Szabó

József

Szédületesen indult a pályafutása: azok után, hogy 15 esztendősen nyerte első junior Eb-aranyát 400 vegyesen, majd rá egy évre, 1985-ben négy egyéni számban lett első a korosztályos viadalon, 1986-ban gyakorlatilag mindenkit sokkolt, amikor a madridi világbajnokságon, a felnőttek között, a 10 éve fennálló Európa-csúcsot megdöntve elősként ért célba 200m mellen. Ez még a tanítványai esélyeit meglehetősen pontosan ismerő és látó Széchy Tamást is meglepte. Avagy a korabeli tudósításokat küldő újságírók is hüledezve diktálták beszámolójukat: „Az aranyérem mellé – a 2:14,27 perces idő több mint 3 másodperccel jobb Szabó eddigi egyéni csúcsánál – egyben Európa-rekordot is úszott. (A régit már 10 éve, megdönthetetlenül, a brit Wilkie tartotta 2:15,1-gyel.) – Minek köszönheted, hogy ilyen jól ment? – kérdeztem Madrid legifjabb világbajnokát. – Magam sem tudom – mosolygott Szabó. – Mikor lettél biztos a győzelemben? – Amikor 150-nél megfordultunk, már tudtam, hogy nem veszthetek. – Őszintén mondd meg: a vegyes úszás, vagy pedig, mától kezdve, a mellúszás a fő számod? – A vegyesúszást még mindig jobban szeretem, mindig arra készültem... – Mi lenne, ha egyszer kimondottan mellúszásra készülnél? – Fogalmam sincs, még soha nem próbáltam... Széchy Tamás nem titkolta: nem számított arra, hogy Szabó már Madridban világbajnokságot nyer. Elégedett lett volna a második, vagy a harmadik hellyel is ... Ő is azok közé tartozott, akiket alaposan meglepett a 17 éves nagy tehetség.”

Ezek után a léc magasra került, de ez az uszodában csak Joe-ként ismert ifjút nem zavarta. Egy évvel később magától értetődő módon lett Európa-bajnok Strasbourgban, és így már a közelgő szöuli játékok esélyeseként tartották számon. Egészen addig, míg ki nem derült: az év végén csak egy térdoperációval őrizheti meg az esélyét annak Szabó, hogy az olimpián indulhasson. Ez rendkívüli módon visszavetette felkészülését, ráadásul a Széchy-istállóban egyetlen olyan versenyző sem akadt, aki ennyit küszködött volna a súlyával – a drasztikus diétázást csak úgy tudta túlélni az edzőtáborokban, hogy stikában pótolta a hivatalos étkezéseknél „megtagadott” falatokat. Ennek ellenére 1988 nyarán egyáltalán nem tűnt úgy, hogy minimális esélye lehet az olimpiai győzelemre: a magyar bajnokságon még dobogóra sem került, mindössze negyedik lett fő számában. Széchy azonban csodát csinált – noha az nem volt újdonság, hogy Szabó technikáját rémesen aprólékos munkával, az év fő versenyére rakja össze, mégis, az előzmények ismeretében alighanem edzői pályafutása egyik legnagyobb teljesítménye, hogy szeptember végére összeállt Joe mozgása.

De olyannyira összeállt, hogy ismét be tudta mutatni azt a fantasztikus hajráját, amire egyetlen riválisnak sem volt válasza, így a vb és az Eb után az olimpián is feljutott a csúcsra (a nyitányon egyébként századokkal maradt le a dobogóról 400 vegyesen). Egyszersmind történelmet írt: ő lett az első férfi mellúszó, aki aranyérmet szerzett, egy páratlan sorozatot indítva el ezzel ebben az úszásnemben. A versenyt követő sajtótájékoztatón egy kérdésre válaszolva elmondotta Szabó Joe, hogy egyáltalán nem szomorú amiatt, hogy nem úszott világcsúcsot. A legfontosabb célja az volt, hogy nyerjen, és ez sikerült is – olvashatjuk az akkori beszámolók egyikében. – A decemberi térdoperációjával kapcsolatban elmondta: legalább három hetet ki kellett hagynia miatta, és utána nagyon nehezen tudta visszanyerni a régi formáját. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy egy hónappal ezelőtt a magyar bajnokságon csak negyedik lett, nagyon rossz idővel. „Akkor egyáltalán nem hittem volna, hogy itt, Szöulban felállhatok a dobogó legfelső fokára” – mondta mosolyogva az olimpiai bajnok. Széchy Tamás – akinek Wladár, Darnyi után most már a harmadik tanítványa áll fel az olimpiai dobogó legfelső fokára – a helyéről nem látta jól a befutót, és az újságírókkal együtt örült annak, hogy Joe ilyen nagy előnnyel győzött. A siker hátteréről a többi között elmondta a mester, hogy két évvel ezelőtt új stílust dolgoztak ki, amit a szakirodalom „guruló mellúszásnak” hív. Ez a titka annak, hogy újra sikerült a magyar mellúszásnak visszatérnie a világ élvonalába. Igaz, a stílust azóta mások is ellesték, nem tudták viszont ellesni azokat a felkészülési, edzésterhelési módszereket, amelyekkel ezt a technikát eredményesen lehet elsajátítani, és alkalmazni. A „guruló” technika eredményességét egyébként jelzi, hogy a döntőben az amerikai Barrowmant is beleszámítva, három olyan versenyző is úszott, akit magyar edző készített fel."

Joe maga így emlékezett vissza a szöuli szép napokra, és mentorára, Széchy Tamásra: „Mindenki azt mondja, Széchy Tamás keménykezű ember volt, és mi is folyamatosan ezt hallottuk róla, aztán amikor Szöulban megszereztem az olimpiai aranyat kétszáz mellen, és már túl voltam az eredményhirdetésen, megláttam őt egy üvegablak mögött – odamentem hozzá, hogy megköszönjem neki, amit értem tett, de először az jutott az eszembe, úristen, mit csináltam, mi rosszat tettem? Tamás bácsi ugyanis úgy zokogott, mint egy kisgyerek... Persze a módszerei ma már nem működnének, de sok mindent át lehet és át is kellene tőle venni. Ha ő nincs, én sem vagyok olimpiai bajnok, ez biztos. A csapata olyan társaság volt, amelyhez élmény volt tartozni, még akkor is, ha mindennap tudtuk, mi vár ránk azért, hogy eredményesek legyünk. Odafigyelt ránk és mindenre. Szombatonként például úgy kellett ellógnunk az uszodából, ha ugyanis jókedve volt, és elkapott minket, csak beszélt és mesélt, akkor ugrott a programunk...”

Noha 19 esztendős volt ekkor, a legendás kor- és pályatárssal, Darnyi Tamással ellentétben nem tudta elnyújtani sikersorozatát. Az 1989-es bonni Eb-n még bronzérmes lett, ám aztán az 1991 januárjára került világbajnokságon már csupán 5. hely jött össze, miközben az új rivális, Rózsa Norbert szárnyalt. Sok időt nem adott már magának Joe: a következő esztendőben, a barcelonai játékok előtt lemondta a válogatottságot, majd bejelentette: befejezi pályafutását. Később úszóiskolát nyitott, edzőként tevékenykedett, valamint a MÚSZ alelnökeként is számítottak rá.