Monspart

Sarolta

Monspart Sarolta Budapesten szegény, négygyermekes polgári családban nőtt fel. 1960-ban, a Budapesti Pedagógus sportolójaként kezdett el foglalkozni a tájékozódási futással, saját visszaemlékezése szerint azért, mert „ügyetlen és duci” volt. Hamar kiderült, mennyire elszánt és milyen szenvedélyesen szereti az akkor még alig ismert sportágat. 1962-ben Cser Borbálával, Győri Edittel és Sárfalvi Erzsébettel együtt magyar tájfutó bajnok lett a női csapattal. 1963-ban érettségizett a budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban, egy évvel később pedig egyéniben sem akadt nála jobb tájfutó az országban. Ezután – egyedülálló módon – megszakítás nélkül tizennégy magyar bajnoki címet nyert, közben klubot váltott, 1969-től a Budapesti Spartacus sportolója lett. Nem volt nála sikeresebb tájfutó itthon, összeadva egyéni, csapat- és váltósikereit, 34 alkalommal állhatott a dobogó tetején. Télen is megtalálta a sportágát, a Vasas SC sífutójaként hat magyar bajnoki aranyérmet akasztottak a nyakába.

Tehetsége és képességei azonban nemcsak itthon hoztak számára eredményeket, a hetvenes években berobbant a nemzetközi mezőnybe is. 1970-ben Németországban, Eisenachban a svédek mögött világbajnoki ezüstérmet nyert a magyar váltóval, egyéniben nyolcadik lett. Két év múlva legnagyobb sikerét elérve, az akkori Csehszlovákiában, ma Csehországban található Staré Splavyban egyéni világbajnoki címet szerzett tájfutásban, 1:17:01-es idővel teljesítette a 7,1 kilométeres versenyt. Erre azért is kapta fel a fejét a sportvilág, mert megtörte a skandináv futók egyeduralmát. Az esztendő azért is emlékezetes maradt a számára, mert a szervezők nagy felháborodására elindult a csepeli maratonin, amivel kettős történelmet írt. Először azért, mert addig nőknek tiltották az indulást a klasszikus távon, ő mégis megtette, másrészt azért, mert három órán belül teljesítette a 42,195 kilométeres távot, amire nő előtte még nem volt képes Európában. Nemcsak a világbajnokságon vette fel a küzdelmet a sokáig legyőzhetetlen skandináv ellenfelekkel, hanem hazájukban is, 1976-ban első lett a svédországi ötnapos tájfutó versenyen, az O-Ringenen, amelyet 1965-ös alapítása óta kizárólag hazai versenyző nyert meg a női mezőnyben. Monspart Sarolta ebben az évben szerzett még egy világbajnoki bronzérmet is a tájfutó váltóval a skóciai Aviemore-ban, majd itt érte el egyéni legjobbját maratoni futásban, 2:48:22-es ideje 1982-ig magyar csúcs volt.

Senki sem gondolta volna, hogy meredeken felfelé ívelő pályafutásának utolsó éve 1978 lesz, amikor előbb a világ első, Atlantában rendezett nem hivatalos maratoni világbajnokságán ezüstérmet szerzett 2:51:40-es idővel. Tavasszal, egy Vértesben végzett edzés közben ugyanis megcsípte egy kullancs, három héttel később ágynak dőlt, kórházba került, és vírusos agyvelőgyulladással hat napig feküdt kómában. Közel volt a halálhoz, hat héten át kapott intenzív ápolást, mire újra lábra tudott állni. Még ezután is két éven át lábadozott a súlyos betegségből, amely nem múlt el nyom nélkül, a jobb lábát már sosem tudta úgy használni, mint addig, így 34 évesen az élsporttal fel kellett hagynia. „Sokan elmondják, mennyit imádkoztak értem, amikor egy hétig mentem a halál felé. Két erdész bácsi meghalt mellettem a kórteremben, valószínűleg az én élsportoló szervezetem sokkal jobban tudott regenerálódni. Nem élek vissza a betegségemmel, de élek vele. Elmondom, hogy tessék, itt vagyok, sánta vagyok, mégis tartom magam” – emlékezett vissza erre a nehéz időszakra. Még aktív pályafutása mellett elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetem matematika–fizika szakát, és a tanári diploma mellett a Testnevelési Egyetemen megszerezte a szakedzői és sportszervezői végzettséget is. 1981-ben összeházasodtak Feledy Péter televíziós riporterrel, és ugyanabban az évben megszületett fiuk, Botond. A sportolást nem hagyta abba, de felépülése után a „másik oldalra” állt, 1980 és 1990 között a magyar tájfutó válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott, 1989-től már mesteredzőként, a kilencvenes években pedig beválasztották a Nemzetközi Tájfutó Szövetség elnökségébe, ahol világversenyek szervezését bízták rá.

Nagy energiájával vetette bele magát a hazai szabadidősport fellendítésébe és a sportszervezésbe, Magyarországon létrehozta az Avon országos női futó-gyalogló klubhálózatot, mellette két évig betöltötte a Magyar Olimpiai Bizottság szabadidősportért felelős alelnöki tisztét. „Élsportolóként sokat láttam és tanultam Skandináviában, ahol együtt versenyeztek futásban, tájfutásban és sífutásban a világ legjobbjai és a sok-sok ezer amatőr. Ők kergettek minket. Gyakran a győztes »menő-celeb« adta át az utolsónak a vigaszdíjat. Akkor elhatároztam, hogy itthon is milyen jó lenne megcsinálni mindezt, és kerestem a lehetőségeket” – emlékezett vissza 2014-ben. Így indult előbb a Magyar Rádió futó-kocogó versenysorozata 1973-ban a Normafánál, majd amatőr futóknak a Futapest Klub 1980-ban a Margitszigeten, ezekből nőttek ki Magyarországon a mai utcai futóversenyek. Nagyon aktív közösségi és társadalmi életet élt. A fővárosi futóversenyeket jellegzetes kereplőjével a Nyugati téri felüljárón szurkolta végig, dolgozott az Országos Egészségfejlesztési Intézetben, a Johan Béla Népegészségügyi Programban, 2004-ig elnöke volt a Wesselényi Miklós Sport Közalapítványnak, 2009 és 2011 között pedig a Nemzeti Szabadidősport Szövetségnek. Létrehozta az Országos Gyalogló Idősek Klubhálózatát, amelynek keretein belül nyugdíjasok szabadidős mozgását szervezte. 2012-ben a Magyar Olimpiai Bizottság alelnökévé választották, megkapta a szervezet Nők sportjáért különdíját, két év múlva pedig a Fair Play díját is.

Eredményekben gazdag, tevékeny pályafutását számos alkalommal ismerték el (Magyar Népköztársaság Sport Érdemérem arany fokozata, Kiváló és Érdemes Sportoló, Köztársasági elnöki érdemérem, Prima díj), 2006-ban és 2007-ben is jelölt volt a Nemzet Sportolója címre is, amit végül 2020 márciusában kapott meg, már súlyos betegen. „Sokféle kitüntetésem van, mindet szeretem és örültem nekik, mindegyik további célok elérésére ösztönzött. A Nemzet Sportolója címre azért vágytam különösen, mert így a nem olimpiai sportokat is képviseli valaki, ami az élsportolók egyenrangúságát jelzi” – nyilatkozta egy, az MTI-nek adott interjúban a Futás Nagyasszonyának tartott Monspart Sarolta, aki 2021. április 24-én hunyt el hosszú betegség után. Sírja a budapesti Farkasréti temetőben található. Halála után négy hónappal róla nevezték el a margitszigeti futókört.

• 14× egyéni magyar bajnok tájfutásban (1964–1977) • 11× magyar csapatbajnok tájfutásban (1962–1968, 1972, 1975, 1976, 1978) • 9× magyar bajnok tájfutó váltóban (1967, 1968, 1970–1972, 1974–1977) • 6× magyar bajnok sífutásban • 7× az év magyar tájfutója (1971–1977) • mesteredző (1989) • Köztársasági elnöki érdemérem (2003) • a Nemzeti Sportszövetség Életműdíja (2006) • Prima díj (2010) • Magyar Olimpiai Bizottság Nők sportjáért különdíj (2012) • Magyar Olimpiai Bizottság Fair Play díj, szabadidősport kategória (2014) • a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2018) • a Nemzet Sportolója (2020)