Egerszegi

Krisztina

Megannyi későbbi kiváló versenyző első edzője, a zseniális Kiss Miklós idővel rájött arra, hogy az apróságokat először háton tanítja meg tempózni, mivel úgy viselik a legjobban az oxigénhiányos állapotot, és lelik a legtöbb örömöt az úszásban. Szerencsére, ez a felismerés már azelőtt megszületett, hogy egy apró lány, Egerszegi Krisztina először jelentkezett a Bp. Spartacus szakosztályánál. Bár későbbi mestere, Kiss László elárulta, azért egy 10-11 esztendős ifjúban még a legavatott edzői szem sem látja meg a későbbi nagy bajnokot, azért Krisztinánál igen hamar kiderült: kivételes a vízfekvése, illetve egészen elképesztően hajlékonyak az ízületei (korabeli felvételeken hovatovább rémes látvány, milyen mértékben lehetett a kislány vállait „visszahajtogatni” nyújtásoknál). Tizenkét esztendős volt, amikor először állt dobogón a felnőtt magyar bajnokságon – 200 háton lett harmadik. Egy évre rá, 1987-ben már hat aranyérmet szerzett, négyet egyéni számokban: 100-200m háton és 200-400m vegyesen duplázott – ezen a négy távon 1996-os visszavonulásáig minden egyes ob-n győzött (csak a következő idényben nem, amikor nem indult, lásd alább). Később élete első Európa-bajnokságán, Strasbourgban a két hátúszó-számban 4. és 5. helyen zárt, ami elsőrangú teljesítmény egy 13 esztendős lánytól; ám mindez csupán előszele volt mindannak, ami 1988-ban következett.

Amersfoortból három aranyérmet hozott az 1988-as junior Európa-bajnokságról (100-200m hát, 200m vegyes) – ugyanakkor épp a szöuli olimpia előtti legfontosabb időszakban, az országos bajnokság idején egy kifejezetten súlyos arcüreg-gyulladás gátolta a felkészülését, ezért például az ob-n csupán egy váltót úszott. Szerencsére, 14 évesen a test páratlanul gyorsan regenerálódik, így belefért, hogy még a játékokat megelőző napokban is kőkemény edzésekkel pótolták a lemaradást, és a fő számként kezelt kétszáz hátra ideális állapotba került. Ekkorra már megismerte a nevét Magyarország és az úszóvilág, hiszen százon ezüstérmet szerzett – edzője, Kiss László utóbb elmondta, ez az érem volt az igazi bravúr, hiszen a kislány alig „jött ki” a komolyabb tréningekből. A rövidebb távon a női szakágat másfél évtizede uraló kelet-németek egyik legjobban „felkészített” képviselőjét, Kristin Ottót nem lehetett megfogni, viszont Krisztina, ha egyetlen századdal is, de „lenyúlta” a falnál az NDK másik indulóját Cornelia Sirchet. Szeptember 25-én megint csak a kelet-németekkel kellett megütköznie a kétszázas döntőben – mint általában mindenkinek, aki hetvenes évek közepe óta komolyabb sikerre vágyott a sportágban (az NDK fölényéhez egy adalék: az 1983-as római Eb-n nem csupán megnyerték az összes egyéni aranyat a nőknél, de minden egyes távon az 1-2. helyen zártak). Az előfutamokban Sirch több mint fél másodperccel úszott gyorsabban: bár Krisztike új olimpiai csúcsot (2:11.01) állított fel a saját előfutamában, a kelet-német rátett egy lapáttal a következőben. Krisztina így az 5-ös pályán, Sirch, illetve a másik NDK-beli, Kathrin Zimmermann között úszott – és a fináléban rendre előttük haladt, ám a fordulóknál a nála két fejjel magasabb és 30-40 kilóval nehezebb kolosszusok rendre utolérték, hogy aztán a „kicsi lány” megint ellibegjen. Vitray Tamás a tévében, Török László a rádióban kiabált teljesen átszellemülten, s velük ordított egy ország, amikor Egérke végül teljesen „lebontotta” a két óriás vetélytársat, és a falhoz 1.3 másodperces előnnyel érkezett végül, miközben az éterben elhangzott a szállóigévé vált mondat: „Ilyen nincs, és mégis van!” (Sirch a végére teljesen besavasodott, Zimmermann lehajrázta a második helyért). Egerszegi Krisztina tizennégy évesen és 41 naposan minden idők legfiatalabb női úszó olimpiai bajnoka lett – ő ugyanakkor ebből az egészből nem sokat fogott még fel; a finálé reggelén például vidáman kizárta Kiss Lászlót az olimpiai falu apartmanjának erkélyére, majd leszaladva a kertből nézte mesterét gurgulázó nevetések közepette. A mestert, akiért az amerikai edzőlegenda, Doc Counsilman tűvé tette a szöuli uszodát, csak azért, hogy személyesen mondja meg neki: embert olyan szépen még nem látott háton úszni, mint az ő versenyzőjét...

1989 nyarán Krisztinát újfent utolérte a pályafutása során időről időre visszatérő arcüreg-gyulladás – ezúttal pont az év fő eseményén, a bonni Európa-bajnokságon. Így is sikerült három ezüstérmet hazahoznia, a két hátúszószámban és négyszáz vegyesen, mindhárom alkalommal egy-egy NDK-s előzte meg. Mielőtt beteg lett, hétszer állt dobogón (négyszer a tetején) a leedsi junior Eb-n, és 11 számban 11 aranyat nyert az országos bajnokságon. Miután a berlini fal, azaz a kommunizmus összedőlése maga alá temette a State Research Plan 14.25-öt is – azaz az 1974-ben indult, államilag támogatott és kontrollált kelet-német doppingprogramot –, az 1991 januárjában rendezett világbajnokságon nem igazán akadt ellenfele. Az ausztrál helyszín, Perth miatt kissé eltolt eseményen magabiztosan nyerte meg a magyar úszósport történetének első világbajnoki címeit (100-200 háton, a rövidebb távon Európa-csúccsal – a felvezető ob-n egyéni „csúcsot” jelentő 12 aranyéremmel zárt egyébként). A vb-n szintén remeklő férfisztárok, Darnyi Tamás és Rózsa Norbert „szabadságot kaptak” a hét hónappal később esedékes athéni Eb-n, Egerszegi viszont ott volt – és élete legnagyszerűbb formájában versenyzett. Amellett, hogy immár 400 vegyesen is aranyérmet szerzett, százon (1:00.31) és kétszázon (2:06.62) világrekordokat úszott. Ahhoz képest, milyen hosszan uralta ezt az úszásnemet, és hogy mennyivel nőtt a többiek fölé, a kívülálló számára tán érdekes, hogy Egerszegi csupán ezen egyetlen alkalommal állított fel világcsúcsokat. Csakhogy különösen a 200-on elért rekord egy egészen más dimenziót képviselt: Krisztina döbbenetes módon két teljes másodpercet (1.98) javított az akkor már öt éve fennálló legjobb időn, ami 200-as számban, a modern érában hovatovább valószínűtlen lépték (azaz Krisztina maga elől „szívta el a levegőt”, később többször is jócskán a ’86-os csúcson belül jött, de 2:07 alá többé nem tudott bemenni). Hogy milyen kozmikus rekordnak számított a 2:06.62, azt mindennél jobban mutatja, hogy csupán 2008-ban, a szuperdresszek megjelenésekor sikerült megjavítania a dél-afrikai Kirsty Coventrynek, azaz 17 éven át maradt érintetlen; de talán az is sokat mondó, hogy ezzel az idővel még a 2022-es budapesti világbajnokságon is bronzérmet lehetett volna nyerni.

Eredményesség szempontjából viszont 1992 számított a csúcspontnak: a barcelonai játékokon a nyitányon megnyerte a 400 vegyest, majd gond nélkül megcsinálta a hátúszó-duplát – ezen az olimpián egyetlen más női sportoló sem tudott három egyéni győzelmet aratni. Százon ráadásul Perth és Athén után ismét összejött a magyar 1-2, hiszen Szabó Tünde gyűjtötte be az ezüstérmet; utóbb nem győzték hangsúlyozni Kiss Lászlóval, mennyire fontos volt az edzésmunka magas szintjének fenntartásában, hogy a világ második legjobbjával az év jelentős részében együtt úsztak. Az 1993-as sheffieldi Eb-n sikerült még egy szintet lépni, avagy a szokásos három táv győzelme mellett kétszáz pillangón egy negyedik aranyat is megszerezni. Egyértelmű, hogy ez a három esztendő (1991-92-93) számított pályafutása delelőjének.

Az 1994-es római világbajnokság felé közeledve egy-egy elejtett megjegyzés azt sugallta, meglehet, az Örök Városban örökre búcsút int az úszásnak Krisztina – aztán minden másként alakult. A felkészülés sem sikerült ugyanúgy, mint korábban, eltolódtak a hangsúlyok, picit változott a hangulat, az összkép, Krisztina utólag ironikusan eképp foglalta össze mindezt: „Amikor kimentünk Rómába, én tudtam, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni, de Laci bá próbált erősködni, hogy azért a kétszáz hát meglesz, ide a kést – én meg azt gondoltam magamban, na, akkor csináltathatja a koporsóját...” Nos, három elképesztően sikeres nyarat követően letaglózó volt a római végkifejlet: százon Krisztina lába lecsúszott a rajtnál a csempéről, amivel rögtön olyan hátrányba került, hogy végül mindössze ötödik lett. Kétszázon pedig hiába várta mindenki, hogy majd ugyanolyan fölénnyel győz, mint korábban, a rövidebb távon is győztes kínai He Csong ellen nem volt esélye. Más kérdés, hogy nagyon másoknak sem ment ezen a vb-n a kínaiakkal szemben, akik 16-ból 12 női számot vittek el – az úszóvilág úgy gondolta, az NDK-korszak lezárultával hasonlóban már nem lesz része, 1994-ben azonban a kínaiak újrafestették a doppingkorszak legsötétebb kontúrjait. A FINA vezérkara nem merte vállalni a botrányt, a tömeges lebukást egy vb-n, ezért a semmiből előbukkanók többségét hetekkel később, az Ázsia Játékokon vadászták le. He nem volt közöttük, ugyanakkor több vizet nem zavart, ami nem csoda: két évvel később, az olimpián feltűnő tömegvesztéssel, jóval kisebb fejmérettel a középmezőnyben vergődött.

A történtek után a bajnoknő közölte edzőjével: így nem érhet véget a pályafutása, azaz nekirugaszkodott a harmadik olimpiájának is. Ez volt Róma hozadéka, hogy még két évig láthattuk úszni és győzni – a veszteség oldalon a 100 hát szerepelt: az ötödik hely olyan mély nyomokat hagyott Krisztinában, hogy többé nem volt hajlandó a programjába illeszteni az év fő eseményein. Ennek megfelelően az 1995-ös bécsi Eb-ről például két egyéni arannyal (200 hát, 400 vegyes) és egy csodásan csillogó vegyesváltó-ezüsttel tért haza. Hogy aztán következzék az utolsó nagy fellépés 1996-ban. Az ötkarikás játékok előtt kilenc aranyéremmel búcsúzott az ob-ktől – mindösszesen 103-szor állt a dobogón: 92-szer győzött, nyolc ezüst és három bronz került még a vitrinbe csak a felnőtt magyar bajnokságokról. Ha nem számítjuk a 200 mellen tett kirándulásait (ahol négyszer végzett másodikként), akkor máris próbálhatjuk keresni a jelzőket egy szédületes szériára: 1989 és 1996 között 58 egyéni fináléból 57-szer győzött, egy 1995-ös száz pillangó az egyetlen „hibádzó” szám, ahol második lett. Atlantában pedig bezárult az aranykör: 200 háton ismét királynővé koronázták. Hogy leiskolázta a mezőnyt, enyhe kifejezés – 4.15 másodpercet vert a másodikra, az olimpiák történetében bármelyik 200-as számban ez a mai napig a legnagyobb különbségnek számít. És messze nem ez volt az egyetlen történelmi mérföldkő: az úszóhistóriában elsőként lett a nők között ötszörös egyéni bajnok. Férfiaknál az ilyesmi ment többeknek is, már a hőskorban is – lásd Mark Spitzet, később Matt Biondit és persze Michael Phelpst –, a hölgyeknél viszont mindeddig senkinek, még egyetlen kelet-németnek sem sikerült. És az is csupán a nagyszerű Dawn Frasernek, hogy három egymást követő olimpián megnyerje ugyanazt a számot. Az ausztrál legenda száz gyorson triplázott – Krisztina pedig kétszáz háton. Az eredményhirdetésnél mindenesetre látszott, hogy a sportág akkori női legnagyobbjának adják át az érmet, ugyanis mind a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, mind a Nemzetközi Úszó Szövetség részéről az elnök vonult fel a ceremóniára: Juan Antonio Samaranch és Mustapha Larfaoui; ahogy mondani szokás, ennél magasabb rangú párosítás nem létezik egy olimpiai éremátadásnál (bónuszként a lelátón ott tapsolt az Egyesült Államok akkori elnöke, Bill Clinton is). Húsz plusz egy év kellett, hogy az amerikai Katie Ledecky beállítsa Krisztina rekordját a tokiói játékokon.

Miközben tudjuk, hogy az az öt simán lehetett volna hat, sőt, akár hét is. Kiss László a 400 vegyes kapcsán rendre elmondja, hogy őrült nagyot hibáztak Széchy Tamással, ugyanis a „zsilipelő” edzőtábort Phoenixben tartották, ám senki sem vette észre, hogy az egy másik időzónában fekszik; amikor az Atlantába érkezéskor kiderült, hogy két óra a differencia, a leforrázott mesterek azonnal sejtették, ez az első egy-két napon szereplő úszók finomhangolását súlyosan érinti, mert ők nem érik el a csúcsformájukat. S lőn: az első versenynapon esedékes távon Krisztina a vártnál gyengébb produkcióval lett végül bronzérmes (mindenesetre elgondolkodtató, hogy azon kevés alkalommal, amikor nem ő nyert a nagy világversenyeken, az őt megelőző összes aranyérmesről bebizonyosodott, vagy indirekt módon kiderült, hogy doppingoltak, mint itt is az ír Michelle Smith-ről). És persze ott az elátkozott száz hát, amelyet az amerikai Beth Botsford 1:01.19-es idővel nyert meg, miközben Krisztina a női vegyesváltó reggeli előfutamában első emberként 1:01.15-öt jött... Ám Kiss maestro ezen örökzöld téma kapcsán azt is megjegyezte: a római emlékeket csak úgy lehetett maguk mögött hagyni, hogy a száz hátat többé nem erőltették – ez garantálta a felkészülés nyugalmát, ami végül is a történelmi győzelmet, és a karrier méltó lezárását jelentette. Sőt, ha visszaidézzük világklasszisunk egy későbbi, immár háromgyermekes családanyaként adott nyilatkozatát, látjuk, hogy azért csak megvan egy hatodik aranyérem: „A sport engem is sok mindenre megtanított. Például, hogy egy nagy cél csak úgy valósítható meg, ha közben sok kisebb célt is megvalósítunk. Hogy kell rendszert találnunk az életünkben. Hogy amit elhatározunk, azt végig kell vinnünk. De számomra az is fontos, hogy az eredményeimnek köszönhetően engedhetem meg magamnak, hogy teljességgel anya tudjak lenni, az azóta eltelt időt a gyerekeimre fordítani. Nem kellett rögtön bölcsibe adnom őket, oviban alvás előtt el tudtam menni értük. Tudom, ezt nem sokan engedhetik meg maguknak, én pedig ebben a tekintetben kicsit kiváltságos helyzetben voltam, vagyok. Ezt is a sportnak köszönhetem. Számomra felér egy hatodik olimpiai aranyéremmel.”

Bónuszként pedig még egy gondolat Krisztinától, elvégre az ő sikereiben soha el nem tagadható szerepet játszott a kiváló edző, Kiss László. Kettejük viszonyáról emlékezett meg eképpen: „Szerencsés kapcsolat volt a miénk. Olyan típus vagyok, aki azt mondja: vagy azért csináld, mert szereted és jól szeretnéd csinálni – vagy ne csináld. A szeptembert nagyon utáltuk, hiszen akkor kezdődött az egész – aztán ahogy múlt az idő, jött a nyár, közelített a nagy verseny, Laci bá úgy engedett fel. Akkor már volt olyan edzés, amit úgy hívtunk, vízkereszt, vagy amit akartok, ő megmutatta, mit tervezett, én meg ráböktem, hogy ezt és ezt nem szeretném, és akkor azt úsztad, amit akartál. Én szerettem edzeni, jó volt, ritmust adott az életemnek. És ott voltak a többiek, ami az egésznek az alapja: a jó csapat nagyon sokat számít. Ha jó a társaság, akkor szeretsz lejárni, szereted csinálni, ha nagyon szenvedős is az edzés, akkor is átvergődsz rajta a többiekkel együtt. Egy biztos, az alázat a legfontosabb: hiába vagy tehetséges, ha nincs meg a kellő alázat, nem viheted sokra. Egyszer egy ausztráliai edzőtáborban Széchy Tamás bácsi mondta – még Szöul után, Barcelona előtt –, hogy most majd bizonyíthatok, mert az első aranyam Laci bá érdeme volt, viszont ha most nyerek, az már az enyém lesz. Kicsit rosszul esett, nem értettem, miért mondja. Aztán érett fejjel rájössz, hogy az edző mennyire fontos szerepet játszik az életedben, hiszen szinte több időt töltesz vele, mint a szüleiddel. Laci bát szerettük, még akkor is, amikor az edzéseken hajtott minket, és akkor is, amikor az edzőtáborban kikérdezte a leckét. Márpedig ha szeretsz valakit, akkor elfogadsz tőle mindent, csinálhat bármit, az jó. Neki valahogy az egész lényéből végtelenül pozitív energia áradt, hiába volt szigorú az edzésen, előtte-utána lehetett vele beszélni, hülyéskedni, viccelődni. Ember volt.”