Muzsa

Gyula

1899-től lett a Magyar Atlétikai Club (MAC) rendes tagja, a Budapestre érkező angol futballcsapatok fogadása, kalauzolása volt a feladata, de csakhamar különböző vezető posztokat is betöltött a klubban. A MAC képviseletében igen hamar bekapcsolódott az olimpiai mozgalomba, 1904-ben már saját költségén az olimpiai csapat kisérője, és ő vezette az 1906-os athéni csapatot. Kemény Ferenc lemondatása után a kultuszminisztérium megbízásából 1907-ben Hágában ő terjesztette elő Andrássy Géza NOB-tag jelölését, majd 1909-ben már őt is beválasztották a NOB tagjai közé.
1911-ben nagy sikerrel rendezték meg a Magyar Tudományos Akadémián a NOB ülését, amely jó alapot adott az újabb rendezési aspirációkhoz. Budapest, bár egyelőre még hiányzott a sikeres pályázás előfeltételét jelentő Nemzeti Stadion, készült az 1916-os vagy az 1920-as olimpia megrendezésére. Tekintettel arra, hogy Berlinnek már volt stadionja, 1912-ben Budapest visszalépett Berlin javára 1916-ra vonatkozóan, ugyanakkor fenntartotta a pályázatát 1920-ra.

1914. június 15. és 23. között Párizsban rendezték meg a NOB 6., az alapítás 20. évfordulóját ünneplő kongresszusát, amelyről még 1911-ben Budapesten határoztak. Muzsa különleges szerepet kapott Coubertin bárótól, ő mondta a köszöntő beszédet. Kitűnő nyelvtudása révén 17 nyelven mondta, olvasta fel az üdvözleteket. Bár a kongresszus napirendjén nem szerepelt a következő helyszínről való döntés, a belgák ennek ellenére kierőszakolták, hogy a jelenlévők szavazzanak, Antwerpent vagy Budapestet tartják alkalmasabb helyszínnek. A magyarok vállalták a megméretést, annak ellenére, hogy ez csak „véleményszavazás” (vote d’opinion) volt, ahogy azt Muzsa beszámolójában minősítette. Budapest nyert 21:7 arányban. Mienk az olimpia, gondolhattuk, de a történelem másként döntött. Nem egészen egy héttel később, 28-án Szarajevóban lövések dördültek, kioltva Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége életét, megteremtve ezzel az indokot a Nagy Háborúra.

A világháború alapjaiban befolyásolta az olimpiai mozgalom fejlődését is. Ez adott okot a székhely Lausanne-ba való áthelyezésére, e miatt maradt el az 1916-os berlini olimpia és omlott össze az Osztrák–Magyar Monarchia is, amelynek Budapest volt a társfővárosa.
A magyar olimpiai vezetők, mindenekelőtt Muzsa, a háború alatt is folyamatosan napirenden tartották az olimpia, főként a budapesti olimpia rendezésének az ügyét. Eleinte mindenki abban bízott, hogy hamar véget ér a háború, „mire a levelek lehullanak, hazajönnek a fiaink” és így már az 1916-os játékok is megrendezhetőek lesznek. Nem így történt. Muzsa a semleges országok sportvezetőinek támogatását kereste. Ők a korábbi jó sportkapcsolatok miatt meg is próbáltak segíteni, de egy idő után jelezték, hogy olyan ellenállásba ütköznek, amely már az ő pozícióikat is veszélyezteti.
A háború befejeztével sem javult a helyzet. A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA), majd a NOB is bojkottot hirdetett a vesztes államok: Németország, Magyarország, Ausztria, Bulgária és Törökország sportolói és sportszervezetivel szemben.

Amikor 1919 áprilisában Lausanne-ba összehívták a NOB ülését, a vesztes országok NOB-tagjai már nem kaptak meghívót. A résztvevők, tekintettel a belga nép szenvedésére, – ellenfél nélkül – Antwerpennek adták a rendezés jogát, a belgák pedig, élve a rendezők jogával, nem küldtek meghívót a veszteseknek, kizárva ezzel őket a játékokról.
Muzsa levélben interpellált Coubertin bárónál, aki válaszlevelében kifejtette: „Hogy gondoljuk, hogy részt vehetnénk az olimpiai játékokon abban a Belgiumban, ahol megjelenésünk esetén azonnal űr támad körülöttünk és talán esetleg még kövekkel is fogadnának bennünket.”
Muzsa a magyar miniszterelnök támogatását kérte, hogy a Párizsban tárgyaló delegáció vesse fel az olimpiai részvétel ügyét. A magyar főtárgyaló, Apponyi Albert válasza igen rövid volt: „politikailag nem időszerű”.
1920. június 4-én a Nagy-Trianon-kastélyban aláírták a Nagy Háborút lezáró békeszerződést, amely gyökeresen megváltoztatott mindent Magyarországon, így a sportélet feltételeit is.
Ezek után természetes, hogy augusztusban, amikor az ötkarikás olimpiai lobogót először bontották ki, Magyarország sportolói sem lehettek ott az antwerpeni stadionban.

Itthon a politika újra felvetette a Nemzeti Stadion ügyét, amelynek hiánya a magyar olimpiarendezés legnagyobb akadálya volt. Ismét tervek és ígéretek születtek, stadion nem.
A NOB-on belül is lassú változások kezdődtek. Ugyan az 1921-es lausanne-i ülésre sem hívták meg a vesztes országok képviselőit, Coubertin elnök tájékoztató levelet küldött a távollévőknek és beszámolt a történtekről.
Muzsa erőfeszítései 1922-ben meghozták az első áttörést, hiszen – bár ekkor még egyedüliként a kizárt / távol tartott tagok közül – meghívták a párizsi ülésre, 1924-ben pedig – ekkor még Németország kivételével – a vesztes országok sportolói visszatérhettek a játékokra. A magyar csapatot a nagyközönség és a politikusok úgy engedték el, hogy az éremtáblán le kell győzniük a kisantantot, amit sikeresen teljesítettek is.

A nemzetközi sportdiplomáciában nagy népszerűségnek örvendő Muzsának még további három nyári olimpián volt szerepe, ezek együtt jártak a magyar eredmények javulásával. Berlinben Magyarország már a nemzetek rangsorában feljutott a harmadik helyre.
Muzsa Gyula – talán egyedüliként – 1913-as megalakulásától 1941-ig aktív résztvevője volt az Országos Testnevelési Tanácsnak (OTT). Ez a szervezet látta el a magyar sport irányítási feladatait, benne a nemzetközi sportkapcsolatokkal. 1928 és 1941 között ennek a szervezetnek volt része a függetlenségét elveszítő Magyar Olimpiai Bizottság is. Ebben az időszakban Muzsa Gyula töltötte be az elnöki tisztséget.

Aktív szerepet vállalt a hazai politikai életben is. 1919-ben a szegedi nemzetgyűlés tagja és háznagya volt, 1927-ben, jórészt a sportdiplomáciában betöltött szerepére tekintettel, felsőházi taggá nevezték ki. A Szálasi-puccs idején a Felsőház korelnökeként – a fennálló házszabályoknak megfelelően – közreműködött a Nyilas párt hatalomátvételében. Politikai szerepléséért a világháború után internálták.
Egyike volt azon NOB-tagoknak, akit a világháború után, mivel országában nem tudja ellátni a NOB képviseletét, a tagságtól való megfosztás fenyegetett. Ezt azonban nem érte meg, egyes források szerint 1946. február 23-án börtönben halt meg. Formailag haláláig a NOB tagja volt. Az utódok sokáig elhallgatták a tevékenységét, a neve kis híján a feledésbe merült.