Baczakó

Péter

Földi Imre után második – és eddig utolsó - magyar súlyemelőként nyert olimpiai aranyat Baczakó Péter 1980-ban, hogy alig 56 évesen, 2008-ban gyógyíthatatlan betegség következtében távozzon az élők sorából. „Példamutató férj és apa” – olvasható sírfeliratán, egyszersmind a világhálón a Baczakó Péter Emlékoldalt is bevezető mondat a néhai nagyszerű sportemberről, aki ötkarikás bronzot, világ- és Európa-bajnoki elsőségeket is szerzett versenyzői pályafutása alatt, 1975 és 1982 között.

Ercsiben született 1951. szeptember 27-én, 1968-tól 1983-ig a BKV Előre súlyemelője volt. Középsúlyban, később félnehézsúlyban, majd 1983-ban kisnehézsúlyban versenyzett. Két olimpián volt a magyar csapat tagja, 1976-ban, Montrealban harmadik lett, majd 1980-ban, Moszkvában, 29 évesen olimpiai bajnokká avatták. A magyar sporthistória 111. ötkarikás győzelmét aratta – nem hétköznapi körülmények közepette.

A félnehézsúlyúak, vagyis a 90 kilósok kategóriájában indult, ahol előzetesen csak a negyedik-hatodik helyre várták. Ehhez képest százhetven kilót szakított, kétszázhét és felet lökött, így lett olimpiai bajnok összetettbeli 377,5 kilóval - pontosan annyival, mint Földi Imre 1972-ben, ami akkor is több mint érdekes, ha tudjuk, hogy az 56 kilós tatabányai klasszis idején harmadik fogásnemként még a nyomás is szerepelt a programban.

Mivel akkoriban az olimpiát egyszersmind vébéként is számon tartották a sportágban, Baczakó egyúttal háromszoros világbajnok is lett, miután a legjobbnak bizonyult mindkét fogásnemben is. Pedig a mezőnyben ott volt a súlyemelés többszörösen megkoronázott királya, a szovjet David Rigert is, akit korábban sem világ-, sem Európa-bajnokságokon nem tudott legyőzni. A hazai olimpián azonban a legfőbb sikervárományost, aki 100 kilóról fogyott vissza a 90 kilósok közé, összeroppantotta az esélyesség terhe: szakításban kiesett, egyik gyakorlata sem sikerült a háromból. Baczakó pedig élt a váratlan eséllyel, mindenkit maga mögé utasított, s az olimpiai aranyat, amelyet könnyebb testsúlyának is köszönhetett, az ő nyakába akasztották. A Magyar Ifjúságnak győzelme után így nyilatkozott: „Ha végiggondolom, hogy ennek az aranyéremnek a bűvöletében hány évet töltöttem a súlyemelőteremben, mennyi időt az edzőtáborban, ha végiggondolom, hogy hányan kaptak előttem hasonló esélyeket, miközben én csak vártam, hát akkor úgy érzem, hogy megérdemeltem. Egyszer csak azt éreztem, hogy zúg a taps, felkapnak, levegőbe dobálnak. Én lettem az olimpiai bajnok.”

Baczakó Péter 1968-ban, tizenhat esztendős korában kezdte a súlyemelést, mert - ahogy egy visszaemlékezésében mesélte - kezdettől vonzotta az erő, a versenyzés. Alig múlt tízéves, amikor beleszeretett a sportágba, otthon vasrúdra eszkábált magának fasúlyokat, eleinte azzal próbálkozott. Később betonkockákkal gazdagította az otthoni „edzőtermet”, az ösztönző erőről szólva pedig 1980-ban a Pajtás című lapnak azt nyilatkozta, hogy „minden olyan kiló, amit még nem emeltem a fejem fölé, csábít”. A BKV Előre edzőtermébe egy barátja csábította le. Ercsiből járt be a fővárosba, és az sem tántorította el, hogy hajnali négykor kell kelnie, s csak este tízre ért haza. Egy évvel a pályakezdés után már ifjúsági bajnok, 1973-ban pedig a válogatott keret tagja lett, és résztvehetett a havannai világbajnokságon. Első érmét – egy bronzot - a 82,5 kilósok közt az 1975-ös moszkvai vébén szerezte. Egy év múlva a montreali olimpián ugyanebben a súlycsoportban végül harmadikként végzett – azért végül, mert eredetileg a negyedik helyen zárt, ám utóbb az ezüstérmes bolgár Blagoj Blagojevet dopping miatt kizárták, így rukkolt előre bronzérmesnek. Az 1980-as moszkvai olimpián eggyel magasabb súlycsoportban lépett versenydobogóra, amihez kellő lökést adott, hogy a 90 kilósok közt 1979-ben erősebbik fogásnemében, szakításban Eb-aranyat érdemelt ki.

Még elszántabban dolgozott, a korábbiaknál is keményebben edzett. Pályafutása alatt a három vébéarany mellett három világbajnoki ezüstöt és hat vb-bronzot is összeszorgoskodott, Európa-bajnoki címe mellé pedig hat kontinensbajnoki második és négy Eb-harmadik helyezést is begyűjtött. Magyar bajnok kilencszer volt. Félnehézsúlyban, szakításban 1982-ben még vb-bronzérmet nyert, de sérülés miatt, méghozzá combizom-szakadás után, 1983-ban abbahagyta a versenyzést, az 1984-es Los Angeles-i olimpiára már nem is kezdte meg a felkészülést. Az akkori szocialista tábor által amúgy bojkottált ötkarikás játékok évében a Testnevelési Főiskola Továbbképző Intézetében oklevelet szerzett, s 1985-től a BKV Előre edzője lett. Sikeres szakmai előre menetelének egyik fokmérőjeként 1992-ben a női válogatott szövetségi kapitánya volt. Emellett a MOB sportolói bizottságának titkáraként is ténykedett, 1993-ban elnökségi tag lett a Magyar Olimpiai Bajnokok Klubjában.

Szívműtéte megakadályozta abban, hogy a 2004-es athéni olimpiára kiutazzék, így nem lehetett ott tanítványa, Krutzler Eszter mellett, aki ezüstéremmel tért haza a görög fővárosból. Versenyzőjét hazaérkezéskor a repülőtéren várta, pedig akkor már alig bírt lépni. Betegsége kisebb lábfájással, gyengeséggel kezdődött, de fájdalmai erősödtek, egyre nehezebben tudott járni, 2006-ban pedig – miután 2005 februárjában felhagyni kényszerült az edzősködéssel - tolószékbe kényszerült. "Izomsorvadás" - mondta ő maga betegségéről, bár hivatalos és pontos orvosi diagnózist nem kapott két év vizsgálódás után sem. Ötvenhat évesen, 2008. április 1-én hunyt el Budapesten, miután egy tüdőembóliát még túlélt 2006-ban.

Családjával, feleségével és fiával a fővárosból 2001-ben költöztek Pécelre, Baczakó elmondása szerint ezzel régi álma teljesült. „Sokéves vágyakozás után sikerült Pécelre, kertes házba költöznöm, ahol hobbimnak, a kertészkedésnek is hódolhatok” – nyilatkozta 2003-ban. Az ottani Római Katolikus Temetőben, a Nemzeti Sírkertben alussza örök álmát. Szülővárosában, Ercsiben sportcsarnok viseli a nevét, tiszteletére pedig évente megrendezik a Baczakó Péter-emlékversenyt.