Földi

Imre

Földi Imre Kecskeméten született 1938. május 8-án, és a városban járt általános iskolába is. Később, 17 évesen, azért költözött Tatabányára, mert bányász akart lenni. Vájártanulónak jelentkezett a városba, felvették, és a sportággal ott ismerkedett meg. Előbb birkózni ment, később a súlyemelő teremben látott munka ragadta magával. Olyan erős volt, hogy amikor egy teherautó 130 kilós gépet hozott a bányába, amit a munkások nem tudtak leszedni a platóról, ő egyedül lekapta, és az esztergapadra rakta. Szerencséjére 1953-ban megalakult a klub szakosztálya, majd 1955-ben indult az első versenyén, öt év múlva pedig már az első olimpiáján versenyzett. Az 1960-as 6. helyezést nagy sikerként értékelte, noha egy évvel korábban vb-bronzérmes volt. A hatodik hely újabb lökést adott neki a folytatásra.

A magyar válogatottban 1959-től 1977-ig szerepelt, öt olimpián, tíz világbajnokságon és 13 Európa-bajnokságon vett részt – vb-n hatszor, kontinensbajnokságon pedig tíz alkalommal állhatott a dobogó tetején. Az 1964-es olimpiára már éremesélyesként utazott, hiszen valamennyi olimpiát megelőző versenyen érmet szerzett, és Tokióban ugyan világcsúcsot állított fel 355 kilóval, de a szovjet Alekszej Vahonyin még ennél is 2,5 kilóval többet emelt. Nagy vita támadt, hogy a szovjet utolsó kísérlete szabályos volt-e, mindenesetre nem vették el tőle, így ő lett a győztes. 1965-ben Teheránban megszerezte pályafutása első és egyetlen összetett vb-aranyát, majd az 1968-as olimpián beállította a világcsúcsot, és szinte végig vezetett a versenyben, amikor az iráni Mohammad Nassziri egy szenzációs lökéssel utolérte. Mivel ellenfelének 30 dekával könnyebb volt a testsúlya, az övé lett az aranyérem, Földinek pedig be kellett érnie az ezüsttel. Nem törte meg azonban ez sem, nekivágott a következő ciklusnak is. 1969-ben a nyomásban ugyan vb-t nyert, összetettben még a dobogóra sem fért fel, 1970-ben második, 1971-ben negyedik volt. Eközben 1970-ben, a szombathelyi Európa-bajnokságon 372,5 kilós teljesítményével világcsúcsot állított fel, és nyert is.

Földi Imre első magyar bajnokságát 1957-ben, az utolsót 1976-ban nyerte, első magyar csúcsát 1959-ben Tatabányán érte el. Egyéni magyar bajnoki címet 13-szor szerzett, s ötször volt az év magyar súlyemelője. Szakításban és lökésben is kimagasló eredményekre volt képes, de a harmadik fogásnemben, nyomásban egyértelműen a földkerekség legjobbjaként tartották számon. Világrekordjainak és országos csúcsainak zömét is nyomásban érte el; pályafutása alatt – 1961 és 1972 között – 20-szor állított fel világcsúcsot és félszáz alkalommal országos rekordot. Az 1972-es olimpia előtt a nemzetközi szövetség (IWF) tudatta, hogy eltörli a nyomást, Földi pedig tudta, a müncheni az utolsó alkalom, hogy ő még valami világra szólót érjen el.

Földi jól érezte a verseny előtt, hogy ezúttal nem a testsúlykülönbség fog dönteni, hanem az erő. De ez alkalommal biztosra ment, az utolsó napokban könnyedén adott le három kilót, és egy híres párbeszédet is megörökítettek a müncheni olimpiai faluban.

A nyomásban aztán nem került előnybe nagy ellenfelével, az iráni Nasszirival szemben. Ezután jöhetett a szakítás, Földi leggyengébb száma, ahol a verseny váratlan fordulatot vett. 107,5 kilót rakott a feje fölé, Nassziri azonban az egymázsás kezdősúlyán ragadt. A szovjet világbajnok Gennagyij Csetyin pontosan annyit szakított, amennyit Földi, ezért a magyar mögött ő vette át a második helyet. A lökés idegtépő perceket hozott, Földi a feje fölé lökte a 142,5 kilót, majd az öltözőben várta, hogy riválisai is végezzenek. A 377,5 kilós világcsúcs ezúttal az aranyéremhez, a magyar súlyemelősport első olimpiai bajnoki címéhez is elég volt: a súlylökő Varjú Vilmos rohant Földiért az öltözőbe, és a vállán hozta ki az eredményhirdetéshez. A 149 centis Földi visszament az emelvényre, széttárta a kezét, és mosolygott. Végül Nasszirié lett az ezüst. „München volt persze a legnagyobb siker, de nem szívesen teszek különbséget az olimpiai szerepléseim között, nekem valamennyi ugyanolyan kedves mind a mai napig. Rómát például azért tartom ugyanolyan nagy becsben, mert az első olimpiám volt. Ott amúgy 55 kilóval és negyven dekával mérlegeltem” – tért ki az MTI-nek adott egyik interjújában az élversenyzői pályafutását végigkísérő jelentős gondjára, vagyis arra, hogy állandóan fogyasztania kellett, mivel másképp nem fért volna be súlykategóriájába. Sportemberi nagyságát mutatja, hogy – noha már 38 éves volt, és a kedvenc fogását kiiktatták – elindult az 1976-os olimpián is, ahol ötödikként végzett. Montreali szereplésével ő lett az első súlyemelő, aki öt olimpián indult. Egy évvel később sérülés vetett véget pályafutásának.

Első nemzetközi érmét az 1959-es Európa-bajnokságon szerezte: bronzot érdemelt ki a könnyűsúlyú kategóriában. Első kontinenselsőségét az 1962-es Európa-bajnokságon ünnepelhette, hazai közönség előtt Budapesten. Hozzáadott még négy összetett Európa-bajnoki címet (1963, 1968, 1970, 1971), emellett öt aranyat nyert a nyomás, a szakítás és a lökés fogásnemekben. Három világbajnoki ezüstérem után Földi először 1965-ben lett a világ legjobbja.

Földi Imrét méltán nevezhetjük a hűség és a kitartás példaképének, hiszen mindvégig kitartott tatabányai klubja mellett: 1955-től 1978-ig versenyzett a város színeiben, míg 1976-tól 1988-ig edzőként dolgozott az egyesületnél. Olimpiai bajnoki címe mellett az öt ötkarikás rajt önmagában is az egyetemes súlyemelés legnagyobbjai közé emelte. A legkönnyebbek, kezdetben a pehelysúlyúak, majd a légsúlyúak között versenyző, a civil életben lakatosként dolgozó Földinek jó néhány kitüntetés, seregnyi díj minősíti sportolói, de edzői munkásságát is, mely utóbbinak része lánya, Földi Csilla 16 Európa-bajnoki aranyérme és ugyanennyi országos bajnoki titulusa. Arra a kérdésre, hogy mit tart a legnagyobb sikerének, illetve kudarcának, Földi Imre így válaszolt: „Ami az előbbit illeti, természetesen kislányom születését, utóbbira pedig azt tudom mondani, hogy az 1964-es olimpia máig fájó emlék, merthogy Tokióban a világcsúcsom ellenére is csak második lettem, mivel legfőbb riválisom nálam könnyebb volt.”

Alig több mint két héttel 79. születésnapja előtt, 2017. április 23-án hunyt el Tatabányán. Temetésén, 2017. május 4-én sporttársa, az olimpiai ezüstérmes tőröző Kamuti Jenő búcsúztatta a Magyar Olimpiai Bizottság, a Halhatatlanok Klubja és a Nemzet Sportolói nevében. Beszédében így fogalmazott: „Imre az az ember volt, aki szeretett adni, nemcsak szeretetet, odafigyelést is. El tudom képzelni, hogy nem is magának küzdött, hanem azért, hogy győzelmével örömet okozzon családjának, Tatabányának és az egész országnak. Ez volt a fő motivációja. Imre mindig becsületesen készült és tisztességesen versenyzett, mindannyiunk számára örök példakép marad” – mondta Kamuti Jenő. A nevét viselő sportösztöndíjat négy fiatal tatabányai sportoló kaphatja meg évente.

• Munkaérdemrend ezüst fokozata (1964, 1968) • Munkaérdemrend arany fokozata (1972) • Halhatatlanok Klubjának tagja (1991 óta), • Ezüst Turul-díj (1992) • Súlyemelő Halhatatlanok Klubjának tagja (1993 óta), • a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1994) • a MOB olimpiai aranygyűrű (1995) • Tatabánya sportdíja (1995), • Magyar Örökség-díj (1999) • az évszázad magyar súlyemelője (2000) • olimpiai érdemrend (2002) • Tatabánya díszpolgára (2003) • a Nemzetközi Súlyemelő-szövetségnél az évszázad súlyemelője (2005) • a Nemzet Sportolója (2007) • Köztársasági gyűrű (2009) • Olimpiai emlékérem (2009) • a Nemzetközi Súlyemelő-szövetség Aranyérdemrendje (2009) • róla nevezték el a tatabányai sportcsarnokot (2009) • Prima Primissima díj (2016)