Szabó

József

Mint tősgyökeres újpesti gyerek, a Vasas Izzóban ismerkedett meg az úszással 1975-ben, eleinte csak úszkálgatott. Schumi József volt az első edzője. Amikor Schumi 1978-ban váltott, és a Honvédba igazolt, Szabó is követte őt. Újabb három év elteltével következett a Komjádi uszoda és Széchy Tamás. Ottani pályafutása úgy kezdődött, hogy eltörte a lábát, hat hétig gipszben volt. Néhány hónappal később viszont hat korosztályos bajnokságot nyert. Eredményei bámulatos tempóban javultak, 1983 januárjában, alig 14 éves korában Széchy őt is jelölte a szokásos ausztriai edzőtáborozásra, amelyre évek óta magaslaton, Söldenben került sor.

15 esztendősen nyerte első junior Eb-aranyát 400 vegyesen, majd rá egy évre, 1985-ben négy egyéni számban lett első a korosztályos viadalon, az ígéretes kezdet ellenére 1986-ban gyakorlatilag mindenkit sokkolt, amikor a madridi világbajnokságon, a felnőttek között, a 10 éve fennálló Európa-csúcsot megdöntve elsőként ért célba 200 mellen. Ez még a tanítványai esélyeit meglehetősen pontosan ismerő és látó Széchy Tamást is meglepte, nem számított arra, hogy Szabó már Madridban világbajnokságot nyer. Elégedett lett volna a második, vagy a harmadik hellyel is.
A korabeli tudósításokat küldő újságírók is hüledezve diktálták beszámolójukat: az aranyérem mellé – a 2:14,27 perces idő több mint 3 másodperccel jobb Szabó eddigi egyéni csúcsánál – egyben Európa-rekordot is úszott. (A régit már 10 éve, megdönthetetlenül, a brit Wilkie tartotta 2:15,1-gyel.) "Magam sem tudom, miért ment ilyen jól" – mosolygott Szabó. – Amikor 150-nél megfordultunk, már tudtam, hogy nem veszíthetek." Azt is kifejtette, hogy a vegyes úszást még mindig jobban szereti, hiszen mindig arra készült. Madridban 400 vegyesen nagy csatát vívott a bronzért, de végül be kellett érje a negyedik hellyel.

Ezek után a léc magasra került, de ez az uszodában csak Joe-ként ismert ifjút nem zavarta. Egy évvel később magától értetődő módon lett Európa-bajnok Strasbourgban, vegyesen pedig Darnyi mögött a második helyen ért célba. A közelgő szöuli játékok esélyeseként tartották számon. Egészen addig, míg ki nem derült: az év végén csak egy térdoperációval őrizheti meg az esélyét annak Szabó, hogy az olimpián indulhasson.
Ez rendkívüli módon visszavetette felkészülését, ráadásul a Széchy-istállóban egyetlen olyan versenyző sem akadt, aki ennyit küszködött volna a súlyával – a drasztikus diétázást csak úgy tudta túlélni az edzőtáborokban, hogy stikában pótolta a hivatalos étkezéseknél „megtagadott” falatokat.
1988 nyarán egyáltalán nem tűnt úgy, hogy minimális esélye lehet az olimpiai győzelemre: a magyar bajnokságon még dobogóra sem került, mindössze negyedik lett fő számában. Széchy azonban csodát csinált – noha az nem volt újdonság, hogy Szabó technikáját rémesen aprólékos munkával, az év fő versenyére rakja össze, mégis, az előzmények ismeretében alighanem edzői pályafutása egyik legnagyobb teljesítménye, hogy szeptember végére összeállt Joe mozgása.

De olyannyira összeállt, hogy ismét be tudta mutatni azt a fantasztikus hajráját, amire egyetlen riválisnak sem volt válasza, így a vb és az Eb után az olimpián is feljutott a csúcsra (400 vegyesen egyébként századokkal maradt le a dobogóról). Egyszersmind történelmet írt: ő lett az első férfi mellúszó, aki aranyérmet szerzett, egy páratlan sorozatot indítva el ezzel ebben az úszásnemben.
A versenyt követő sajtótájékoztatón egy kérdésre válaszolva elmondotta Szabó Joe, hogy egyáltalán nem szomorú amiatt, hogy nem úszott világcsúcsot. A legfontosabb célja az volt, hogy nyerjen, és ez sikerült is – olvashatjuk az akkori beszámolók egyikében. – A decemberi térdoperációjával kapcsolatban elmondta: legalább három hetet ki kellett hagynia miatta, és utána nagyon nehezen tudta visszanyerni a régi formáját. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy egy hónappal ezelőtt a magyar bajnokságon csak negyedik lett, nagyon rossz idővel.
„Akkor egyáltalán nem hittem volna, hogy itt, Szöulban felállhatok a dobogó legfelső fokára” – mondta mosolyogva az olimpiai bajnok. Széchy Tamás – akinek Wladár, Darnyi után most már a harmadik tanítványa áll fel az olimpiai dobogó legfelső fokára – a helyéről nem látta jól a befutót, és az újságírókkal együtt örült annak, hogy Joe ilyen nagy előnnyel győzött. A siker hátteréről a többi között elmondta a mester, hogy két évvel ezelőtt új stílust dolgoztak ki, amit a szakirodalom „guruló mellúszásnak” hív. Ez a titka annak, hogy újra sikerült a magyar mellúszásnak visszatérnie a világ élvonalába. Igaz, a stílust azóta mások is ellesték, nem tudták viszont ellesni azokat a felkészülési, edzésterhelési módszereket, amelyekkel ezt a technikát eredményesen lehet elsajátítani, és alkalmazni. A „guruló” technika eredményességét egyébként jelzi, hogy a döntőben az amerikai Barrowmant is beleszámítva, három olyan versenyző is úszott, akit magyar edző készített fel.

Joe maga így emlékezett vissza a szöuli szép napokra, és mentorára, Széchy Tamásra: „Mindenki azt mondja, Széchy Tamás keménykezű ember volt, és mi is folyamatosan ezt hallottuk róla, aztán amikor Szöulban megszereztem az olimpiai aranyat kétszáz mellen, és már túl voltam az eredményhirdetésen, megláttam őt egy üvegablak mögött – odamentem hozzá, hogy megköszönjem neki, amit értem tett, de először az jutott az eszembe, úristen, mit csináltam, mi rosszat tettem? Tamás bácsi ugyanis úgy zokogott, mint egy kisgyerek... Persze a módszerei ma már nem működnének, de sok mindent át lehet és át is kellene tőle venni. Ha ő nincs, én sem vagyok olimpiai bajnok, ez biztos. A csapata olyan társaság volt, amelyhez élmény volt tartozni, még akkor is, ha mindennap tudtuk, mi vár ránk azért, hogy eredményesek legyünk. Odafigyelt ránk és mindenre. Szombatonként például úgy kellett ellógnunk az uszodából, ha ugyanis jókedve volt, és elkapott minket, csak beszélt és mesélt, akkor ugrott a programunk...”

Noha 19 esztendős volt ekkor, a legendás kor- és pályatárssal, Darnyi Tamással ellentétben nem tudta elnyújtani sikersorozatát. Az 1989-es bonni Eb-n még bronzérmes lett, ám aztán az 1991 januárjára került világbajnokságon már csupán 5. hely jött össze, miközben az új rivális, Rózsa Norbert szárnyalt. 400 vegyesen a negyedik helyen csapott a célba. Sok időt ezek után már nem adott magának Joe: a következő esztendőben, a barcelonai játékok előtt lemondta a válogatottságot, majd befejezte a pályafutását. Az volt az elve, aki egyszer főszereplő volt, abból már ne legyen statiszta. Később úszóiskolát nyitott, edzőként tevékenykedett, valamint a MÚSZ alelnökeként is számítottak rá.