Veres

Győző

Viharoktól sem mentes életet élő, vitatott egyéniség volt, az viszont nem kétséges, hogy a magyar súlyemelés egyik kiemelkedő alakjaként maradandót alkotott Veres Győző, a mesteredző, aki versenyzőként két olimpiáról is bronzéremmel tért haza. Ő volt a sportág első magyar világbajnoka.

A magyar-román határ menti Berekböszörmény szülöttje 1936. június 13–án látta meg a napvilágot, a súlyemeléssel a cívisvárosban kezdett közelebbi kapcsolatot ápolni, miután az ötvenes évek elején a Debreceni Református Kollégiumba került. A Szabó Kálmán utcai általános iskola tornatermében gyakorolt, ahol a Debreceni Honvéd is edzett, s hamar fény derült korántsem hétköznapi tehetségére. „Alig tíz esztendeje, hogy a berekböszörményi határban összejártak a falubeli fiatal legénykék, kicsit virtuskodni, erejüket próbálgatni. Köztük volt a 14 éves Veres Győző, aki már akkor is vonzódott az erős emberekhez. Egyelőre még csak irigykedve nézte a nálánál jóval megtermettebbeket, akik erejüket fitogtatták. Apja halála után édesanyjával Debrecenbe jött. 1952-t írtak akkor. Itt ért el sportpályafutásának első állomásához” – írta a kezdetekről a Hajdú-bihari Napló 1960-ban.

Súlycsoportja eleinte a váltósúly volt, majd egyre jobban megerősödve a 75 kg-ból feljebb lépett a középsúlyba, a 82,5 kilogrammosok kategóriájába. Néhány hónappal azt követően, hogy magába szippantotta őt a tárcsák világa, elindult első versenyén, amelyen összetettben 230 kilót teljesített, nyomásban és szakításban egyformán 70, lökésben pedig 90 kg-ot produkálva. Innen jutott el pályafutása csúcsteljesítményéig: 1966-ban összetettben világrekordot jelentő 485 kilogrammra volt képes, karrierje egésze alatt pedig 18 – benne két nem hivatalos - világcsúcsot állított fel.

Nyitányképpen 1953 októberében, klubja minősítő versenyén négy ifjúsági csúcsot állított fel, az érvényben lévő összetett magyar csúcsot 25 (!) kilogrammal javította meg. Első edzője, idős Székely László irányításával 1954-ben ifjúsági bajnok lett, egy évvel később a felnőttek között is aranyérem dukált neki, 1955 tavaszán pedig már három mázsánál tartott az összprodukciót illetően. 1957 elejétől a Csepel SC súlyemelő-szakosztályában folytatta, amely akkoriban az ország legerősebbjének számított. Később - 1965-ben - klubot váltott és Csepelről a Tatabányai Bányász Sport Club egyesületébe igazolt. Ott nőtte ki magát végképp világklasszissá, a két olimpiai bronz mellé két, összetettben kiharcolt világbajnoki címet is nyerve. Dobogón állt Európa-bajnokságokon is - 1959-ben harmadik, 1960-ban és 1961-ben második volt -, az igazi kiugrást azonban az 1960-as esztendő hozta el: 405 kg-os teljesítményével a sportág első olimpiai érmes magyar versenyzője lett. A históriai értékű bronzot Rómában, váltósúlyban szerezte Magyarországnak. Ezután - 1962-ben és 1963-ban – következtek az összetett vb-aranyak, majd 1964-ben, Tokióban ismét az olimpiai dobogó harmadik fokára állhatott fel, immár középsúlyú versenyzőként. Az 1962-es siker sportágtörténeti mérföldkő volt, mivel Veres Győző vált a magyar súlyemelés históriájában az első világbajnokká. 1966-ban világ- és Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett, majd ott volt még az 1968-as, mexikóvárosi ötkarikás játékokon is, ahol negyedikként végzett, hogy aztán 1970-től már csak az edzőségre összpontosítson a válogatott mellett és klubjában, Tatabányán is.

Akik közelebbről ismerték, a sportágát szenvedélyesen szerető embernek írták le, aki ugyanakkor egyedül edzett, az edzéstervét is egyénileg, saját maga állította össze, egyszersmind képes volt télikabátját is pénzzé tenni azért, hogy megfelelően táplálkozzék az olykor kíméletlen edzések elviselése, munkabírásának fenntartása érdekében. Nem volt könnyű ember, sokan öntörvényűnek tartották, aki igazáért mindenkor szenvedélyesen kiállt, ezzel nem kevés ellenséget is szerezve magának. Egy idő után megfagyott körülötte a levegő, nem meglepő hát, hogy – némi felülről jövő unszolásra is... - 1973-ban elfogadott egy edzőségre invitáló, Törökországból érkezett ajánlatot. Családjával együtt távozott, és soha többé nem jött vissza Magyarországra. A törököktől két év után köszönt el, s 1975-ben Ausztráliában telepedett le, ahol egy autókereskedésben dolgozott nyugdíjazásáig. 2006-ban enyhébb agyvérzésen esett át, később csípőprotézist kapott, de egyre rosszabb állapotba került, végül hosszas betegség után Melbourne-ben hunyt el 2011. február 1-én, életének 75. évében. A 13-szoros országos bajnok és 16-szoros világcsúcstartó legendát magyar melegítőben hamvasztották el, nem maradt azonban idegen földben: végakaratának megfelelően Magyarországon, a Szent István Bazilika altemplomában nyugszanak hamvai 2011. június 24. óta. Születésének 76. évfordulóján, szülőhelyén emléktáblát avattak tiszteletére.

Veres Győző a versenypódiumon kívül is tevékeny ember volt. Miután 1962-ben a Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója címet ítélték neki oda, 1963 decemberétől a Magyar Testnevelési és Sportszövetség országos tanácsának tagja lett. Szakmai munkásságát elismerve pedig a mesteredzői címet szerzett szakember a válogatott versenyzők felkészítését Orvos Andrással megosztottan végezte – amíg hagyták. Mert a válogatott mellől idővel távoznia kellett, ez is közrejátszott külföldre menetelében. Jellemző példa: 1963-ban országos szakfelügyelőnek nevezték ki, de versenyzőtársaival nem tudott megfelelő kapcsolatot kialakítani, sokat vitatkozott a szövetség irányítóival is, végül lemondott vezetői megbízatásáról. Idővel aztán mindkét oldalnak végleg elege lett a másikból, amint arra jól rávilágítanak Veres Győző 1978-as mondatai, melyek az Új Tükörben jelentek meg: „Háromszor voltam válogatott edző és mind a háromszor lemondtam. Mert mindig dilettánsok vettek körül! Veres, magának senki sem jó? — kérdezték dühösen. Nem, mondtam, én a magam ura vagyok!”