Dunaharasztitól Londonig
„Anno magyar úszók szívesen kirándultak le vidékre, ahol mindenkor könnyű ellenfeleket találtak. A vidéki úszókkal való versengés a fárasztó nehéz küzdelmek után régebben valósággal jóleső pihenő volt. Egy ilyen vidéki kirándulásra, Dunaharasztira indultak 1907-ben a főváros úszói, hogy a közel ötkilométeres bajnokságban végig ’nyaralva’ győzzenek. Alig tettek azonban néhány karcsapást, a főváros, akkor egyben Magyarország legjobbjai, azonnal észre kellett venniük, hogy egy barnára lesült, pompás alakú vidéki ’pimf’ mindenütt a nyomukban úszik. Mindenikük azt hitte, hogy ez csak rövid ideig tartó fellángolás, de nagy volt az ámulat, amikor az ifjú végig együtt ment a nagyokkal, sőt nagy küzdelmükbe került, hogy az öt, kilométeren át nyomukban lévő ifjút a célban két méterrel megelőzzék. Ez volt kiinduló pontja Las Torres Béla versenykarrierjének.”
Így tűnt fel a színen a kiváló középtávúszó, aki Hajós Henrik és Zachár Imre megszorongatása után mind komolyabb szerepet játszott a sportágban. Tizenhat évesen a BEAC úszója lett, majd 1908-ban a MAC-hoz igazolt – ebben az esztendőben az olimpiai csapatba is bekerült. Bár nagy reményeket fűztek a 18 esztendős ifjú szerepléséhez, útban London felé megbetegedett, legyengült, végül csak a 4x200-as gyorsváltóban úszott nem a legacélosabb állapotban.
Mégis, a staféta harmadik embereként első helyen, az angolok előtt 12 méteres előnnyel adta át a váltót a sportág királyának, Halmay Zoltánnak. Az olimpiai arany biztosnak látszott – mégis csupán ezüst lett belőle, minthogy a nagy bajnok teljes érthetetlen módon 140 méter után elkezdett kapkodni, nekiúszott a falnak, megállt, s végül hiába indult újra, a hazaiak megelőzték a favoritnak számító, Munk József, Zachár Imre, Las-Torres, Halmay felállásban versengő magyar négyest.
Itthon verhetetlen volt, Stockholmban összeomlott
A következő hat esztendőben 17 magyar bajnoki címet szerzett, senki sem tudta legyőzni 220 és 440 yardon, illetve egy mérföldön. Miután 1912. júniusában 5:28.4 perccel új világrekordot állított fel (ha az órák nem tévedtek...), óriási reményektől övezve indult neki a stockholmi olimpiának.
Amely teljes összeomlásba torkollott. Először 1500-on állt rajthoz, ahol mai szemmel legalábbis elképesztő módon, előfutamokat, középdöntőt és finálét rendeztek, igaz, öt nap leforgása alatt. Az első két kört simán vette Las-Torres, futamait nyerte, összességében a második, illetve a harmadik legjobb időt úszta – hogy aztán a fináléra teljesen elfogyjon és feladja a küzdelmet.
Bár a lapok szerint az addigi menetelése kellemes meglepetésként hatott, elvégre kizárólag a 200 és 400 méterre készült, a 400-ban sem volt köszönet végül: itt is három kört kellett venni, itt is simán eljutott a végjátékba, ám a fináléban esélye sem volt, az öt indulóból ötödikként zárt 5:42-es idővel. Azaz 16 másodperccel úszott gyengébbet egy hónappal a világrekordját követően – amivel egyébként ezüstöt szerzett volna.
Erre pedig ráment a váltó is: a magyar csapat szimplán visszalépett, hivatalos indokként Las Torres kimerültsége miatt...
A tudósítók persze nem kegyelmeztek. Az Újság elkeseredett riportere ezt diktálta kintről: „Szerencsénkre a stockholmi olimpiád vége felé közeledünk. Most már az atlétáink, úszóink és birkózóink befejezték eredménytelen munkájukat, most aligha érheti újabb meglepetés közönségünket. A drága pénzen kiküldött versenyzők egyáltalán nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Igaz ugyan, hogy az atlétikában nem számítottunk sokra, de hogy versenyzőink teljesen üres kézzel jöjjenek haza, azt nem remélte senki sem. A legnagyobb csalódást az úszók szereplése hozta. Úszóstafétánk, Las-Torres Béla, Demján Oszkár, Baranyi András és a vízipólócsapat teljes kudarcára még a legpesszimisztikusabb gondolkozók sem számítottak. A londoni olimpiád után – ahol tudvalevőleg két második helyet értek el úszóink – az egész sportvélemény erős visszafejlődést konstatált. Azóta lépten-nyomon azt hallottuk, hogy újra visszaszereztük hegemóniánkat az úszás terén. Alaposan rácáfoltak erre a kiküldöttek. A végén az úszóstafétára és Las Torresre számítottunk. Úszóstafétánk nem állt starthoz, Las-Torres Béla pedig a négyszáz méteres úszás döntőjében pont utolsó lett.”
A Sportélet később kicsit mélyebbre ásott: „Kobulszky Károly és Sas-Torres Béla stockholmi szereplése a legkiáltóbb érvek a mellett, hogy a magyar atléták és úszók training-módja hibás, helytelen. Világért sem akarnák akárcsak egyikük amatőr trainerét is megvádolni, mert ha csak Kiss Géza nevét is említjük, úgy mindenki tudja, hogy kevés lelkiismeretesebb, önzetlenebb és lelkesebb amatőr trainerünk van, mint éppen Kiss Géza. Kobulszky is, Las Torres is a túlfeszített training-munka áldozataiként állnak többek előtt. Kár lenne ez állításokra sok szót vesztegetnünk. Ha valaki Hodgson vagy Taipale trainingjét végig nézte, akkor fogalmat alkothatott magának arról, hogy tulajdonképen mi is az a training.”
Mi tagadás, a fent ecsetelt idő eredménybeli differencia okán nehéz volna vitatkozni a leírtakkal, bár azt is hozzá kell tenni, hogy akkoriban teljesen másként zajlott egy úszó élete: Stockholm után másfél héttel Las Torres már Siófokon versenyzett, és még a télen is folyamatosan különféle bemutatókon és párviadalokon vett részt társaival.
Huszonkét esztendős volt ekkor, bőven benne lett volna még egy olimpia, ahol a tanulságokkal felvértezve talán...
Borzalmas halál 25 évesen, baráti tűzben
Ám a világháború nem csupán a lehetőséget vette el tőle – de ifjú életét is. Katonaként a magyar sereg repülőezredében kapott kiképzést, azaz a háború kitörésekor azonnal szolgálatra jelentkezett...
„A hazai sportélet legragyogóbb jelensége volt Las-Torres Béla, a háború előtti években nemcsak Európa, de az egész világ legkiválóbb all-round úszója, aki rövid-, közép- és hosszútávokon egyaránt verhetetlen volt. Las-Torres a háború kitörésekor rögtön bevonult és a repülők között teljesített szolgálatot az olasz fronton. Mint repülőtiszt is bravúrt bravúrra halmozott. Egy alkalommal felderítőszolgálaton volt és csak késő este tért vissza. A sötétségben irányt tévesztett, és Castelnuovo felett tévedésből egy osztrák csapattest lelőtte a gépét. Las-Torres negyven méter magasságból zuhant a sziklákra, de csodálatos módon csak nyílt bordatörést szenvedett. Első segély után hátra szállították és egy tábori kórházban megoperálták. Sajnos, Las Torres az operáció következtében sepsist kapott és ez kivégezte. Castelnuovóban temették el.” – szólt egy későbbi, a sportpályafutást kellő pátosszal megszínező visszaemlékezés.
Amikor a húszas évek végén a sportmédia mozgalmat indított, hogy szállítsák haza holttestét és itthon temessék el, egy korábbi katonatárs már azt mesélte, hogy a baráti tűzben tüdőlövést kapott, azaz nem lehetett megmenteni... Bárhogy történt is, a tragikus tény tény marad: Las-Torres Bélának 25 esztendő adatott meg ezen a világon.