Lengyel

Árpád

Felütés gyanánt rögtön idézhetjük az Est című lap egy 1933. júliusi beszámolóját: „A szőke, vékony derekú fiatalember Lengyel Árpád, a magyar sportélet legújabb szenzációja. Pénteken mint jónevű vidéki úszó érkezett Budapestre. Szombaton 1:03 mp alatt, tehát meglehetősen jó idővel győzött egy ifjúsági 100 m-es gyorsúszóversenyen. Vasárnap 12 mp-cel megjavította az ifjúsági bajnokságban az országos szenior rekordot 800 m-en, amelyet Európa távúszó bajnoka, Halassy Olivér tartott. Hétfőn 200-as próbaversenyre indult, és 2 p 23 mp idejével Székely után a leggyorsabb magyar 200-asnak bizonyult. Kedden a jónevű vidéki úszó mint Európa egyik legnagyobb úszózsenije tér vissza szülővárosába, Kaposvárra. Ilyen karriert csak a sport ismer.” Ez volt az a verseny, amelyen Lengyel Árpád nevét megismerte a hazai úszóközeg – amely némiképp rácsodálkozott arra, hogy Kaposvárról egy ilyen tehetség kerülhet ki; vidékről érkezett jónéhány kiválóság (elsősorban Egerből), a somogyi megyeszékhely azonban eladdig vakfoltnak számított. Hamarosan az Est bulváros túlzásait követően (kapásból azt harsogták, hogy ő a „magyar Arne Borg”) az úszókapitány, dr. Bárány István írt az ifjúról értőbb méltatást. „Egy vidéki fiúnak az uszoda egyetlen tere, ahol a felnőttekkel szemben mint egyenrangú léphet fel. Minden egyéb vonatkozásban szülői és az iskola állanak előtte, és ezek természetesen és helyesen megnyirbálják igényeit, csak az uszodában, a sporttéren érezheti, hogy ember, hogy polgár és hogy egyenrangú bárki mással. Ez az érzés vitte a vidéki fiút az uszoda felé, és ez az érvényesülési vágy tette lehetővé, hogy kevésbé kedvező uszodaviszonyok ellenére legyen belőle 18 éves korában országos rekorder. Lengyel Árpád példája tulajdonképpen üdítő folt az elgépiesített, körülvonalazott úszósportban. (...) Könnyű dolga van Adorján József mellett, mert olyan könnyű úgy a küzdelembe menni, mikor tudja az ember, hogy a küzdelem sikeréért valaki szeretettel küzdött mellette és érte. Lengyel Árpád csak Kaposvárról kerülhetett elő, mert tehetségéhez szerencsés körülmények járultak, a pompás vidéki életmód, a jó levegő, a csend, nyugalom, a jó táplálék, ami a sikereknek legalább ötven százalékát teszi, mellette a szerető tréner, aki az emberi szenvedélyek közül az úszást engedi az első helyre és fanatizmussal és lelkesedéssel áll a tanítványa mellett. Ez a két körülmény elegendő ahoz, hogy valakiből az legyen, ami Lengyel Árpád. Reméljük, hogy lesz majd szerencséje és akkor a sikerek még jobban fognak fokozódni, mert meggyőződésünk az, hogy Lengyel Árpádnak nem a vasárnapi volt a legjobb formája, és idővel megérjük azt is, hogy világraszóló sikereket fog aratni.” Aratott is, kihasználva a sikeres egyetemi felvételit, már ebben az évben indították a torinói főiskolai vb-n, 1500-on nyert is, 400-on második lett, egy évvel később pedig Európa-bajnoki címet ünnepelhetett Gróf Ödönnel, Maróthy Andrással és Csik Ferenccel Magdeburgban, és ugyanitt 4. helyen végzett 400 gyorson. Idővel meglehetősen gyatra lábtempójától is megszabadították, miután Budapestre költözött, hogy a jogi egyetemen tanuljon; a BEAC-ban pedig Vértesy József keze alatt Csik Ferenccel tréningezett nap nap után. 1935-ben tarolt a budapesti főiskolai világbajnokságon (400, 1500, 4x200-as gyorsváltó), s bár az olimpia előtt kedvenc távjain legyőzte őt Gróf az országos bajnokságon, Berlinbe nagy reményekkel érkezett.

Mondjuk úgy, mai ésszel nevetséges hiba miatt nem sikerült 400-on jobban szerepelnie – igazából nehezen érthető, hogy senki sem szólt neki: úszás előtt másfél órával talán nem kellene komplett ebédet fogyasztania. Legalábbis ezt olvassuk a Pesti Napló évértékelőjében: „Lengyel Árpád mindig eleget trenírozott, de neki megártott a berlini olimpiai falu konyhája. A faluban nagyszerű volt a koszt, de nem versenyzőknek való. A jógyomrú polgárember pompásnak találta azokat a falatokat, amelyeket a magyar étteremben eléje tettek. Az ideges versenyzőnek azonban nem tettek jót, de különösen ártott a koszt Lengyel Árpádnak, akinek gyenge gyomra volt. A 400 m előfutamok előtt az ebéd töltött paprika volt burgonyával és metélttel. Másfél órával az ebéd után starthoz kellett állni. Meggyőződésem, hogy ha kellő gondot fordítottak volna az olimpiai faluban Lengyel Árpád gyomrára, sokkal jobb lett volna az eredménye.” Az sem segített, hogy az akkoriban divatozó kvalifikációs szisztéma igen messze volt az igazságostól: míg ma az előfutamokban a tizenhat legjobb időt nézik (400 esetében a nyolc legjobbat), 1936-ban a hat előfutam első két-két helyezettje, plusz egy-egy népesebb futam legjobb harmadikja került a középdöntőkbe, Lengyel pedig a saját, hetes futamában centikkel maradt le a harmadik pozícióról; ráadásul más futamból az ő idejénél négy másodperccel gyengébb idővel is tovább tudtak lépni. Így maradt a 4x200-as gyorsváltó, amelyben Gróf és Csik mellett Abay-Nemes Oszkár volt ezúttal a negyedik tag, és elsőrangú teljesítménnyel megszerezték a bronzérmet. Nem véletlen, hogy a sportlap összegzése magasztalta nagyszerű teljesítményéért, szintén nem feledkezve meg az étkezési anomáliáról: „Lengyel Árpád, akinek szorgalmas munkájáért a magyar úszósport rengeteget köszönhet, egyedül túlérzékeny gyomrának köszönheti, hogy nem hozta meg a maximális eredményeket. Tulajdonképpen Lengyel fejlesztette fel Grófot is, és edzései voltak Csik edzéseinek is a bázisa. Róla elmondhatjuk, hogy balszerencsés versenyző, bár nem szívesen élünk ezzel a megállapítással.”

A következő évben a hátúszás felé fordult, 100-on főiskolai világbajnok lett Párizsban, és nyert még két aranyat a 4x200-as gyorsváltóval és a 3x100-as vegyesváltóval (a pillangóúszást még nem ismerték akkortájt). Ebben az esztendőben egy BEAC-os gyorsváltóval világrekordot értek el az akkoriban a nagy versenyek programjában még nem szereplő 4x100-as gyorsváltóban (bár a hazai rekordokat olykor fenntartással szemlélhetjük így utólag, elvégre 1936-ban egy 9:10.8-as Európa-csúcsot mértek itthon a 4x200-as stafétának, aminél még az olimpián is két másodperccel lassabbak voltak, az Eb-ken pedig 9:30 környékén jöttek Magdeburgban és később Londonban is...). Az 1938-as londoni Eb finoman fogalmazva sem hozta a várt eredményeket (egy cím a viadal második feléből: „Továbbra is szánalmasan szerepelnek úszóink”...), Lengyel mentette a menthetőt, holtversenyben lett bronzérmes 100 háton, ugyanakkor a címvédő 4x200-as váltó ezúttal csupán a negyedik helyre úszott be. Miután megszerezte diplomáját, még egy évet adott magának, aztán 1939-ben visszavonult.

1940-ben az V. kerületi polgármesteri hivatalban (ahogy akkor hívták: elöljáróságon) jogászként kapott állást. 1948-ban osztályidegenné vált, mert apja a bonyhádi Edény- és Zománc Gyár tulajdonosa volt. Elbocsátották, és Csepelen kitanulta a vasesztergályos szakmát, a forradalomig fizikai munkásként dolgozott, 1956-ban viszont az Egyesült Államoka emigrált, és jogászként helyezkedett el. Később rendszeresen hazatért, és szerényen mesélte, hogy boldogan él magyar feleségével és két fiával a New York melletti magaslaton fekvő, csodálatos kilátású házában. „Anyagi gondunk nincs, de a szívünk, a hazánk itt van Magyarországon, ahová mindig visszavágyunk” — mondta elérzékenyülten egyik alkalommal. 1993 áprilisában, 78 esztendősen hunyt el – a búcsúversenyén, egy 1939-es, németekkel vívott párosviadalon egy 4x200-as váltóval köszönt el annak idején, és egyik akkori társa, Végházi Richárd így emlékezett vissza rá: „Óriási tehetségnek tartottuk. Remek vízfekvésével valósággal lebegett a vizen. Sajnos korántsem volt olyan szorgalmas, mint legjobb barátja, az olimpiai bajnok Csik Ferkó. Árpi szórakozásnak tekintette a sportolást. Valamennyien egyetértettünk abban, hogy nagyobb szorgalommal és erősebb összpontosítással Berlinben a 400 méteres gyorsúszás olimpiai bajnoka lehetett volna...”