Széchy

Tamás

Tanítványa, Czene Attila mondta róla: „Ő maga volt az úszás. Ha háttal állt a medencének, akkor is tudta, éppen mi történik.” Széchy Tamás gyakorlatilag a semmiből építette fel birodalmát. A birodalmat, amely tudásra, tapasztalatra, vasakaratra, elszántságra alapult, amelyben a legkitartóbbak a legmagasabb csúcsokat is meghódíthatták, mert ott állt mögöttük az, aki megtervezte a felfelé vezető utat, és aki pontosan tudta, miként kell azon végigmenni. Meglehet, sokszor tűnt inkább hajszának az út – ám az úszósportban az eredményeket sohasem adták könnyen. Mivel az Öreg úszómúlt nélkül, az atlétika világából érkezett, sok esztendőt maga is útkereséssel töltött. A KSI-nél válogatta ki azokat a gyerekeket, akikkel először indult neki a csúcsok meghódításának. Ösztönösen érezte, mi az üdvözítő módszer, ugyanakkor számtalan finomhangolásra volt szükség, így Hargitay András és Verrasztó Zoltán világbajnoki sikereire, és, igen, egy-egy olimpiai botlására a hetvenes években, hogy a birodalom készen álljon az igazi hódításra. Így történhetett, hogy huszonnyolc évnyi aranyszünet után Wladár Sándor végre ismét olimpiai aranyérmet szerzett a magyar úszósportnak, Verrasztó Zoltánnal övék lett az első két hely Moszkvában, a 200 méteres hátúszásban. A nyolcvanas évek második felében pedig a legnagyobbak közé emelkedett kivételes képességű versenyzőivel egyetemben. Darnyi Tamás, Szabó József, Rózsa Norbert, Czene Attila – olimpiai bajnokok mind, hogy csak tanítványai legjavát említsük. Ahogy az első versenyezői generációjához tartozó Verrasztó Zoltán mondta róla: „Széchy Tamás tehetségfelismerő képessége valóban egyedi volt, de jómagam okvetlenül kiemelném, hogy nem csupán mint úszó szakember, de mint pedagógus is zseniális volt. Ráadásul ehhez a zsenialitásához egy senki máséhoz nem fogható, szuggesztív személyiség is társult. Fontosnak tartom megemlíteni azt is, hogy ezzel a személyiségével sikerült elérnie, hogy szinte vakon kövessük az utasításait, végrehajtsuk, amire kér bennünket. Ám az is tény, hogy amit jósolt, az minden esetben bejött. Tehát láttuk, tapasztaltuk, hogy érdemes megcsinálni, amit kér, mert akkor tényleg van eredmény. Ez sem mindennapi dolog azt gondolom, és mindezek együtt tették Széchy Tamást azzá, aki volt.” 2004 óta nincs közöttünk – emlékét a róla elnevezett új uszoda őrzi, ahol a köpenyéből előbújt edzők munkájának hála újabb és újabb diadalok születtek és születnek azóta is.

És akkor egy kicsit részletesebben is az életéről. A mezőtúri református kollégium tanítványát semmi sem predesztinálta arra, hogy az úszósport számunkra legnagyobb edzője legyen. Súlyt lökött, súlyt emelt, ennyit tudni a sportmúltjáról. „1950-ben a Testnevelési Főiskolára kerültem, de két év után kimaradtam – mondta erről. – Apám korán meghalt, s mi nagyon szegények voltunk. Éjszakai vagonkirakással jutottam pénzhez, állandóan álmos, fáradt voltam és egyszercsak nem bírtam tovább. Pedig az ember sokáig észre sem vette, hogy nem evett, mert lángolt. 1957-ben akadtam össze Simonyi Gábor atlétaedzővel, aki visszacsábított. Edzettem atlétákat, ökölvívókat, női tornászcsapatot, az FTC-ben és a Budapesti Spartacusban pedig úszókat is. A mindig kutató Simonyi a légzéskeringési terheléseket vizsgálta, s mert a medencét laboratóriumi feltételnek minősítette, úszókon végeztünk kísérleteket. Olyan famulus voltam mesterem mellett, akire egyre több hárult a munkából. Érdekelni kezdett az úszás. Két dolog tetszett meg benne: a precizitás lehetősége, és az, hogy ebben a sportágban nehéz eredményt elérni. Az erőmet akartam kipróbálni, hogy valójában mit is érek.”

Bakó Jenő, az FTC és a válogatott edzője karolta fel, „társadalmi edzőként” foglalkoztatta, magyarán egy fillért sem kapott a közreműködéséért. De megismerték a medence partján. Például Gyarmati Dezső. Neki 1962-ben, a KSI pólószakosztályának megalakulásakor szüksége volt valakire, aki úszni tanítja a gyerekeket. Így tehette be a lábát a „résbe” az akkor 31 esztendős Széchy Tamás, s a nyílást egyre tágította, egészen odáig, hogy 1967-ben a KSI úszószakosztályának alapítója és vezetőedzője lett. Hiába mérhető sportág az úszás, nehezen fogadták be, az eredményei aligha érdekelték azokat, akik egzisztenciájukban érezték magukat veszélyeztetve. Éppen ezért hatalmas, utánozhatatlan tett, hogy végig tudta járni a saját útját. És elérte a legtöbbet, amit edző elérhet: tanítványai, akik a legjobban ismerték, több mint egy évtizeddel a halála után vallják, ma is velük van. Széchy nem pihent, állandóan kutatott, olvasott. Ha volt egy hipotézise, utánajárt. Egészen odáig, hogy Hargitay amondó: „az összes magyar edző, akár tudja, akár nem, Széchy iskoláját folytatja.” Hares egyszer megkérdezte tőle, Darnyiék miért úsznak jobban, mint korábban ők, hiszen nem edzenek többet, nem szorgalmasabbak. Széchy válasza kézenfekvő: „Azért, mert én már sokkal többet tudok.” Kulcsmomentum, hogy a szülőkkel is szót értett. Elhitette velük, hogy jobban ismeri a gyerekeket, jobban ért hozzájuk, mint ők. Van benne valami, hiszen Hargitay, Verrasztó Zoltán, Wladár Sándor, Darnyi Tamás, Szabó József más és más egyéniségek, ám mindegyikükre tudott hatni. Kire így, kire úgy. Verrasztóban például a halálhíre hallatán is beugrott, hogy „ülök a brügölőben, a meleg vízben a Csasziban, ő pedig azt mondja nekem: akármilyen pici vagy is, világbajnok leszel.” Wladárnak az jutott az eszébe, hogy hiába töltött el vele rengeteg időt, „mégsem tudtam meg soha igazán, kicsoda ő valójában. Ellentmondásos kiismerhetetlen egyéniség volt, és maradt is számomra”. Czene Attila azt emelte ki, hogy „elefántcsonttoronyban élt, a külvilágot elképesztő módon szelektálta. Csak azokra figyelt, akikre szüksége volt az úszás miatt. Különleges egyéniség volt, aki nehezen tűrte az ellentmondást, ugyanakkor empatikus volt és türelmes.” Elhivatottsága bámulatos volt. Amikor Czene Atlantában (1996) olimpiai bajnok lett, magától értetődően jelentette ki, hogy „az aranyban kilencven százalék az edző, és tíz a versenyző”. Meglepőbb Czene reakciója: „Egyáltalán nem esett rosszul, igaza volt. Mint mindenben. Ha nem nála úszom, nem lett volna olimpiai bajnok belőlem.”

A montreali olimpia (1976) fordulópont volt az életében. Tavasszal, az Egyesült Államok nyílt bajnokságán Hargitay András, Sós Csaba és Verrasztó Zoltán tarolt 400 vegyesen, aztán a játékokon érem se lett belőle. Megviselte a balsiker, az kevésbé, hogy itthon a Sportuszodában pezsgőt bontottak az edzők a kudarc örömére, inkább hogy valami nem stimmel a módszerével. De erőre kapott (állítólag még az űrkutatás aktuális eredményeit is segítségül hívta), hogy aztán Moszkvában (1980) Wladár Sándor jóvoltából végre olimpiai bajnok tanítványa legyen. Ez elégtétel volt a javából, ráadásul miután a férfiaknál 44 esztendő után lett aranyérmünk úszásban, nyugodt(abb) hátteret teremtett számára. Hogy aztán a nyolcvanas évek közepétől egyértelműen kiderüljön, igazsága vitathatatlan. Ehhez persze kellett egy akkora klasszis, mint Darnyi Tamás. Akiben minden együtt volt, amiről álmodott. Bámulatos tehetségként sem állt távol tőle az önsanyargatás, tudatos, makacs ifjú volt, a győzelem megszállottja. Utódjának szánta. „Nem vitás, legalább olyan edzői tehetség, mint amilyen versenyző volt, de ő még nem érzi erősnek a hívást. Komoly, akaratos fajta, komoly tudással” – mondta, majd hozzátette, hogy Czene Attilával párban lenne a legjobb, mert „Darnyi a tudás és a szorgalom, Czene a kreativitás és a reflex. Nagyon jó megérzései vannak.” A páros nem állt össze, Széchy viszont 2001 után, 70 esztendősen eltávolodott az uszodától. „Az én életem csak az úszásról szólt, s ezt sohasem éreztem áldozatnak, mert a hazámért tettem. Korán elvesztettem apámat, aki nem hagyott rám pénzt, házat, földet, ám sokkal értékesebb örökséget kaptam tőle: a hazaszeretetet. Ez segített elviselni a sok nehézséget, erőt adott ahhoz, hogy az álmomat valóra váltsam. Gyerekkoromban arról ábrándoztam, hogy sikeres sportoló, olimpiai bajnok leszek. Ezt nem tudtam elérni, viszont edzőként csak világversenyen hússzor hallgathattam a Himnuszt. Kétéltű lettem, aki víz nélkül ugyan tud, de már nem akar élni. Miért nem adják meg nekem azt a kegyes halált, hogy az uszodában eshessek össze?” Végül három évvel később, otthonában, kedvenc karosszékében aludt el – örökre.

És akkor jöjjön néhány jellemző gondolat az „Öregtől”. „Sokszor nagyon sűrű volt körülöttem az erdő, de az Istentől olyan képességet kaptam, hogy nemcsak a rést láttam meg, nemcsak a célt, hanem az oda vezető utat is. Meg tudom különböztetni a lényegest a lényegtelentől. Az úszásban is felgyorsult a fejlődés, és az az edző, aki az erdőben eltéved vagy ragaszkodik a már bevált régi ösvényhez, lemarad. Az aranyérmek sohasem vakítottak el, minden olimpiász elején egy újabb, meredekebb, nehezebb utat választottam, így tanítványaim folyamatosan a világ élmezőnyében voltak. Hargitayék után jöttek Darnyiék, utána Rózsáék.”

„Soha nem tagadtam meg nevelési elveimet, s ebből a szempontból Makarenkót tekintem irányadónak. Azt a családot tartom ideálisnak, ahol elsősorban az otthon levő anya foglalkozik a gyerekkel, de amikor úgy egy-két hónap alatt összegyűlnek a „bűnök”, odaszól az apának: „A te fiad is!” Akkor pedig az apa kötelességtudóan előveszi a gyereket és elnáspángolja. Ezzel csodálatos dolgot tesz, mert feloldja a gyerek bűntudatát. Minden porcikám tiltakozik viszont a lelki terror ellen, aminél ártóbb módszert nem tudok elképzelni. Hogyan tud például az a tanár a lelkiismeretével elszámolni, aki mondjuk a csintalan gyereknek egyest ad földrajzból? Lehet, hogy egyébként kitűnő abból a tárgyból, de ily módon zsarolja ki a jó magaviseletét. Vagy eltiltani valamitől: nem olvashatsz, nem mehetsz moziba, játszani, edzeni! Alapvető életszükségletektől elzárni valakit — kegyetlenség! Az egyetlen, ami prepubertás korban — hangsúlyozom, fiúknál — megfelelő büntetés, a testi fenyítés. Sajnos ezt is kell néha alkalmazni. Persze ez nem jelenti azt, hogy az a nevelés egyetlen, domináns eszköze. És csak addig ajánlatos, amíg a gyerek társadalmi tudata nem alakul ki.” Szervezett műhelymunka „Titok nincs, az eredményességünk forrása a korszerű felkészítés. Jó szereplésünk egyáltalán nem számít ritkaságnak a magyar sportban, hiszen mindig voltak kiváló szakemberek. Az atlétikában például ilyen volt Koltai Jenő, aki kiváló gerelyhajítókat nevelt. Hogy mi volt a titka? Az edzésmódszerekben megelőzte a világot. Úgy gondolom, hasonló most a helyzet az úszásban. Azaz amit elértünk, nem csoda, hanem egy szervezett műhelymunka eredménye. A magyar sport sikere a múltban, a jelenben, és a jövőben is a műhelyek eredményes működésén múlt és múlik. Mi nem tudunk nagy létszámmal foglalkozó sportgyárakat fenntartani, viszont, ha a világ sportjában ugyan aprónak tűnő műhelyeket sikerül megmenteni, átmenteni, akkor még sok eredményes olimpiánk lehet.”