Egy igazi csapatember
Az első sprinter, aki a Délvidékről érkezett a magyar úszósportba: Szabadkán született, 1911. április 11-én (azaz napra pontosan Hajós Alfréd olimpiai győzelmeinek 15. évfordulóján). A korszellemnek megfelelően az úszás mellett atlétikában, evezésben, jégkorongban és teniszben is folyamatosan indult a honi elitviadalokon, ugyanakkor igazán komoly eredményeket a medencében ért el.
Ő volt a csapatember – sosem volt egy adott táv legjobbja, így egyéniben nem is indították olimpiákon és Európa-bajnokságokon, ugyanakkor a harmincas évek elején kihagyhatatlan tagja volt a 4x200-as váltónak, amely 1931-ben Európa-bajnoki aranyérmet nyert Párizsban, egy évvel később pedig bronzérmes lett a Los Angeles-i olimpián. És még jött két újabb győzelem a következő években: 1933-ban és 1935-ben Torinóban, majd Budapesten a főiskolai világbajnokságon.
Megmentettük Európa becsületét”
A nyolcvanas években, az 1932-es játékok ötvenedik évfordulóján a még élő – és itthon élő – érmesekkel készítettek párhuzamos interjút. Ebben olvasható az alábbi részlet:
Bárány István: „A teljes igazsághoz tartozik, hogy akkori formám, bizony, csak a döntőbe jutásra lett volna elég. Csak később döbbentem rá, az egri környezet hiányzott. Odahaza ugyanis az úszóedzéseket végnélküli pólócsaták követték, ami sok rövid felgyorsuló tempóúszást igényelt. Azaz már ekkor tudatlanul résztávos edzést végeztem, ami a fővárosban, bizony, elmaradt.”
Szabados László: „Ne szerénykedj, Pista... A japánok akkor megleptek minket. A férfiak hat számából ötöt nyertek, s bizony, én annak is örültem, amikor a 4x200-as váltóban a japánok és az amerikaiak mögött elnyert harmadik helyezésünk után azt írták, azt mondták, hogy megmentettük Európa becsületét.”
Bár jogászként végzett, a világháborút követően a Volán Tefu tisztviselőjeként dolgozott, mint pénzügyi csoportvezető, 1992-ben hunyt el.
Testvére Szabados Dezső válogatott evezős, az 1936-os olimpián a nyolcas tartalékjaként volt Berlinben.