Egy cirkuszi megváltoztatta az egész életét
12 éves korában elvitték egyszer a cirkuszba, ott látott először tornász akrobatákat. Pillanatok alatt beleszeretett az akrobatikába, és egy életre eljegyezte magát mellette. Amint hazaért, rögtön meg is próbálta, amit a cirkuszban látott. Mindjárt a legnehezebbel kezdte: a szaltóval. Csúnyán a hátára esett először, még másodszorra is, de harmadszorra sikerült. Az iskolában akkoriban nem tartottak komoly tornaórákat. Egy kis menetgyakorlat, jobbra át, balra át, aztán fel a rúdra, fel a kötélre - ennyiből állt akkoriban a testnevelés. Szerencséjére Horváth István lett a tornatanára, ő kezdett foglalkozni vele, és ennek köszönhette, hogy még nem is egészen 16 évesen, 1932-ben ifjúsági bajnokságot nyert. Közben a nagyon szegény gyermek statisztálgatott a színházban is, 1937-ben bekerült a válogatottba, egy évvel később már magyar bajnok műszabadgyakorlatban, vagyis talajon.
A halhatatlanok közé emelkedett Londonban
"A hosszú évek készülődései alatt sokszor elkedvetlenedtem, de ilyenkor mindig eszembe jutott az olimpia. Akárhány külföldi versenyen győztem, mégiscsak az olimpiát tartottam a legfontosabbnak. Elképzelhető, milyen lelki gyötrelmet okozott nekem, hogy két olimpiát is meghiúsított a háború."
1948-ban ő lett a magyar tornasport első mesterfokú férfi bajnoka, az elsők közt alkalmazta gyakorlataiban a modern, akrobatikus elemeket. Jó előjelekkel várta az olimpiát, ahová már két gyermek édesapjaként utazott. Pelle István 1932-ben, Los Angelesben nyert két olimpiai címe után az övé lett a tornasport harmadik aranyérme. Ugrásban szerzett még egy bronzérmet is. Jelentős mértékben neki köszönhető, hogy az 1940-es években a magyar talajtorna fejlődésnek indult.
Elkápráztatta a nézőket
Szepesi György és Lukács László olimpiai aranyérmekről írt könyvében így elevenítette fel Pataki aranyérmét. "Szinte áttekinthetetlen zűrzavarban folyt a londoni Empress Hall óriási csarnokában tornászolimpia, ötféle szeren, számtalan helyen. Pataki szerint az első napi előírt gyakorlatok nem voltak túl nehezek, de a 123 induló közül senki sem nyújtott 20 pontos, maximális teljesítményt, Pataki (19,3) és a másik magyar, Mogyorósi Klencs sem (19,5). A pontozók ugyanis roppant takarékosak voltak. Másnap a szabadon választott gyakorlatokra került sor, és a magyarok sorakoztak fel, szinte teljesen leállt a verseny az öt szeren, és mindenki a talaj felé tódult. Ellenfelek, szakvezetők, versenybírók törtettek a dobogó felé. Látni akarták a mieinket. Hoz-e valami váratlan nagyszerűt Pataki? Rejt-e valami elképesztő új ötletet tarsolyában?
Bevezető, hatalmas csavarszaltója után már felmorajlott a közönség. Az előírások szerint tornaverseny közben tilos a tetszésnyilvánítás, de az ámulat hangjait ezúttal nem lehetett a nézőkbe fojtani. Aztán jött Pataki különlegessége! Időszakának rekordprodukcióját mutatta be: hátraszaltó mérlegállásba és mozdulatlanul megtartani a mérleget. A nézőtéren kitört a taps! A zsűri is csak becsületből, kötelességszerűen intett csendet, tudták, hogy nem vitás Pataki győzelme! Pedig Mogyorósi Klencs is remekül dolgozott, de Pataki már ekkor behozta a Mogyorósi Klencs 2 tizedes előnyét, a többiek meg a közelükbe sem értek. Összesítésben 38,70 pontot ért el Pataki, 38,40-et Mogyorósi. Kerezsi Endre így méltatta a kettős magyar győzelmet:
Azt tudtuk, hogy a mieink versenyanyaga műszabadgyakorlatokban lényegesen felülmúlja a többiekét, és hacsak nem csúszik be valami zökkenő, az élen kell végezniük. Olyan fölényesen győztek, mintha a 200 méteres síkfutásban valaki 8 méterrel verné az utána következő legjobbat.
„„
Gerincsérülés törte meg a pályáját
1950 nyarán a debreceni strandon fogadást kötött, az volt a tét, képes-e száz szaltót megcsinálni egymás után. Ámulatba ejtette a fürdőzőket, hogy gumiemberként pattog, kilencven után már vele együtt számolták, és nagy szurkolótábora is lett. A kilencvenhatodik szaltónak fogott neki, amikor egy gödörben megbicsaklott a lába, és a gerincére esett. Felépülése nagyjából egy éven át tartott, pedig minden utasítást betartott, és nagy akaraterővel bekerült az olimpiai csapatba. Helsinkiben azonban már nem tudta megismételni korábbi gyakorlatait, és a csapat sem volt olyan erős, mint korábban, egy hatodik hellyel tért haza. Nem szegte kedvét, célba vette a következő olimpiát, de már nem volt valós kijutási esélye. 1957. februárban racionalizálták munkahelyéről – az nem derült ki a cikkből, hol dolgozott –, írta a Képes Sport, és a lap feltette a kérdést, miért nem a sportág felemeléséért munkálkodik egy olimpiai bajnok, és miért az artistákat képzi, megélhetést is alig biztosító órabérért.
Az artisták képzéséért felelt
„Szefi” itthon és külföldön különböző esti szórakozóhelyeken, bárokban vállalt fellépéssel kamatoztatta a tornában megszerzett tudását visszavonulása után, artista lett. Később éveken keresztül tanított az Artistaképző Intézetben. A sportágtól elszakadva élte nyugdíjas napjait. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
Elismerések
• Magyar Népköztársasági Sportérdemérem arany fokozat (1951),
• A Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1954),
• A Magyar Tornasport Halhatatlanja (2014. posztumusz versenyző kategóriában).
