Mitró

György

„Mint minden gyereknek, nekem is voltak vágyaim. Vasutas vagy repülő szerettem volna lenni, meg sem fordult a fejemben, hogy mint sportolót ismernek meg. Minden érdekelt, és a nyíregyházi bányagödörben saját magam, segítség nélkül megtanultam úszni, olyannyira, hogy mindenkit megelőztem. Pedig akkor még nem láttam uszodát, és ezért történt, hogy Debrecenben, az első igazi versenyemen fejjel nekiütköztem a falnak.” Így kezdődött Mitró György villámkarrierje. Mert az volt – több szempontból is. Villámgyorsan került az elitbe, és villámgyorsan véget is ért a pályafutása érdemi része. Hogy kissé részletesebben kifejtsük az indulást a bányagödörtől, úszópályája azzal indult, hogy tízéves korában egyik bátyja (heten voltak testvérek) az erősebb fölényével („Na, mit tudsz?!") bevágta a bányatóba a még egyáltalán nem vízbiztos öccsét, akinek még megijedni sem volt ideje, ellenben az életösztöntől hajtva valósággal kikaparta magát a partra. A drámai élmény hatására nyaranta mindennap, mindenféle irányítás és segítség nélkül letudta a maga penzumát, többször is körbeúszta a bányagödröt, más kérdés, hogy az autodidakta úszóleckék erős nyomot hagytak a technikáján. („Komolyan mondom, akkor alakult ki az a stílusom, amely később kétségbe ejtette az embereket" – jegyezte meg utóbb.) A Nyíregyházi MÁV Egyetértés 15 éves sportolójaként látott először uszodát, mégpedig 1945. augusztus 5-én Debrecenben: soha korábban nem rugaszkodott még el rajtkőről, nem fordult (ez volt az a bizonyos fejjel a falnak sztori), ugyanakkor 1:14 perces idővel így is megnyerte a 100 méter gyorsot az ifik között. Minden fizikai törvénnyel szembehelyezkedő, darabos, a krallozó lábtempót nélkülöző úszására 1946 augusztusában, az ifjúsági bajnokságon csodálkoztak rá először Budapesten; az egyedi vízcséplés három bronzéremmel fizetett.

„Bakó Jenő Egerbe hívott, de mivel a havi húsz forintos tandíjat nem tudták biztosítani, így Rajki Béla, aki akkor az Előre versenyzőit tanította, elvitt a közlekedésiekhez. Emlékszem, a tizenhetedik születésnapomat a fővárosban egyedül ünnepeltem, apám régi kabátjában kimentem a pályaudvarra a nyíregyházi gyorshoz, hátha ismerősökkel akadok össze és hazai híreket hallok. Edzőm megértette magányosságom, nemcsak tanítóm, második apám lett.” S nem utolsósorban szerzett neki egy szobát a szigeten, azaz gyakorlatilag a Hajós uszodában lakott a szabolcsi srác, akit otthon az édesanyja csaknem kitagadott, amikor először bejelentette, hogy ezentúl Pesten fog élni. Tizenhét évesen pedig megnyerte az ifjúsági bajnokságot mind az öt számban, a felnőtteknél pedig 400-on és 800-on lett aranyérmes. Rajki belátta, hogy nincs értelme átszoktatni Mitrót a „hivatalos" úszóstílusra, ellenben keményen megdolgoztatta és rengeteg versenyen szerepeltette. Már 1947 júliusában „Nem árt-e meg Mitrónak a rekordhajhászás?” címmel jelent meg cikk a Népsportban, a szövetség orvosa, Kenessey László is visszafogta volna az ifjú süvölvényt, Rajki azonban mindenkit nyugtatgatott: „Mindig is az volt az elvem, hogy az a szülő, aki kezembe adja a gyerekét, nem akarja, hogy páréves versenyzés után tönkrement, beteg embert kapjon vissza.” Aztán hozzátette: olyat sem látott még, hogy egy fiatal gyakorlatilag fél idény alatt az élvonalba kerüljön – miközben úton-útfélen azt mondogatta: Mitrónak olyan fizikuma van, hogy csatorna-átúszásra is benevezné.

És hol volt még a vége! 1947-ben Monte-Carlóban rendezték az Európa-bajnokságot, ahol Mitró először 400 gyorson indult s lett második a kor nagy csillaga, a francia Alex Jany mögött, majd jött az 1500, és a szabolcsi őserő elképesztő meglepetést okozva elsőként ért célba. Mindezt úgy, hogy életében aznap úszta le a távot először versenyen... „Négyszázon akkori idők nagy csillaga, a francia Alex Jany megelőzött, úgy éreztem, az ezüstérem kudarc. Az 1500 méteren minden erőmet beleadtam és egyszer csak azt vettem észre, hogy senki sem úszik mellettem. Végülis több mint egy medencehosszal nyertem, és a 19:28 perces idővel a világranglista élére kerültem. De még nem volt vége, a 4x200-as gyorsváltóban is kaptam egy bronzérmet. Itthon az 1947-es év sporthőse lettem, teljesítményemért külön díjakat nyertem.” Ezek után jött 1948. De inkább mesélje el ő: „Csúcsévem volt. Májusban 800 méteren 10:01-gyel Európa-rekordot úsztam, alig gyengébbet, mint a világcsúcs (9:58,08). Könnyűszerrel gyűjtögettem a hazai bajnokságokat, a 100 méter kivételével 200, 400, 800, 1500, a Balaton-bajnokság, a folyam-bajnokság, az összes ifjúsági szám mind az enyém volt. Ezek után a sajtó esélyesnek vélt az olimpián. A versenyek hat napja az Empire Poolban olyan nehéz volt, amire előzőleg gondolni sem mertem. Hatvanhét kilómmal nyolcszor álltam rajthoz. A 400 méteren ötödiknek értem célba, az 1500 méteren, bármennyire igyekeztem, csak bronzérmes lettem. A végére maradt a 4x200-as váltó. Az amerikaiak a döntőre tartalékoltak, ezért változtatták az elő- és középfutamokban az összeállításukat, mi pedig előzőleg több számban sok erőnket kiadtuk. Még így is fantasztikus versenyt vívtunk Kádas–Nyéki–Mitró–Szathmáry összeállításában. Az utolsó méterig együtt haladtunk, a közönség a helyéről felállva végig tombolta a küzdelmet, amely végül egy karcsapással az amerikaiak javára dőlt el. A közvélemény honorálta az erőfeszítést. A szurkolók ünnepeltek bennünket, a három számért nyolcezer forint jutalmat adtak, de azt mindmáig nem értem, hogy a szabolcsi újságban azt írták: díszpolgárrá választottak Nyíregyházán és házat kaptam. Ebből egy betű sem igaz.” Később, már a rendszerváltozás után, még szabadabb légkörben így emlékezett vissza: „Komolyan azzal az elhatározással mentem ki, hogy megnyerem ezt a számot, a tengerentúliakkal szemben is. Mégsem ment. Csak magamat hibáztatom érte. Túlhajtottam magamat. Nem lett volna szabad olyan sok számban indulnom. Nem kellett volna négyszázon indulnom. Előfutam, középfutam, döntő. A döntőben ötödik lettem, ez is két pont volt, de jobb lett volna, ha erről lemondok. Nehezek voltak az 1500-as elő- és középfutamok is, monte-carló-i időmmel második lehettem volna McLane mögött, de az ő idejét is túl kellett volna szárnyalnom, hogy olimpiai bajnok legyek. Aztán nemcsak az volt a baj, hogy a négyszázat is erőltettem. Többet kellett volna edzenem, de akkor a mai kemény munka ismeretlen volt. Talán csodálkoznak a mai úszók, de annak idején edzésenként sohasem úsztam háromezer méternél többet. És volt még egy hibám: a versenyeken valahogyan nem tudtam kiúszni magamat. Sohasem voltam fáradt. Talán ha összerogytam volna a célban, jobb időket értem volna el. Hát így volt. És az a furcsa, hogy így is aranyéremmel jöhettem volna haza. A négyszer kétszáz méteres váltóban nekünk kellett volna győznünk. Félreértés ne essék, az amerikai váltó jobb volt, mint a miénk. De a harmadik tagjuk, éppen McLane, az 1500-as gyorsúszás olimpiai bajnoka szabálytalanul, korábban váltott, vagyis kiugrott. Jól emlékszem rá, hiszen a magyar váltóban én voltam a második ember. Az amerikai váltót diszkvalifikálni kellett volna. Nem tudom, miért nem óvtunk.”

Ezután rövid időre elvitték katonának, majd onnan visszatérve ismét az úszásé volt a főszerep. Lett volna. „Olyan erőben éreztem magam, mint akit a villámcsapás sem képes ledönteni. Társaimmal tizenévesek voltunk, s az edzések között szünetekben különböző viccekkel szórakoztattuk egymást. Mivel a trágárságnak nem voltam híve, én is mondtam néhány politikai ízű viccet.” A karrierjét kettő törő így szólt: „Miért hívják az Andrássy utat most Sztálin útnak?” „Mert az állatkerthez visz.” Pechére, hallótávolságban hűsölt egy pártember (más források szerint úszni tanuló karhatalmisták), akivel rövid szóváltásba keveredett... Hamarosan hat géppisztolyos ÁVH-s jelent meg a szigeten, és Mitrót három hétre bezsuppolták az Andrássy út 60-ba. Bár a politikai életben ekkor még szalonképes szocdem párt tagjaként a bátyja közbenjárt az érdekében, csak a szabadlábra helyezést érte el – Mitrónak innentől gyakorlatilag esélye sem lehetett komolyabb eredményekre. Már az 1951-es főiskolai világbajnokságra sem vitték ki, annak ellenére, hogy megnyert hat válogató versenyt. A hatodik előtt Molnár Lajos, a Magyar Úszó Szövetség akkori főtitkára kijelentette: „Mitró, ha világrekordot úszol, akkor sem viszünk ki a vébére!” („Meg...d a jó...!” válaszoltam Molnárnak. „Akkor is megnyerem a versenyt! És meg is nyertem.”) Mégsem utazott: 1950-től 1963-ig útlevelet sem kapott. Lényegében 23 éves korában intett búcsút az úszásnak.

Igaz, ekkoriban már nem hasonlított régi önmagára. A ’48-as londoni játékok után nagyon nekibúsult, mint mondta, borzasztó vereségnek élte meg az 1500-as finálét. Indulat, fájdalom, keserűség, dac dolgozott benne, amit nem tudott kezelni. Pontosabban, egy kevésbé hatékony módját választotta a kezelésnek: „Egyik lokálból ki, a másikba be. Mindenütt megfordultam, éjszaka mindig lehetett velem találkozni" – vagyis belevetette magát az éjszakai életbe. Noha az önkritikát sem mulasztotta el, később, egy 1954-es Népsport-cikkben Rajkiban is bűnbakot látott. Azt vetette szemére, hogy elengedte a kezét, amint nem látta benne a sikerek letéteményesét. A tréner válaszában higgadtan, egyúttal szigorúan tartott tükröt Mitrónak, akit irigynek, önzőnek nevezett, megemlítve, hogy kifejlődő rossz tulajdonságai vezetői és versenyzőtársai életét is megkeserítették. Egy biztos, 1949-ben láthatóan megrekedt, 1950-ben a 400 méteren elért bajnoki hatodik hely volt a legtöbb, amit letett az asztalra. Rajkit otthagyta, és a Honvédban Jáki Istvánnal készült tovább, aki igyekezett rendbe tenni a technikáját. Ez voltaképp sikerült is, elkezdte használni a lábát, mindkét oldalra vett levegőt – más kérdés, hogy az át-, vagy inkább „visszatörés” elmaradt: 1952-ben még 800-on magyar bajnok lett, ám ennél többre nem futotta. Csupán érdekességképp – ugyanakkor valahol igen jellemző adalékként – idézzük a XX. század magyar zeneszerző-óriásának, Petrovics Emilnek egy megjegyzését 1976-ból, amikor a kortárs zene szervező elvéről faggatták: „Ha a birtokában lennék, én írnám a világ legjobb zenéjét. De hadd mondjak el egy idevágó anekdotát, talán lehet belőle tanulni. Az ötvenes évek egyik híres úszóbajnoka, a magyar Mitró teljesen szabálytalan stílusban úszott. Kapálódzott, verdesett, és sorra nyerte külföldön is az aranyakat. Néhány sportvezér elhatározta, hogy megtanítja úszni, mondván, majd mi adunk neki stílust. Gyötörték, tanították egészen addig, míg fél év elteltével tökéletesen megzavarták. Attól kezdve még hazai érmet se szerzett."

S hogy miként alakult ezután az élete? Saját bevallása szerint szerencsés ember volt, mert sohasem nézett hátra. Ezért nem volt csalódott akkor sem, amikor a sportot abbahagyta. („Epizód volt az életemben, nagyon rövid, de csodálatosan szép is.”) Sohasem siránkozott. Noha akadt egy másik buktató is az életében, amikor 1955-ben nem volt hajlandó békekölcsönt jegyezni. Néhány hónappal később elbocsátották – ami után ládaszögező segédmunkásnak sem kellett. Mégis, mindig akadt valaki, aki segédkezet nyújtott neki. Textiltechnikus lett, és később ebben a szakmában boldogult is. 1982-ben azon negyven úszó közé került, akit a MÚSZ örökös bajnoki címmel tisztelt meg – és aztán még sokáig köztünk maradt; 2010-ben, 80 esztendősen érte a halál.