Risztov

Éva

„1988-at írunk. Egerszegi Krisztina immár szöuli olimpiai bajnokként érkezik az élménybeszámolóra, ahol egy hároméves csöppnyi lányka belekapaszkodik a kezébe, és nem engedi. A csöppnyi lánykát Risztov Évának hívják. Talán ott és akkor dőlt el: úszó lesz belőle. Az lett. Tizenkét éves lehetett, amikor már Budapesten is beszéltek róla. Tizenhárom, amikor az első interjúját adta. Bájos volt, arról beszélt. Egerszegi a példaképe, olyan lesz, mint ő, s minden rajt előtt azt mormolja magában: „Segíts, Krisztina!” Így kezdődött. Tizenkét esztendősen már negyedik lett a felnőtt ob-n 200 pillangón – a következő esztendőben pedig mind több szemöldök emelkedett meg, elvégre bajnoki címet szerzett 400 és 800 gyorson, sőt, az akkor még kevésbé frekventált Világkupa-sorozatban, Imperiában megnyerte a 800-at rövidpályán. Hogy ebből az időszakból nincsenek korosztályos Eb-érmei, annak a magyarázata egyszerű: a LEN-szabályok szerint túl fiatal volt az induláshoz. 1999-ben már hat aranyat nyert a felnőtt ob-n, továbbá 800-on olyan időt ért el, amely kvalifikálta a sydneyi olimpiára (FINA-eseményeken akkor még nem volt alsó korhatár). Ez történelmi tettnek számított szűkebb pátriájában: ő lett Hódmezővásárhely első olimpikonja. (Egyébként akkoriban még semmi sem létezett abból a fantasztikus uszodakomplexumból, amely ma Vásárhely éke, vagy ahogy egy korabeli riportban olvashattuk: „Aki ellátogat Hódmezővásárhelyre, a városi strandfürdőbe, hogy találkozzon Risztov Évával, ne várjon üvegpalotát, fedett medencéket. Egyszerű itt minden, kopott és öreg, de - mondják kicsik és nagyok - a víz titkon azt súgja, hogy: „Előre! Ne add föl soha!” És azt is mondják, nagyszívűek az itt születettek és megszállottak.”) „Éva hatéves korától úszik rendszeresen – mesélte róla akkori edzője, Bán Sándor. – Nem árult el különösebb tehetséget, később Ferenczy Pál hívta föl a figyelmemet, hogy itt egy tehetséges fiatal, így került hozzám kilencvenhatban. Rendkívül szorgalmas volt, és kitartó. Egyre jobb eredményeket ért el, rövidesen ő lett az ország egyik legjobb korcsoportos úszója. Tavaly februárban vettem észre, veri a fiúkat, mindig ő van elöl. Nála ez lelkiismereti kérdés, hogy a legjobb legyen, még edzésen is.” 2000-ben az olimpia afféle jutalomnak számított a felnőtt ob-n szerzett négy arany és két ezüst, majd a dunkerque-i junior Eb-ről hozott három elsőség és egy második hely után. Sydneyben három távon indult, 15 évesen megmártózhatott a páratlan ötkarikás miliőben – hogy aztán elkezdődjék valami teljesen új: a szintlépés érdekében Budapestre költözött, hogy a Bp. Spartacusban folytassa pályáját Turi György keze alatt.

A váltás, úgy tűnt, bejött: 2001-ben 5-ből 5 egyéni számot húzott be az ob-n (plusz két váltóaranyat), az ifi Eb-ről négy bajnoki címmel tért meg, majd élete első felnőtt világbajnokságán már a döntőbe jutást is kiharcolta Fukuokában, és bravúros teljesítménnyel 6. lett 200 pillangón. A nagy robbantás 2002-ben következett: négy ezüstérmet akasztott a berlini felnőtt Eb-n (200-400-800 gyorson – az 1500 akkor még nem szerepelt a programban –, illetve 200 pillangón), igaz, olykor el volt kenődve, hogy legalább az egyik távon nem tudott elsőként a falhoz érni. Az év végén ugyanakkor érkezett a kárpótlás, hiszen a riesai rövidpályás kontinensviadalon megszerezte első felnőtt Eb-aranyérmeit, mindjárt hármat is: győzött 400 és 800 gyorson, 200 pillangón, második lett 400 vegyesen; és ami igazán komoly feltűnést keltett, hogy 800-on egyenesen Európa-csúcsig robogott, mindezt 17 esztendősen. Ezek után – egy 11 érmet hozó ob-t követően – nagy reményekkel érkezett a barcelonai világbajnokságra, ahol végül megint ezüstök érkeztek sorozatban. Az első, a 400 gyors második helye után rettenetesen elkeseredett, amint a sportlap beszámolójában is olvasható. „Ismerős jelenet. Mint Berlinben. A döntőnek vége, Risztov Éva érkezik. Könnyekkel a szemében. Kell öt perc, míg összeszedi magát. – Most még nem tudom, miért nem sikerült, de nagyon bánt, hogy az Európa-bajnokság után ismét csak ezüst jutott nekem. – Mi volt a taktika? – Tudtuk, hogy Stockbauer lesz a legnagyobb ellenlábasom, így rá készültem. Azt beszéltük meg az edzőmmel, hogy háromszáznegyven méterig vele megyek, aztán egy éles ritmusváltással lehajrázom. A taktikát betartottam, azonban Stockbauer nem szakadt le, sőt ő is erősíteni tudott. Sajnálom, hiszen tudom, hogy itt volt a legnagyobb esélyem az aranyéremre, erre most, Klocskova távollétében Stockbauer előz meg. Ez komoly pofon számomra, és csak abban reménykedem, hogy senki nem írja le, hogy Risztov Éva az ezüstlány, mert higgye el, nálam senki nem akarta jobban ezt az aranyat. – Elképzelhetetlennek tartja, hogy Barcelonában világbajnoki címet nyerjen? – Nyolcszáz gyorson Stockbauer biztosan jó lesz, kétszáz pillangón a lengyel Jedrzejczak a favorit, négyszáz, vegyesen pedig Klocskova. Aki, tudom, hogy azért nem indult most, mert azt gondolta, nem képes arra, hogy legyőzzön...” A kétszáz pillangó ezüstérméhez már jobb képet vágott: „Az utóbbi napokban rájöttem, és mindezt az édesanyám is megerősítette, hogy nem szabad sírnom, mert, akkor csak sajnálkozást kapok vissza. Különben is, miért sírnék, hiszen a négyszáz gyors után lehullt rólam a teher, ott aranyesélyesnek számítottam, kétszáz pillangón viszont nem." Nyolcszázon hatodik lett, a harmadik második hely pedig a zárónapon, 400 vegyesen sikeredett. Éva ugyanakkor összeszorította a fogait, ment tovább, és a dublini rövidpályás Eb-n 200 pillangón és 400 vegyesen győzött, 800-on bronzérmes lett.

Az olimpia évében ugyanakkor egyértelműen eltört benne valami. Az ob 10 aranyérme alapján még senki sem gondolt semmi rosszra, hanem a tavaszi, madridi Eb-n nyomokban sem hasonlított korábbi önmagára: 400 vegyesen ezüstöt szerzett, a többi távon viszont nem került dobogóra. Ilyen előjelek után összességében nem volt meglepő, hogy Athénben is elmaradt a várakozásoktól – olyannyira, hogy még dobogóra sem állhatott. Négyszáz vegyesen járt a legközelebb az éremhez, ám negyedikként zárt, 400 gyorson nem jött össze a döntő, 200 pillangón utolsóként ért a falhoz a fináléban, a 800-on meg már nem is indult el. Sokáig emlékezetes, könnyáztatta interjút adott a tévében – később pedig a sportlapban öntötte ki a lelkét. „Elkészült. Lelkileg. Sydney, Fukuoka, Berlin, Riesa, Barcelona, Dublin, Madrid és most Athén – olvashattuk a sportlapban. – Ennyi helyen küzdött az elmúlt négy évben valamilyen éremért. Általában négy számban. Nincs még egy úszó a világon, aki ilyen szinten ennyit vállalna. Négy év alatt nyert egy rakás érmet. Három vb-ezüstöt, öt Eb-ezüstöt, öt rövid pályás Európa-bajnoki aranyat. Súlyra is tekintélyes. Ne kerteljünk, kicsit belefáradt. Az első repedéseket már a májusi, madridi Európa-bajnokságon láthattuk, ahol már matt volt. És Athénban is, hiszen 400 méter vegyesen nem került dobogóra, 400 méter gyorson nem jutott döntőbe, 200 méter pillangón nyolcadik lett, 800 méter gyorson pedig el sem indult. Hivatalosan középfülgyulladás miatt, nem hivatalosan azért, mert elege van a világból. Természetesen az athéni gyengélkedés láttán sokan mondanak ezt-azt. Ezzel is szembesítettük Risztov Évát. – Vegyük sorra a vádpontokat. Egy: nem edzett rendesen az olimpia előtt. – Nem igaz. Lefogytam, mindent annak rendeltem alá, hogy jól szerepeljek. Azt viszont elismerem, hogy a májusi, madridi Európa-bajnokság előtt voltak velem problémák. Igen, kimondom: az Európa-bajnokságra nem készültem fel százszázalékosan. De azóta ez megváltozott. Rendesen dolgoztam, az edzéseredményeimmel sem volt gond. – Kettő: Risztov Éva nagyképű lett, megváltozott, más, mint az a kicsi lány, aki feljött Hódmezővásárhelyről. – Azt, hogy nagyképű lettem, egyáltalán nem érzem, sőt kifejezetten rosszulesne, ha valaki ezt gondolná rólam. Ugyanakkor az igaz, hogy nem vagyok az a kicsi lány, aki négy éve feljött Budapestre. – Jobb lett vagy más? – Budapest más világ, nem ehhez szoktam. És itt úszni is egészen más. Jobban reflektorfényben van az ember. Más lettem, de mutasson nekem valakit, akit ne változtatna meg, hogy egyik nap ebben a tévében szerepel, a másik nap abban, hogy állandóan cikkeznek róla az újságok, hogy az utcán összesúgnak a háta mögött. Aki nem él benne, nem tudja, milyen pörgős az úszók élete. Hajnalban edzés, este edzés, közben ilyen sajtótájékoztató, olyan fogadás. Ráadásul nekem duplán nehéz, hiszen kiszakadtam a megszokott életemből, az édesanyámmal élek Budapesten, a család másik fele Mártélyon lakik. Ritkán vagyunk együtt. Az sem jó, hogy Budapesten barátaim sincsenek. De hogy is lennének, amikor állandóan úszom? – Élne már egy kicsit. – Imádok úszni, versenyezni, de valami megtört bennem. Mindig az volt rám a jellemző, hogy az utolsó pillanatig küzdök, harcolok. Hogy az edzéseken belehalok, ha nem tudom teljesíteni a feladatot. Az olimpiai szereplésemben csúcsosodott ki, hogy elfáradtam. Idegileg egyszerűen sok volt az elmúlt négy év. A rengeteg verseny, a megfelelési kényszer. Én pedig képtelen vagyok kizárni a külvilágot. – Mire vágyik? – Szeretnék minél gyorsabban hazamenni, és elbújni a világ elől. Nem akarok kamerákat látni, nem akarok uszodába menni. Érzem, hogy pihennem kell. Már eldöntöttem, szeptember végéig semmit sem fogok csinálni. Maximum megtanulok lovagolni, az ugyanis tökéletesen kikapcsol. – Arra nem gondolt, hogy elmegy Amerikába tanulni és úszni? Ott senki sem ismerné fel, nem zargatnák a tévék, világot látna, tán még barátokra is lelne. – Nem, semmi kedvem sincs Amerikába menni, nem az én világom. Itthon akarok úszni, itthon akarok talpra állni. Most kaptam egy pofont, de felállok. Leszek én még a régi Risztov Éva. ¬– Az milyen volt? – Az, aki két éve, a Berlinben Európa-bajnokságon úszott. Nem ismert lehetetlent. Biztosan emlékszik, a négyszáz méter gyors előfutama után azt mondtam itt, Athénban, hogy csalódtam magamban. Akkor nem fejtettem ki, hogy miért. Most megteszem. Azért, mert ez korábban rám nem volt jellemző. Mindig sikerre éhes voltam, a győzni akarásom vitt előre. Ez viszont hiányzott belőlem Athénban. Felkészültem fizikailag, lelkileg viszont nem tudtam ráhangolódni az olimpiára. Most elmegyek, de ígérem, visszajövök. Csak másképp.”

Ennyi idő távlatából érdekes visszaolvasni mindezt – az utolsó mondatok egy esztendővel később teljesen más értelmet nyertek. Merthogy Risztov ugyan visszatért az év végén, és Bécsben még megnyerte pályafutása hatodik rövidpályás Eb-aranyát, 400 vegyesen – aztán 2005-ben egy balesetben elszenvedett agyrázkódás miatt néhány hetet ki kellett hagynia, és minden korábbinál mélyebbre került. Az ob-n csupán nyolcszázon tudott nyerni, a montreali vb-n pedig egy 400 vegyes 7. hely lett a legjobb eredménye. Mígnem eljött október, és vele a sokkoló cikk a Nemzeti Sportban. „Azt mondta, nem telefontéma. És érkezik. Farmerszerelésben, láthatóan megviselten. Leül, még üdítőt sem kér. És belekezd: „Befejeztem az úszást!” Ömlött belőle a panasz: „Májusban kezdődött minden. Ugyebár agyrázkódásom volt. Egy hétig feküdtem a kórházban, úgy, hogy akiknek kellett volna, felém sem néztek. Aztán hazamehettem, ám hamar visszahallottam, nem is volt agyrázkódásom, csak kitaláltam az egészet. Hihetetlen dolgokat terjesztettek rólam. Egyszóval kezdett csöpögni abba a bizonyos pohárba.” „Senki nem tudja, de nem akartam elindulni a nyári, montreali világbajnokságon. Úgy éreztem, pihenésre van szükségem, kicsit sok volt, nem fizikailag, lelkileg. Nem tehettem meg. Azt mondták, nem lehet. Ez az úszósport érdeke. Csináltam tehát tovább, de belül rágott ez az egész. Még nem mondtam senkinek, de egy ideig nyugtátokon éltem, állandóan sírtam. Ha nincsenek a barátaim, nem is tudom, mit csináltam volna. Volt, hogy anyu sem talált sehol. Eltűntem, el akartam tűnni. Egyre több lett bennem a keserűség.” „Elegem lett az intrikákból, abból, hogy nem élhetem a saját életemet, hogy mindenbe beleszólnak. Az úszással volt a legkevesebb gondom. A világbajnokságra ki kellett mennem, nem én döntöttem. Négy számban indultam, én lettem a legeredményesebb magyar női úszó – igaz, ez csak egy hetedik helyet jelentett, de megcsináltam. A lényeg, a világbajnokság után is be akartam fejezni, mostanra viszont végleg elegem lett. Pénteken voltam utoljára edzésen. Ez a közeg számomra elviselhetetlen, ebből régóta ki akartam törni, és most kitörtem, végérvényesen!” „Ha a tavasszal hagynak pihenni, talán minden másképp történik. Elég volt ebből a burokból, abból, hogy nem lehet az embernek önálló akarata. Én élni szeretnék. Nyugodtan, boldogan, úgy, ahogyan én akarok. Húszéves vagyok. Ez a pont eljöhetett volna huszonöt évesen is. Mint ahogy Egerszegi Krisztina huszonkét évesen mondta azt, hogy nincs tovább. Nálam most jött el. És nehogy azt higgye, hogy fáj. Nem, megkönnyebbültem. A cuccaimért még elmegyek az uszodába, de aztán vége.”

Nem gondolta meg magát. Legalábbis négy évig. Ezalatt csinált sok mindent, vízilabdázott, motokrosszozott – hogy aztán 2009 őszén általános meglepetést keltve bejelentse: visszatér. „Az egyik barátomnak megígértem, átúszom vele a Balatont, ezért intenzívebben elkezdtem az edzéseket – nyilatkozta az egyik helyi lapnak. – A versenyzéshez való visszatérés, kis túlzással, néhány napos történet, a szövetségtől kerestek meg azzal a lehetőséggel, lenne-e kedvem a hosszútávúszással foglalkozni. Igent mondtam, mert érzek magamban annyi erőt, hitet, hogy ismét keményen dolgozzak, és kipróbáljam magam ebben a szakágban.” Az ötlet szülőatyja a MÚSZ főtitkára, Ruza József volt: miután Kovács Rita visszavonult, ugyanakkor ismét Magyarországra jött az Eb 2010-ben, továbbá a 10km bekerült az olimpiai programba, a főtitkár úgy gondolta, ha valaki, Risztov alkalmas lehet arra, hogy tovább vigye úgymond a zászlót. Ráadásul kész tervet kínáltak neki: debreceni edzéseket és ösztöndíjat a helyi egyetemen. „A médiában percek alatt elterjedt a visszatérésem híre, kedden késő estig csengett a telefonom, szinte szünet nélkül nyilatkoztam. Még sok minden bizonytalan, ezért, ha a terveimről kérdeznek, óvatosan fogalmazok. Folynak a tárgyalások, például meg kell teremteni az optimális feltételeket a munkához. Az edzések mások lesznek, de nem félek, biztos hamar megszokom újra a kemény munkát, felveszem a ritmust. A hosszú táv önmagában nem jelent újdonságot, korábban a tréningeken kilométereket tempóztam, a nyílt víz azonban igen, ilyen „terepen” még nem versenyeztem. Az első pár hónap sorsdöntő is lehet, de elszánt vagyok, vállalom. A felkészüléstől, az ott elvégzett munkától, fejlődésemtől függ, mikor indulhatok először versenyen.” Kezdődhetett a második félidő.

2010-et mindenesetre biztatóan kezdte az új műfajban: az Európa-kupa sorozat nyitányán ötödik lett Eilatban, a következő, olaszországi viadalt pedig már megnyerte, akárcsak egy 5km-es törökországi versenyt. A hazai rendezésű Eb-n, Balatonfüreden ugyan a 7. hely sikeredett, ám érződött, egyre jobban ráérez a szakág ritmusára. És a következő évben újfent a régi megszokott fényében tündökölt, és nem csak a vad vizeken: miután immár Világkupán szerzett ezüstérmet az év elején, Mexikóban, májusban megdöntötte saját, nyolcéves országos csúcsát 1500 gyorson a medencében, 800-on pedig olimpiai A-szintet úszott. A debreceni ob-n ismét a dobogó tetejére állhatott, mindjárt háromszor (400-800-1500), azaz kifejezetten optimistán indult neki az olimpiai kvalifikációs sanghaji világbajnokságnak. Amely aztán óriási csalódásba fulladt: 10km-en ugyanis azonnali piros lappal (zászlóval) zárták ki a 10km-es viadal során. „Kizártak! Engem. Érti? Engem, aki életemben az ötödik tíz kilométeres versenyemet úszom... Hogyan tudnék én verekedni bárkivel is? Úszom, ahogy tudok... Mondták nekem, hogy tegyem ki a könyököm, csináljak úgy, mint a vízilabdások, de ez nekem nem megy! Bezzeg az ausztrál... Folyamatosan ott nyomakodott velem, oda-odaütött, kapaszkodott... Neki adtak is egy sárga lapot. Elég sokat engedtek neki, egyszer szóltam is a bírónak, hogy nézzen már oda... Végül figyelmeztették, és akkor el is ment onnan... Aztán két perc múlva előkerült. Mellém úszott szorosan, nyomakodott egy sort, majd a hátára fordult, fájdalmas arccal... Nekem meg azonnal mutatták a piros zászlót, hogy ki vagyok zárva.” Dúlt-fúlt, ám sokat nem lehetett tenni: maradt az olimpiai kvalifikációs futam a következő esztendőben. 2012-ben mindenesetre megint triplázott a három gyorsúszó-számban a debreceni ob-n, sőt, 1500-on ismét rekordot döntött – hamarosan pedig ismét hazai pályán küzdhetett a medencés Eb-érmekért, nyolc év után, merthogy a cívisvárosba érkezett a kontinens elitje. Éva pedig a 800-on szerzett bronz után 1500-on ezüstig jutott, aminek teljesen más optikája volt, mint bármelyik korábbi második helyezésnek. Ennél is többet nyomott a latban, hogy júniusban szintén második lett a setubali kvalin, vagyis amiért újfent elkezdte, azt teljesítette – a maratoni távon is kivívta az olimpiai részvételt. Ekkor egyébként már időről időre a sportág akkori „szakmai” fellegvárában készült: edzőtáborokban és itthon is rengeteg időt töltött Széles Sándor műhelyében, ahol közösen tréningezett a fénykorát élő Gyurta Dániellel, és öccsével, Gergellyel – és ahol minden korábbinál minőségibb felkészítést kapott.

Londonban az első hét csendesen telt, Éva leúszta a medencés számait, 16. lett 400-on, 13. 800-on, majd következett az a bizonyos nap a Hyde Parkban, amikor az egész ország a kajak-kenusok fantasztikus aranynapjára figyelt... Majd idővel egyre több és több szempár tapadt az ezután kezdődött női 10km-re is, merthogy Risztov elég gyorsan az élre állt – és ott is maradt. Kívülállók számára idegőrlő volt követni, hogy fogytak a kilométerek, de Éva előnye kitartott... És még a finisre kanyarodva is vezetett, ám a Setubalban győztes amerikai, Haley Anderson egyre jobban közelített; Éva azonban visszaverte a támadást, és elsőként ütötte meg a célpanelt, egészen lenyűgöző tündérmesévé változtatva kalandos pályafutásának történetét. „Tudtam, mire vagyok képes, és úgy voltam vele, ha nem bírom, és belehalok, inkább haljak meg úgy, hogy ne tehessek magamnak szemrehányást. Láttam, hogy jön az amerikai, de nem ijedtem meg. Nem az lebegett a szemem előtt, hogy Úristen, itt az olimpiai aranyérem a tét, csak az, hogy ez egy úszóverseny, és meg kell nyernem. Bírtam erővel, ha kellett volna, még hajrát is tudtam volna indítani - tudtam, hogy képes vagyok rá, tudtam, hogy miért úsztam le mindennap több tízezer métert, és tudtam, hogy meg kell lennie az eredménye ennek a munkának. Életem legjobb tíz kilométere volt.” Debrecenben hatalmas ünneplésben részesítették, melynek egy pontján Éva nevetve megjegyezte: „Ha tudtam volna, hogy ilyen jó érzés olimpiai bajnoknak lenni, akkor hamarabb megszerzem ezt az aranyérmet!”

Egy film forgatókönyve itt érne véget – Éva azonban, ha már visszatért, még négyig élvezte a befektetett munka gyümölcseit. Ennek az időszaknak a csúcspontja kétségkívül a berlini Európa-bajnokságon elért ezüstérem volt – huncut mosollyal az arcán jelezte: annak idején könnyezett a 2002-es berlini második helyek miatt, a 2014-es, 10km-en, nem akármilyen csatában elért dobogós helyezés viszont óriási fegyverténynek számított. „Hihetetlenül boldog vagyok! – lelkendezett a célba érés után. – Nagyon kemény verseny volt, a vége pedig elképesztően jól sikerült. A múlt héten, egy edzésen már gyakoroltam ezt a hasonló hajrát, (Kovács) Rita, az edzőm akkor azt mondta, csak óvatosan, nem a négyszáz gyorsra készülünk. Én viszont közöltem vele, figyeld meg, ilyen hajrára lesz szükség. Egy biztos: én az életemben nem örültem még ennyire ezüstéremnek. Az elmúlt évben kaptam hideget-meleget, talán most sikerült bebizonyítanom, hogy még mindig érek valamit... Köszönöm az edzőmnek, Debrecen városának, a családomnak és a barátaimnak, hogy mellettem álltak a nehezebb időszakokban is, ez a siker mindannyiunk hitét visszaadhatja!” Tény, 2013-ban csupán 9. lett a vb-n (előtte, Füreden emlékezetes módon, 40 fokos hőségben nyerte meg az Európa-kupát) – az Eb-szereplés viszont valóban remekül sikerült, majd a 2015-ös, kazanyi világbajnokságon épp sikerült megcsípnie a 10. helyet, azaz a riói olimpiára is kvalifikálta magát. Az olimpiára viszont már ott készült fel, ahonnan annak idején, 2005 őszén megtörten eljött – évtizednyi távolságból az akkori traumákat békévé oldotta az emlékezés, azaz a Kőbánya SC színeiben vágott neki az utolsó megmérettetésnek. Rióban igazából ugyanúgy vághatott neki a távnak, mint Gyurta Dániel a 200 mellnek: az a tét, hogy egyszeres vagy kétszeres olimpiai bajnokként távoznak a végén; és akárhogy is végződik, az elsőt már senki sem veheti el tőlük. Mindketten messze jártak 2012-es legjobbjuktól, igaz, ekkor már Széles Sándor tudása sem segíthette őket az edző egyre romló egészségi állapota miatt. Éva végül 800-on 14. lett, a második héten pedig 13. helyen fejezte be a maratoni távot – ez volt az utolsó megmérettetése, 2017 februárjában bejelentette: ezúttal valóban végleg befejezi úszókarrierjét.

Zárásként álljon itt egy interjúrészlet, ami ugyan London után készült, mégis tökéletesen összefoglalja mindazt, ami Risztov Évát már életében legendává tette.