemberi bécsi eredményeim után nem mertem erre gondolni, de hogy megnyílt a fedett uszoda, már vártam és várom az egyperces időt. És azt hiszem, ha egészséges lettem volna, most vasárnap, már elértem volna, de sajnos, megéreztem még az előző napi 38,6 fokos lázamat. – Mi meg vagyunk elégedve ezzel az eredménnyel is – vigasztaljuk Székely Andrást. – Van egy kabalám kérem. Eddig még egész versenykarrierem alatt, minden indulásomkor jobb időt, vagy legalább annyit úsztam, mint a megelőző versenyemen. – Akkor már eszerint is csak az egy perc következhet... – Feltétlenül el akarom érni. De az egy perc határánál, azt hiszem, elérkeztem ahhoz a ponthoz, amelyen már nem lesz olyan könnyű túljutni, mint az eddigi fokozatokon. Itt most már minden századmásodpercért keményen meg kell dolgozni.”

Az interjú ezt követően rendkívül érdekesen mutatja be, annak idején milyen úton érkeztek a legjobbak közé a fiatal tehetségek, illetve Székely további komoly szakmai fejtegetésbe bocsátkozott. „– Azt mondják, hogy túlságosan erőből úszik!? Székely András hosszasan válaszol erre a kérdésre. Kifejti a különböző úszóstílusok minden csínját-bínját Weismüllertől Bárányig, megokolja az egyik előnyét a másik felett: – Persze nincs olyan stílusom, mint Báránynak. De nekem úgyszólván sohasem volt rendes trénerem. Magam tanultam, a nüansz finomságokra nem oktattak. Meg aztán a testsúlyelosztásom is megköveteli ezt az én stílusomat, amelyet már megszoktam. Mostanában egész könnyen megyek, minden erőlködés nélkül. Azt mondják, hogy a finisemet kellene erősítenem. Próbáltam már. Hiába! Amikor erőlködtem, mindig rosszabb lett az idő. Talán, ha a startnál erősítenék, ezt fogom megpróbálni. De ez is veszélyes, mert megtörténhet túl erős kezdés esetén, hogy a féltávon „meghalok”. – Vannak-e tervei a hosszabb távokon? – Magam sem tudom, hogyan állok a 200 méterrel. Itt tényleg érdekes a fejlődésem. Az olaszok elleni próbaversenyen alaposan leégtem, 2:30-on felül úsztam. Most meg egyszerre 2:23-ra sikerült abszolválnom ezt a távot, amelyet különben a legszebb távnak tartok. De a legnehezebbnek is! Itt gyorsaság is kell, fizikum is kell és kitartás, egyszóval: tudni kell Nádas, az FTC tavalyi trénere nagyon biztatott 200 méterre. Remélem, vasárnap sikerül itt is jó eredményt elérnem. Érdekesen magyarázza Székely András, hogy a magyarok miért éppen a sprintben elsőrangúak. – A póló tereli az úszók figyelmét a sprint felé. Nálunk, ha új ember száll vízbe, nem az eredményre törekszik, a kezdő nem akar úszni se mellen, se háton, a kezdő csak pólózni akar. A vízipólóban pedig a gyorsaság a fontos. Tehát sprintelni kezd, hogy csapatba juthasson. Tudom ezt magamról és látom a többieknél. Itt a szövetségnek kellene komolyan közbelépni és elsősorban megfelelő trénereket adni az elhanyagolt úszásnemeknek. Van anyag bőven. Állandóan trenírozok a fedett uszodában, látom a napról-napra felvonuló hatalmas tömegeket... A tehetség feltétlenül megvan a magyar úszóanyagban, ezt legjobban bizonyítja az a körülmény, hogy a hegemónia kérdése egyáltalán szóba kerülhet a 60 milliós német és a 7 milliós magyar nemzet között...”

Székely ebben az esztendőben, 1931-ben lett Európa-bajnok a 4x200-as váltó tagjaként, s végzett ezüstérmesként Bárány István mögött a 100 gyors fináléjában, egy esztendővel azután, hogy a darmstadti főiskolás világbajnokságon bemutatkozott. Egy évvel később tagja volt a Los Angeles-ben bronzérmet szerző gyorsváltónak – egyéniben szintén százon versengett, és az előfutamokból sikerült tovább lépnie, a középdöntőben viszont Bárány Istvánnal egyetemben elvérzett; a kilenc úszóból egyedüliként nem tudott egy percen belülre kerülni. Egy esztendővel később ismét remekelt a főiskolás vb-n, ezúttal Torinóban – a két vb-ről összesen nyolc érmet hozott haza, ebből öt volt arany. A következő esztendő azonban váratlan eseményeket hozott – s vele Székely búcsúját.

Az első komolyabb affér 1934. május elsején történt, amikor is az Esti Kurir hasábjain a 24 esztendős úszó nyílt levélben ment neki Bárány István szövetségi kapitánynak, akivel két évvel korábban még együtt nyertek érmet Los Angelesben. „Székely András, a kiváló magyar úszó ragyogóan szerepelt a most abszolvált túrán. Többek között legyőzte Tarist, a franciák világhírű úszóját is. A derék Székely András a túrán úgy értesült, hogy őt Bárány István, az Úszó Szövetség új vezetőségének új úszókapitánya egy cikkében másodklasszisú úszónak nevezte. Fájt a dolog Székely Andrásnak és ezért elhatározta, hogy Bárányhoz intézendő nyílt levélben fejti ki nézeteit. Antwerpenből irt levelet az Esti Kurírnak Székely András, és kérte, hogy adják közre sorait, amelyben válaszol Bárány Istvánnak. A nyílt levél így hangzik: Anvers, Century Hotel (Belgium) ápr. hó. Kedves Úszókapitány Úr! A Magyar Úszó Szövetség éveken keresztül abban a szerencsés helyzetben volt, hogy oly kiváló tehetségű versenyzővel rendelkezett, aki 100 méteren végig verte egész Európát. Kétszázon is kiváló eredményeket ért el, sőt 1931-ben az Európa-bajnokságon 100 méteren is megverte Tarist. Ez volt a magyar úszósport fénykora. Az 1932-es olimpiászon nagy reményekkel néztünk a 100 méteres gyorsúszás kimenetele elé. Sajnos, reményeink nem váltak valóságra. A japánok olyan hihetetlen eredményekkel jöttek, amelyek legszebb álmainkból ébresztettek fel bennünket. A mi kiváló sprinterünk azonban, ha szabad így írnom, csalódást keltett, a középfutamból kiesett 59.4-es idővel, holott idehaza 58,6-os Európa-rekordot úszott — ezzel az eredménnyel odakint is respektábilis helyezést érhetett volna el. Tisztelettel kérdezem Bárány István urat, miért nevezi másodklasszisnak azt a magyar versenyzőt, aki ugyanabban a középfutamban ugyanazzal az idővel esett ki? Ez a versenyző még mindig aktív. Megverte Tarist 100 méteren. Az utánpótlás túráján jóformán az egész magdeburgi — az Európa-bajnoki — 100 méteres verseny résztvevőivel összekerült, és mindig produkált annyit, amennyi elégséges volt az első hely eléréséhez. Hogy az idők néha gyengébbek? Legyen szabad emlékeztetnem az úszókapitány urat egy bizonyos budapesti francia–magyar úszómérkőzésre. Ezen a versenyen a magyar 4-szer 200-as stafétacsapat Európa-rekordot javított volna, ha kiváló tehetségű versenyzőnk, Bárány István kiúszta volna a szokott idejét. Ez azonban elmaradt, s amikor őt ezért egyesek szemrehányásokkal illették, kijelentette, hogy ő „versenyuszó és nem rekorduszó.“ Nagyon örülnék, ha Bárány István úr ismét starthoz állna és így a magyar úszósport ismét gazdagabb lenne egy extra-klasszisú versenyzővel. De bármilyen kiváló is Bárány István mint versenyző, mint úszókapitány – bocsássa meg nekem ezt az őszinteséget – nem vált be. Pedig bizony nagyon örültünk, amikor úszókapitány lett. Úgy képzeltük, hogy az utánpótlás jó kezekbe lesz letéve, a versenyzőket majd ő fogja a további eredményekre vezetni és buzdítani, hiszen nagy presztízse révén erre ő a legalkalmasabb, örömünk azonban — így látom most a dolgot — korainak bizonyult. Bárány István úr a fiatalok közül egyikkel sem ért el különös, említésre méltó eredményt. Próbálkozott japán stílussal is, de ez nem vált be. Az seregnyi versenyzők pedig nem látogatják valami nagy számmal a tréningjeit. Vajon mi ennek az oka? Bizonyára az, hogy nem találják meg nála azt a szeretetet és megértést, amit tőle vártak.” Székely ezt a levelét Antwerpenből írta. Tegnap az utánpótlással együtt megérkezett a többhetes túráról kitűnő kondícióban. Megjelent futballmeccsen és boldogan fogadta barátai gratulációit Taris legyőzéséért és a többi szép eredményért. Időközben Bárány is megváltoztatta kritikáját, mert egyik tegnapi cikkében készséggel elismeri, hogy ma Székely a legjobb 100-as úszó Európában. Most már csak azt kívánja Bárány, hogy Székely tanuljon meg fordulni, hogy ezáltal ne kerüljön hátrányba a rövid pályákon, ahol — mint ismeretes — döntő fontosságú a fordulás. „Reméljük – írja Bárány –, hogy a Taris fölötti győzelem után az eddigi egyenetlen, de – be kell vallani – a döntő meccseken soha csődöt nem mondott Székely állandó formát fog kiúszni.” Székely ezek után – eltekintve attól, hogy a nyilatkozat miatt a szövetségben felelősségre vonták – maga is indokoltnak látta, hogy Bárányhoz a következő újabb nyílt levelet intézze: „Kedves Úszókapitány Úr! Az Esti Kurír május 1-i számában egy önhöz intézett nyílt levelem jelent meg. Azóta beláttam, hogy mint aktív versenyzőnek a szövetség kapitányáról nyilvánosan, különösen sajtó útján, ilyen hangnemben nem lett volna szabad nyilatkoznom, s ezért kérem, hogy tekintse levelemet meg nem írottnak. Kiváló tisztelettel, Székely András.”

Sajnos, Székely lobbanékonysága nyáron még súlyosabb következményekkel járt. Hogy hirtelen haragú természet, az egyébként jóval korábban kiderült, avagy íme egy beszámoló részlete, még 1929-ből: „Kezdés után a tatabányaiak sorozatos durvaságokat követnek el, végül a bíró Székelyt sportszerűtlen feleselésért kiállította, erre a TSC kivonult 21-es állásnál. A bíró megvárta a félidő végét és gólarány nélkül a soproniakat hirdette ki győztesnek. Tárgyilagossággal el kell ismernünk, hogy a tatabányai csapat sokkal egységesebben játszott, mint a soproni. A soproniak egyénileg tudnak, de kombináló játékuk sok kívánnivalót hagy maga után. Kami bíró jól bíráskodott, a tatabányaiak sportszerűtlen durva játéka indokolttá tették ítélkezéseit. A tatabányaiak szereplésével kapcsolatban egy sajnálatos és eléggé el nem ítélhető incidens is történt, amennyiben Székely András, kit a bíró kiállított, egy nézőt tettleg inzultált egy ártatlan megjegyzésért. A magáról megfeledkezett játékost a rendőrök leigazoltatták és a soproni közönség higgadtságának köszönhető, hogy viselkedését szárazon megúszta.”) Ez ugyanakkor csupán egy bájos malőr ahhoz képest, hogy ’34 nyarán Székely egyetlen rossz mozdulat miatt úgy döntött: befejezi pályafutását. Íme, a sportlap beszámolója. „Tatabányáról levél érkezett ma a Magyar Úszó Szövetséghez s a levélben Székely András bejelenti a versenyzéstől való visszavonulását. íme a levél szövege: – Alulírott tisztelettel bejelentem, hogy a versenyzéstől végleg visszavonulok s ezért kérem, hogy személyemet a jövőben a versenyzés szempontjából figyelmen kívül hagyni szíveskedjék. Tisztelettel Székely András, Tatabánya. A pár soros levél nagy meglepetést keltett a MÚSz vezetőségében, ami érthető is, hiszen ha Székely elhatározása végleges, a magyar úszósport egyik legkiválóbb versenyzőjét veszti el. A tatabányai gyorsúszót az FTC fedezte föl és Székely anyaegyesületéből, a TSC-ből át is lépett az FTC-be. Benne látták Bárány István utódát, s a kiváló gyorsúszó nemcsak a hazai versenyeken, de a külföldön is számos értékes győzelemmel szerzett elismerést magának és megbecsülést a magyar úszósportnak. A 100 m gyorsúszásban már egy percnél jobb teljesítményt is nyújtott, de igazi távolsága a 200 méter, s esztendők óta egyik oszlopa a magyar válogatott 4X200 méteres stafétának. Pótolhatatlan vesztesége volna a magyar úszósportnak Székely visszavonulása különösen most, az elkövetkező nemzetközi versenyek s az Európa-bajnokságok előtt, és súlyos mulasztás terhelné az Úszószövetséget, ha nem követne el mindent Székely elhatározásának megmásítására. Érdeklődtünk a szövetségben, ahol a szombati 200 m-es gyorsúszó bajnokság elvesztésének tulajdonítják Székely elkedvetlenedését. Székely ugyanis látva, hogy 100 m-en nem tudja legyőzni Csik Ferencet, teljes erővel a 200 méteres versenyre készülődött. Komoly esélyei voltak a bajnokság megszerzésére, de a balszerencse megfosztotta attól, hogy beleszólhasson a végküzdelembe. A verseny közben egy alkalommal kiemelte a fejét a vízből, hogy tájékozódjék a verseny állásáról s ebben a pillanatban víz csapott a szájába. A víz a légcsőbe került, elriadt a lélegzete s kénytelen volt feladni a küzdelmet. A balszerencse szegte kedvét Székelynek s ezért határozta el a visszavonulást.” Bár Székely meggondolta magát, ám komolyabb viadalon többé nem indult: a következő válogatón úszott, végül azonban nem nevezték az Eb-csapatba; utána még két évig maradt, pályafutását végül 1936-ban fejezte be, a berlini játékokon már nem vett részt.

Sajnos, ezzel életének boldogabb szakasza is lezárult. Zsidó származása miatt egyre komolyabb atrocitások érték, 1942-ben őt is elvitték munkaszolgálatra. Utolsó hónapjairól egy 2016-os, a Seregszemle című folyóiratban megjelent publikáció számol be (melyben B. Stenge Csaba több félreértést is tisztázott vele kapcsolatban): „...behívása után a 102/3. tábori munkásszázadba került, melynek iratanyaga sajnos nem maradt fenn (századának száma is csak a róla kiállított veszteségi jelentésből származik). Erről a munkaszolgálatos századról annyi biztosan tudható, hogy 1943 vészterhes januárjában a magyar 2. hadsereg északon védő III. hadtestének déli szárnyán állomásozott. Itt Voronyezstől mintegy 55 kilométerre délnyugatra, a Szinyije Lipjagi és Szemigyeszjatszkoje települések között fekvő kicsiny Szkupoj nevű falucskánál érte a századot a szovjet offenzíva, 1943. január közepén (Csernyigov Szkupojtól légvonalban is több mint 500 kilométerre van). A Szinyije Lipjagihoz és Szemigyeszjatszkojéhoz hasonlóan körvédelemre berendezett Szkupojnál a III. hadtest 20. könnyű hadosztályának 23. gyalogezredéből képzett harccsoport védett ebben az időszakban, majd német csapatok is kerültek ide.17 A 102/3. tábori munkásszázad a fennmaradt veszteségi adatok szerint Szkupoj körzetében, 1943. január 15-17. között több mint 80 munkaszolgálatost veszített, szinte mindegyiküknél az szerepel az egyéni veszteségi jelentésben, hogy hadifogságba kerültek. Székely András neve nem szerepel közöttük, őt eltűntnek jelentették, pontos dátum és hely nélkül (a veszteség idejénél semmi sem szerepel, a helyénél csak annyi, hogy hadműveleti terület). Ennek ellenére okkal feltételezhető, hogy mivel százada zöme itt és ekkor veszett el, ő is ekkor, Szkupoj térségében halt meg, vagy itt került hadifogságba (melyben később elhunyt). Székely András eltűnéséről feleségét hivatalosan csak 1944. január 13-án értesítették...”