Kovács

Ervin

Óvodás korában szülei segítségével tanult meg úszni. Már ekkor is szeretett a medencében lenni, könnyebbnek érezte a mozgást a vízben, ami motiválóan hatott rá. Az iskola első két évében a testnevelésóra része volt az úszásoktatás is, bár fel volt mentve a foglalkozások alól, de az uszodai alkalmakon ő is részt vett. Kisebb vízben úszott, mint a többiek, de hamar elleste tőlük az úszásnemek alapjait.

1987 őszén Hoffmann Judit paralimpiai bajnok úszó mozgáskorlátozottak számára indított úszásórákat Pécsen. Kovács Ervin is csatlakozott a csapathoz, és néhány hét után a terápia céljából indult foglalkozások edzésekké alakultak. Következő év májusában egy mozgáskorlátozottak számára szervezett ifjúsági sport gyereknap keretein belül vett részt első meghatározó versenyén, ahol mellúszásban ezüstérmet szerzett. Mindig komolyan vette az edzéseket, mert szülei arra tanították, hogy mindig előbb a munka és utána a szórakozás. A sikerélmény pedig csak fokozta lelkesedését és még több kitartásra ösztönözte, megtanulta a sport által, hogy mindennap azért kell dolgozni, hogy holnap még jobb lehessen.

Másfél évvel az első érem megszerzése után, 1990-ben bekerült a válogatott keretbe és egészen visszavonulásáig képviselhette Magyarországot különböző világversenyeken. Ekkor már a heti két-három edzés helyett tíz vagy akár tizenöt alkalom is volt. Hoffmann Judit csapata felbomlott, mert fia születése miatt nem tudta folytatni velük az edzéseket. Kovács Ervin ekkor néhány évre átkerült egy új edzőhöz, majd 1994-től Tari Imrével kezdett együtt dolgozni, akivel egészen 2008-ig alkottak egy csapatot.

1991-ben tizenháromévesen vett részt az Európa-bajnokságon felnőttek között, ahol hetedik helyen végzett. Már a ’92-es barcelonai játékokon is ott lehetett volna, de nem volt abban az évben mért eredménye, mivel az országos bajnokságon lázas beteg volt. Emiatt mindent beleadva készült, hogy négy év múlva ott lehessen Atlantában. A kemény munkának köszönhetően 1996-ban kijutott az első paralimpiájára, amire kettős érzésekkel emlékszik vissza a kategorizálási problémák miatt. Veleszületett betegsége olyan ritka, hogy egymillió mozgáskorlátozottból egy személyt érint. Atlantában még nem kísérte a sportolókat sem edző, sem csapatorvos, valamint betegségének neve sem volt a dokumentumokban lefordítva, így a helyszínen a vizsgálatot végző orvosok ránézés alapján végezték a kategorizálást. A nyelvi akadályok miatt olyan kategóriába került, ahol társai rajtkőről indultak, bukófordulóval fordultak és el tudták rúgni magukat a medence falától. Hatodikként ért célba, de időeredménye alapján a helyes kategóriában jó esélye lett volna az aranyéremre.

Sydneybe már csapatorvos kíséretében, szakfordító által lefordított dokumentumokkal érkeztek, aminek köszönhetően bekerült a megfelelő sérültségi kategóriába. Három bronzérmet szerzett az ausztrál fővárosban, de nem volt elégedett. Az 50 méteres pillangó döntőjében fél testhossz előnyt veszített el egy rosszul időzített levegővétel miatt és így végül első helyről huszonkétezreddel lemaradva lett harmadik. Ezen a bronzérmen keresztül tanulta meg, hogy a piros szakasz előtt hat tempót levegővétel nélkül ússzon le. Innentől kezdve mindig 43 tempóra úszta le az 50 méteres távot.

Egy évvel Sydney után a stockholmi Európa-bajnokságon három aranyat, két ezüstöt és egy bronzérmet szerzett. Ő volt az első a kontinensviadalon, aki mind a hat számból, amin elindult érmet tudott nyerni. Nem sokkal később a világbajnokságon két arany és négy ezüstérem került a nyakába. Világcsúcsokat döntött több számban, köztük 50 pillangón is és megelőzte, azokat, akik a paralimpiáról fényesebb éremmel tértek haza.

Athénban három ezüstérmet szerzett, 50 hát- és pillangóúszásban, valamint 200 m vegyesben. A pillangón szerzett második helynek köszönhetően szerette meg igazán ezt a számot. Hét versenyszámban is indulhatott volna, de le kellett szűkítenie ötre. Ebben az évben öt világcsúcsot úszott, így más reményekkel indult neki a paralimpiának, de a repülőgép indulása előtt három héttel vakbélműtéten esett át és fájdalmakkal kellett versenyeznie. A nehézségek kapcsán rájött, hogy az ő feladata az, hogy példát mutasson másoknak, hogy ezekben a helyzetekben sem adta fel, hanem kiállt és kihozta magából a maximumot. Athénban az ezüstérem átvételekor örülni tudott kínai vetélytársa győzelmének, mert úgy érezte, hogy neki talán nagyobb szüksége volt a győzelemre, mert egy gránátrobbanás következtében veszítette el felső végtagjait.

Négy év múlva a pekingi paralimpia után hozta meg a döntést, hogy visszavonul. Ekkor már két éve küzdött egy vállsérüléssel és kiderült, hogy egy részlegesen, illetve egy teljesen elszakadt szalag is van a vállában. A fájdalom miatt korábban sok edzésen úszott egy kézzel, így pihentetve másik vállát. Szteroidos kezeléssel vagy műtéttel lehetett volna orvosolni a problémát, de nagy volt az esély rá, hogy az edzések miatt a másik vállában is elszakadjon a szalag. Ekkor már csak néhány hónap volt kisfia születéséig és szerette volna, ha vállai állapota nem akadályozza majd, ha felemeli őt vagy játszik vele.

Pályafutása alatt sok barátra tett szert az úszás világában. Bár egymás elől nyerték el az érmeket mégis örültek egymás sikereinek. Az Európa-bajnokságon fordult elő, hogy a 200 gyors döntője után spanyol és ukrán barátjával még a jakuzziban pihenték ki a versenyt és beszélgettek, amikor már az éremátadón kellett volna lenniük. Az úszás mellett mindig szakított időt a zenélésre, mert ez gyermekkori szerelem számára. Legjobban akkor tud kikapcsolni, ha gitározik, zongorázik, dobol vagy dalszöveget ír. Fiának is átadta a zene és a sportok szeretetét, valamint a versenyszellemét is örökölte. Megtanította gyermekének is azt a szemléletet, hogy az embernek önmagát kell úja és újra legyőznie függetlenül attól, hogy kik az ellenfelek.