Orvos

András

A második világháború után kezdett el versenyszerűen súlyt emelni. Birkózóként kezdte az SZVSE-ben, kiváló adottságaira azonban felfigyelt Farkas István, a szegedi súlyemelősport atyja, aki rávette a sportágváltásra. 1946-tól 1948-ig Szegeden, az SZVSE-nél tanult bele a súlyemelésbe, olyannyira, hogy tagja lehetett a londoni olimpiára készülő válogatott keretének, a brit fővárosba azonban nem jutott ki. 1949-től 1954-ig a Budapesti Lokomotív, 1955-től 1968-ig pedig a Testvériség klub színeiben szerepelt. Legjelentősebb eredményét az 1949-es budapesti főiskolás világbajnokságon érte el, ezüstérmet érdemelt ki félnehézsúlyban. Az ötvenes évek országos bajnokságain a dobogó második és harmadik fokára állhatott fel, igazán nagy sikereit azonban - ahogyan oly sokan a sportvilág kiemelkedő mesterei közül - ő is edzőként aratta, tanítványai minden fontos titulust begyűjtöttek. Ezt ismerte el a szakma 1977-ben a neki ítélt Mesteredzői díjjal.

Még versenyzett, amikor - 1950-től - az edzősködést elkezdte. 1960-tól dolgozott a válogatott szövetségi kapitányaként, melynek egy kezdeti szakaszában, a hatvanas években a világ legjobb emelői között jegyzett Veres Győző is segítette a munkáját. 1985-ig tartó kapitányi megbízatása alatt egyre gyarapodtak az akkori idők megannyi klasszis magyar versenyzője által elért diadalok. A legeslegjobbak közül Földi Imre, majd Baczakó Péter is olimpiai bajnok lett. Az Orvos-fiúk dicső alakulatának tagja volt Bagócs János, Benedek János, Holczreiter Sándor, Horváth György, Kőszegi György, Lénárt István és Sólyomvári János is, akik mind világbajnokok lettek.

A Mesteredzői díj mellett - előtte és utána egyaránt - további elismerések övezték tevékenységét. A Magyar Köztársasági Sportérdemérem bronz fokozatát 1949-ben, a Testnevelés és Sport Kiváló Dolgozója kitüntetést 1962-ben ítélték oda neki. A MOB Érdemérmet 1999-ben kapta meg. Halálát követően, a Magyar Súlyemelő Szövetség - tisztelegve kiemelkedő szakmai munkája előtt - Orvos András-emlékversenynek nevezte el a felnőtt országos bajnokságot. Fia, ifj. Orvos András is súlyemelő lett, aki később szintén válogatottságig, sőt magyar bajnoki elsőségig jutott.

Orvos András a szegedi Déri Miksa Ipari Szakközépiskolában, az egykori Felsőipariskolában tanult a 40-es években, abban az intézményben, amelyben veretes hagyományai voltak a nehézatlétikának. Mások mellett itt végzett a vb-győztes Benedek János, a világbajnoki bronz- és Eb-ezüstérmes Dobó Lajos, de Ördögh István, a későbbi szövetségi kapitány, a kiváló pedagógus és edző is. "Minden évben legalább kétszer Szegedre látogatott, sokáig egykori mesteréhez, Farkas Istvánhoz" – mondta Orvos Andrásról 2011 márciusában Ördögh István szakosztályvezető. - Közhely, de mindene a súlyemelés volt, olyannyira, hogy alig bírta elviselni, ha valaki nem tette oda magát teljesen az edzéseken, edzőtáborokban. Szigorú ember volt, de kiváló pedagógiai érzékkel rendelkezett. Mindennél előbbre való volt számára a szeretett sportága, sokszor még azért is neheztelt, ha valaki a tanulmányai miatt járt kevesebbet az edzésekre."

"A magyar súlyemelés aranykora volt az az időszak, Bandi bácsi vezetésével az eddigi húsz magyar olimpiai éremből tizenhárom ekkor született, benne a két aranyunkkal, Földi Imre 1972-es és Baczakó Péter 1980-as sikerével – hangsúlyozta a kapitányi tisztet 17 éven keresztül betöltő mester munkásságát méltatva Ördögh István. - Nemcsak az olimpián, a vb-ken és Eb-ken is jól ment versenyzőinek, akik regnálása alatt összesen 270 érmet nyertek a világversenyeken." Orvos András hosszú betegeskedés után 2001. február 27-én hunyt el.