A balszerencse fia
Ha valamiféle külön szavazásos világversenyt hirdetnének arról, hogy a súlyemelők közül ki tekinthető a legbalszerencsésebbnek a sportág történetében, szinte bizonyos, hogy a dobogósok között végezne Oláh Béla. Nem úgy, mint élete legfontosabb megméretésén, az 1980-as moszkvai olimpián, ahol ötkarikás csúcsa dacára lecsúszott a dobogóról.
A mérleg nem volt mellette
A szovjet fővárosban rendezett csúcsviadalon a magyar emelő az olimpiai aranyérmessel azonos eredményt elérve, testsúlykülönbséggel szorult a 4. helyre. Hatalmas pech, nem vitás, hogy az ugyanannyit produkáló négy versenyző közül ő volt a legnehezebb. Ám hogy még kacifántosabb legyen a történet: míg a szovjet győztes 51 kiló és 70 deka, a második észak-koreai pedig 51 kiló 90 deka volt, addig a harmadik - szintén Koreai NDK-s rivális - a mi versenyzőnkkel megegyező módon kereken 52 kilósnak bizonyult, így kettőjüket a verseny után még egyszer mérlegre állították. A KNDK-s ezen a „pótvizsgán” valamivel könnyebb volt Oláh Bélánál, így ő lett a bronzérmes, a magyar pedig negyedik...
Eb-bronzból egy tucat jutott neki
Amiatt sem sorolható a szerencsések közé, hogy világversenyein - mindvégig az 52 kilósok mezőnyében indulva - rendre kicsúszott a kezéből az aranyérem. Karrierje során egy világbajnoki bronzot, Európa-bajnokságokon két ezüstöt és nem kevesebb, mint 12 bronzérmet szerzett.
Négyszer volt országos bajnok
Az 1956. március 27-én, Nyírvasváriban született, 150 centisre nőtt lepkesúlyú magyar súlyemelő 1976 és 1990 között volt válogatott kerettag. Szabó László nyírvasvári testnevelőként fedezte fel Oláh Bélát, aki aztán - edzőinek, Ablonczy Dánielnek, Hanzlik Jánosnak és Ambrus Lászlónak köszönhetően - a Tatabányai Bányász SC-ben teljesedett ki, s nyert a világversenyes érmek mellett négy ízben egyéni országos bajnokságot, és állított fel magyar csúcsot jó pár alkalommal.
Tizenhárom éven át volt Eb-szereplő
Első kontinensviadalán, 1977-ben Stuttgartban két harmadik helyet érdemelt ki, lökésben és összetettben. 1978-ban, Havirovban a két bronz mellé egy szakításezüst is bekerült a kollekcióba, az 1979-esen pedig lökésezüst társult a már „megszokott” összetett-bronzhoz. A változatlanság jegyében az 1981-es Európa-bajnokságon, Lille-ben három harmadik helyezéssel gazdagodott, hogy aztán még négy bronzéremmel tegye teljessé gyűjteményét: 1983-ban, Moszkvában szakításban állhatott fel a dobogó alsó fokára, 1988-ban, Cardiffban pedig mindkét fogásnemben és összetettben is harmadik lett. Kiegyensúlyozottságára jellemző, hogy összetettben szerzett mind az öt bronzérme egymáshoz nagyon közeli - 230 és 235 kilogramm közötti - eredménnyel lett az övé. Az Eb-ktől 1990-ben egy tizenkettedik hellyel búcsúzott.
Egy világbajnoki bronzot szakított
Egyetlen vb-medálját - bronzot - szakításban, a már említett moszkvai ötkarikás játékokon szerezte, ahol az olimpia egyszersmind világbajnokságnak is számított. A vb-értékelés szerint a 110 kilós fogáseredménye volt elegendő a harmadik pozícióhoz. A moszkvai 4. hely után második, egyben utolsó olimpiáján, 1988-ban, Szöulban hetedikként végzett, a közben, a keleti blokk által bojkottált atlantai olimpiát helyettesíteni hivatott szocialista „ellenolimpián”, hivatalos nevén a Barátság Játékokon, Moszkvában ezüstérmesként zárt.