Elsőként lökte ki a kétszáz kilót
Különleges csúcs örökös gazdájának vallhatja magát Hanzlik János annak köszönhetően, hogy elsőként lökött ki és tartott meg két mázsát a feje fölött a magyar súlyemelők közül. A sportági nagy pillanat 1972-ben következett be: a tatabányai Népházban, a müncheni ötkarikás játékok előtt rendezett nemzetközi viadalon bánt el a honi erős emberek számára addig leküzdhetetlen kolonccal.
Gerelyhajítóként kezdte
Az idővel 173 centisre nőtt és 110 kilósra izmosodott Hanzlik Oroszlányban, a hazai súlyemelés egyik vidéki fellegvárában született 1943 április 14-én, de nem ott lett belőle sportági kiválóság, hanem egy másik magyarországi erőközpontban: Tatabányán. Ám nem azonnal csöppent bele a súlyzók világába, az atlétikában jegyezték fel első eredményeit, méghozzá dobóatlétaként jeleskedett. „1960-ban még gerelyhajítóként mentem át a tatai Eötvös Gimnáziumból Tatabányára, a Bányász atlétikai edzésére” – emlékezett vissza ifjúkori sportos útkeresésére, megemlítve, hogy Détár László fedezte fel őt a súlyemelésnek, s még abban az évben a TBSC színeiben első lett egy területi versenyen 75 kg-ban, majd megdöntötte a kategória ifjúsági csúcsát. Igazi színes egyéniségként színjátszókörben is szerepelt akkortájt rendszeresen, szavalóversenyeken indult, majd miután felvették a TF-re, a főiskolás bajnokságon gerelyhajításban és súlylökésben szerzett érmet. Az előrelépés súlyemelésben is sikerült neki: 1968-ban tagja lett a felnőttválogatottnak, 1970-ben pedig két és fél kilóval megdöntötte a 110 kg idehaza korszakosnak tekintett összetett magyar rekordját, amelyet Nemessányi Árpád tartott kereken 500 kilogrammal.
Európa-bajnoki bronz itthon
Az 1970-es szombathelyi Európa-bajnokságon nemzetközileg is magasra jutott: nehézsúlyban övé lett a bronzérem összetettben 517,5 kilóval úgy, hogy nyomáseredménye, a 177 és fél, továbbá 150-es szakítása egyaránt Eb-negyedik, 190 kilós lökése pedig Eb-ötödik helyezést ért. Kontinensviadalon ez a bronz volt és maradt a legjobb eredménye. Jóllehet 1974-ben, Veronában az Európa-bajnokságon 200 kilót lökött, ez is csak a hatodik pozícióhoz volt elegendő.
Hazai rivalizálás után müncheni hatodik hely
A legemlékezetesebb versenye a müncheni olimpia volt 1972-ben. Ahová fáradtan érkezett, mert - amint azt utóbb mesélte - a hazai, késhegyig menő rivalizálás, a válogatott csapatba kerülésért zajló folyamatos harca a kategória olyan nagyságaival, mint Nemessányi Árpád és Ambrus László, elapasztották az erejét, s a bajor fővárosban be kellett érnie a hatodik hellyel. Az olimpián 542,5 kilogrammig jutott, nyomásban 190-et, szakításban 157,5-et, lökésben pedig 195-öt teljesítve. A negyediktől öt, a bronzérmestől 12,5 kilóval maradt el. A világbajnoki értékelés szerint nyomásban, amely itt szerepelt utoljára programban, ötödikként zárt.
Négy ob-n nyert, az egyiken hat magyar csúccsal
Egyéni országos bajnokságon négy alkalommal diadalmaskodott: 1970-ben, 1972-ben és 1973-ban nehézsúlyban lett a legjobb magyar, az utolsó titulusát pedig 1975-ben érdemelte ki, amikor sikerrel ruccant fel az ólomsúlyúak közé. Utóbbi elsőségét úgy szerezte, hogy közben már edzősködött is. Versenyzői pályafutásának egy kiújult csuklósérülés vetett véget. Ob-jei közül a legsikeresebb az 1973-as volt, amikor is hat országos rekordot felállítva győzött.
Szakkönyvet is írt
1973-tól 1989-ig volt a Tatabányai Bányász edzője, majd vezetőedzője, 1989-től 1992-ig pedig a válogatott szövetségi kapitánya. 1981 a versenypódiumon kívüli produktumai révén vált számára igazán tartalmassá, mivel ebben az esztendőben szerzett mesteredzői címet, s írta meg élete fő művét, A súlyemelés alapjai című szakkönyvet.