A magyar úszósport egyik legnagyobb tehetsége
„A már említett Tátos és Szathmáry kapcsán megjegyzendő, hogy Tátos Nándor, akit Európa-szerte ismernek és elismernek, istenáldotta tehetség, valóságos őserő. Hatalmas balszerencséje a háború, mert a most dúló vérzivatar megakadályozta a nemzetek nemes harcának, az olimpiai játékoknak a megtartását. Mert Tátost tervszerű edzőtábori előkészítés után képesnek tartjuk arra, hogy 1500 méteren – akár világrekord árán is – olimpiai bajnokságot szerezzen.
Ami Szathmáry Elemért illeti, nagy győzelmei arra mutatnak, hogy benne a magyar úszósport egyik legnagyobb tehetsége bontakozik ki. Középiskolai tanuló, sajnos azonban a tanulásban (Tátoshoz hasonlóan) nem jeleskedik annyira, mint a vízben. Sőt! Pedig a sport akaratot erősít és jellemet alakít, az akarat és a jellem pedig a tanulásban is érvényesül, legalábbis érvényesülnie kellene.”
Ezen első, némi kritikával vegyes dicséretet nem más, mint a két háború közötti időszak legzseniálisabb vízilabdázója, Németh János – az uszodában csak Jamesz – jegyezte, merthogy a negyvenes évek elején már tollat is ragadott olykor a kétszeres olimpiai bajnok. Ebből is lemérhető, hogy Szathmáry Elemérre a jövő kiválóságaként tekintettek.
Legközelebb 1943-ban találkozunk vele, egy sajnálatos baleset kapcsán: egy másik ifjú úszóval, Szegedi Lászlóval együtt lábadoztak a János kórházban, miután elütötte őket egy autó. A Képes Sport derűs riportjából megtudhattuk, hogy „A sebesültek — hála legyen az Istennek — már a javulás útjára léptek. Mókázó jókedvük újra a régi. Bár a test még beteg, de a lélek mit sem vesztett a régiből. Kérdésünkre örömmel válaszolgatnak:
– A körülményekhez képest szerencsésen úsztuk meg a dolgot, – kezdi Szegedi. – Öcsi (Ez Szathmáry beceneve. — Szerk.) már jobban van, mint én. Sérülésünk körülbelül egyforma, csak az én esetemhez még bordatörés is hozzájárul. Néhány bordám biztosan áldozata lett a gázolásnak. Mindketten még erősen szédülünk, hiszen komoly agyrázkódásunk is volt. Lehet, hogy nekem belső vérzésem is.
– De minden elmúlik egyszer, minden a végéhez ér, – veszi át a szót Szathmáry Öcsi. – Olyan gyors és könnyű a gyógyulás, hiszen minden oldalról a legmesszebbmenő szeretettel támogatnak minket. (Főleg a gyengébb nem részéről, mint ahogy láthattuk is, így érdemes betegnek lenni. – Szerk.) Sokan keresnek fel minket. Megtisztelt látogatásával Felkay tanácsnok úr, Beleznay Őméltósága. Bejelentette látogatását ifjú vitéz nagybányai Horthy Miklós elnök úr is.”
Eb-érmek, olimpiai ezüst, plusz egy dán döntős kimentése
Nos, Szathmáry is szerencsésen felépült (’43 nyarán 200-on magyar bajnok lett), és a világháború is véget ért. Az ifjú kiválóság fejlődése pedig töretlen volt összességében, hiszen az 1947-es Monte Carló-i Európa-bajnokságon előbb bronzérmes lett 100 gyorson, majd befejező emberként számítottak rá a 4x200-as gyorsváltóban (ahogy akkor mondták: hajráemberként). És ő remekelt is ebben a felelősségteljes pozícióban: harmadikként ért a falhoz. Ugyanezen a nyáron a párizsi főiskolás világbajnokságon ezüstöt szerzett egyéniben, a váltóval pedig aranyérmes lett.
Egy évvel később az olimpián csak egy kört tudott menni száz gyorson, az elődöntőben rosszabb időt úszott, mint az előfutamban (nem került egy percen belülre), így lemaradt a fináléról. A stafétán belül eggyel előbbre került, de megtette, amit meg lehetett, míg a százon egyéniben dobogós Kádas Géza majdnem megcsinálta a bravúrt a finisben, ám végül maradt az ezüstérem.
A Nemzeti Sport tudósításából ugyanakkor nem csupán az derül ki, hogy a szaksajtó inkább elvesztett aranyként tekintett a történtekre, de Szathmáry alighanem sporttörténelmi tettét is felelevenítették, avagy a játékok históriájában példátlan, hogy egy medencés úszóviadal döntőjében embert kellett menteni.
„Az Empire uszoda a londoni olimpiai létesítmények ékessége. Több célra használható: nemcsak úszni, hanem bokszolni, birkózni, teniszezni, sőt jégkorongozni is lehet benne. Nekünk itt – sajnos – „elúszott” az aranyérmünk... De azért a 4x200 méteres férfi váltóúszásban a Nyéki, Mitró, Szathmáry, Kádas ezüstérmes csapatunk fantasztikus világcsúcsra késztette az Amerikai Egyesült Államok váltóját.
Még egy szenzációs sikerünk volt: Szathmáry Elemér, mint szabadnapos úszó nézte a 400 méteres női döntőt, amikor észrevette, hogy az egyik úszónő elsüllyed. Azonmód ruhástól csukafejessel beugrott a medencébe, és kihúzta a vízből a megszédült dán Greta Andersent, aki korábban megnyerte a 100 méteres gyorsúszás olimpiai bajnokságát. A pesti humoron nevelődött magyar versenyzők rögtön javasolták a FINA tisztelt vezetőinek, hogy tegyenek ki a víz fölé egy táblát „Csak úszóknak!” felirattal.”
Londonból már nem jött haza
Mókás befejezés – azt azonban senki sem gondolta, hogy Szathmáry Elemér úszókarrierjének ez lesz az utolsó említésre méltó epizódja. Merthogy Londonból már sohasem tért haza: az itthon egyre baljósabbra forduló helyzetet látva, 22 évesen úgy döntött, hogy a pólósok egyik szintén nagyreményű játékosával, Csuvik Oszkárral Ausztrália felé veszik az irányt (többen is tervezték ezt a vízilabdázók közül, ám végül csak ők ketten ültek fel a déli féltekére tartó repülőre).
A kinti folytatásról nem tudunk sokat, csupán azt, hogy élete sajnálatosan hamar véget ért Sydney városában. Az Úszósport 1972-es első száma tudósít arról, hogy „1971. december 17.-én, negyvenöt éves korában, egy parkban összeesett, ott órákon át eszméletlenül feküdt, majd a kórházba szállítás után rövidesen meghalt.”