Kovács

Ágnes

Nemrég a Testnevelési Egyetemen a doktoranduszát írta az élsport és a média kapcsolatáról a 21. században – még a 20. században, egészen pontosan 1997-ben ugyanakkor egy kedélyes kergetőzést figyelhettek sokan: Kovács Ági futott elöl, a boldog emlékű rádióriporter, Molnár Dániel előretartott mikrofonnal mögötte, mindezt a sevillai műugró-medence körül. Ági élete első felnőtt aranyérmét nyerte világversenyen, de nyilatkozni még mindig ugyanúgy utált, mint a korábbi két esztendőben. Merthogy elképesztően fiatalon is csúcsközelben járt már: az 1995-ös bécsi Eb-n az egész mezőny legfiatalabbjaként, néhány nappal a 14. születésnapja után bronzérmet szerzett 100 mellen, és ezüstöt a vegyesváltó tagjaként. Rá egy évre 200 mellen olimpiai bronzérmes volt, avagy ekkorra egyértelművé vált: Kiss László egy újabb csiszolatlan gyémántra lelt azok után, hogy Egerszegi Krisztina a sportág legnagyobbjává vált.

A királynő jelenléte sokat számított. Ha Krisztina nincs ott a Kőérben, Ági, meglehet, 13 évesen otthagyja a Szparit. Voltaképpen miatta maradt – no meg azért, mert Kiss László látta, érezte, hogy a fiatal fruskánál meddig lehet elmenni a terheléssel. „Jó pszichológus volt, ’95-ben, amikor felkerültem, pontosan tudta, hogy mennyire edzetlen állapotban vagyok, nem fogom úgy bírni, mint a többi versenyző – idézte fel egyszer a kezdeteket Ági. – Ezért sok kedvezményt kaptam, amin sokan meg is lepődtek, mert addig ilyet nem nagyon csinált. Úsztunk 20x100-at, én egyre sem értem be. Mire igen, a többiek már elindultak. Tehát úsztam egyet, majd pihentem egyet. Aztán az egész edzést mellen és gyorson úsztam, mert pille-háton nem értem be. Szép lassan, két-három év alatt jöttem bele. Előbb voltam világbajnok, mint hogy megcsináljam a teljes edzést rendesen.”

Utána sem volt könnyű az út, leginkább azért, mert a kilencvenes évekre a Széchy-team fénye elhalványodott, azaz az ezredforduló környékén gyakorlatilag Ági vitte a hátán a magyar úszósportot. Ha olykor nehezen is, de kezelték az ezzel járó hatalmas nyomást, Sydneyben pedig sikerült az, amit egy ország várt lélegzetvisszafojtva. Még ha 199 méternél vezetett is először... „Az utána következő pillanatokra nem emlékszem, önkívületben voltam. Az első kép az, ahogy kiszállok a medencéből. A Himnuszt végig bőgtem. Sokan jöttek gratulálni, az ezüstérmes Kowal edzője is. A mai napig, amikor találkozunk, így köszönt: ’Szia, bajnok!’ Éjszaka az érmemmel aludtam, aztán másnap a faluban összetalálkoztam Csollány Szilveszterrel, ő is hurcolta magával mindenhova az aranyérmét; mindketten fogdostuk, tapogattuk. Elolvastam a Sportban az oldalnyi rólam szóló cikket, azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Előbb sírtam, aztán nevettem.”

2001-ben „még” nyert egy világbajnoki címet, aztán elment tanulni Amerikába, meg aztán Kiss László is letette a stoppert... Bár a kinti évek során is készült becsülettel, úgy festett, az már nem az igazi – mígnem jött a csodás jutalomjáték, a budapesti Európa-bajnokság, ahol mindhárom mellúszó-távon bronzérmet szerzett. Hazai közönség előtt mindez akkora katarzist jelentett, hogy mámorosabban ünnepelt, mint a győztesek, és persze a nyolcezer szurkoló is önfeledten tapsolt, avagy méltó lezárása volt ez egy briliáns pályafutásnak.