Hamar vezető szerepe lett a politikában
Berzeviczy Albert elemi és gimnáziumi tanulmányait Kisszebenben, Lőcsén és Budapesten, a jogot pedig Kassán és Budapesten végezte. Ezután hosszabb külföldi tanulmányutat tett. Önkéntesi évét leszolgálva, 1877-ben Sáros megye aljegyzője, majd főjegyzője lett. Politikát és jogtörténetet tanított az eperjesi jogakadémián. 1881-ben megválasztották Eperjes város küldöttének a képviselőházba a szabadelvű párt programjával. Fiatal kora ellenére igen hamar vezetőszerephez jutott a politikai életben, megválasztották a közösügyi delegáció előadójává, és évtizedeken át töltötte be e tisztséget. A következő ciklusban – ugyancsak Eperjes mandátumával – a Ház jegyzője volt. 1884-ben miniszteri tanácsos lett a kultuszminisztériumban, ahol a felsőoktatásügy vezetésével bízták meg.
A király titkos tanácsosa
1887-ben államtitkárrá lépett elő, és Lőcse város mandátumával foglalt helyet az országgyűlésben. Mint államtitkár részt vett az egyházpolitikai javaslatok előkészítésében és az ezekkel kapcsolatos nagy parlamenti vitákban. 1890-ben Budapest VIII. kerülete választotta meg, amelyet azután hat cikluson át képviselt. 1894-ben az első Wekerle-kabinettel együtt ő is lemondott államtitkári állásáról, és 1895 elején a képviselőház alelnökévé választották. 1896-ban valóságos belső titkos tanácsossá nevezte ki a király, ugyanebben az évben az Interparlamentáris Unió magyar csoportjának alelnökévé jelölték. 1898 végéig működött a képviselőház alelnökeként, ekkor azonban Szilágyi Dezsővel együtt leköszönt.
Kultuszminiszter és az MTA elnöke
Esztétikai és történelmi tanulmányai, kultúrtörténeti monográfiái és útirajzai az 1890-es évekre már az író- és tudósvilágban is rendkívül tekintélyes helyet biztosítottak neki. 1899-ben a Kisfaludy Társaság, néhány évre rá pedig a Magyar Tudományos Akadémia is tagjává választotta. 1903-ban Tisza István kabinetjében kultuszminiszteri megbízást kapott. Miniszterségéhez jelentős alkotások egész sora fűződik, így például a népoktatásügyi reform és a tanítóképzés reformja. 1905 nyarán a Tisza-kormány megbukásával ő is megvált tárcájától. Ekkor egy időre egészen visszavonult a politikai élettől, munkásságát főként a Magyar Tudományos Akadémiának szentelte, amely ugyanez évben elnökévé választotta, ezt a pozícióját 1936-ig betöltötte.
Előtérben a külügy és a magyar érdekek
A politikai élettel csak a régi 67-es pártból alakult Nemzeti Társaskör révén maradt távoli kapcsolatban, de 1910-ben a koalíció bukása után, mikor ez a kör politikai párttá alakult, s éppen az ő indítványára a Nemzeti Munkapárt nevet vette fel, Budapest II. kerülete beküldötte a képviselőházba, amelynek másfél éven át elnöke volt. 1911-ben a véderővitával kapcsolatos obstrukció miatt lemondott az elnökségről. 1916-ban lemondott képviselői mandátumáról is, ekkor a király a főrendiház tagjává nevezte ki. Ettől kezdve politikai működése főként a külügyi kérdések körében mozgott, különösen az Interparlamentáris Unió tanácskozásain szállott síkra számtalanszor a magyar érdekekért. 1927 és 1936 között a Felsőház tagja volt. Elnöke a Magyar Külpolitikai Társaságnak is, a Kisfaludy Társaságnak pedig 1923-tól haláláig elnöke. Legfontosabb művei: az 1908-ban megjelent Beatrix királyné (1457–1508) című munkája, melyet több nyelvre is lefordítottak, valamint az 1922-ben kiadott Az absolutismus kora Magyarországon (1849–1865) című négykötetes műve.
A Magyar Olimpiai Bizottság alapító elnöke
Kultuszminiszteri tanácsos és államtitkár korában gróf Csáky Albin miniszterével összhangban és később – mint kultuszminiszter – önállóan is sokat tett a középiskolai testnevelés javítása és vonzóbbá tétele érdekében. Ő ajánlotta az iskoláknak a játékok, az úszás és a korcsolyázás gyakorlását, és ő indította meg a középiskolai ifjúság tornaünnepélyeinek rendezését, amiből az intézeti, kerületi és az országos tornaversenyek fejlődtek ki. 1895-ben elvállalta a Nemzeti Tornaegylet elnöki tisztségét, majd a Magyarországi Tornaegyletek Szövetsége (MOTESz) elnökségét. Elnöke volt az ezredéves ünnepségek Országos Torna- és Sportbizottságának. Alapító elnöke volt a Magyar Olimpiai Bizottságnak, ezt a posztot 1904-ig töltötte be. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1911-es budapesti ülésének ő adott helyet a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. A századelőn a magyar sport irányításáért folyó torna-atlétika háborúban mindvégig a megbékélést támogatta. 1913-ban ő lett a viszályt lezáró első állami sportigazgatási szervezet, az Országos Testnevelési Tanács első elnöke, 1919-es lemondásáig töltötte be a tisztséget, amit a tanácskormány bukása után a szervezet újraalapításáig, 1923-ig ismét betöltött.
Címei, elismerései
A Szent István Akadémia (1916-tól) és a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagja (1916-tól). A Kisfaludy Társaság rendes tagja (1899-től), másodelnöke (1900–1923), elnöke (1923–1936). A Magyar Pen Club elnöke (1932–1936). A bécsi és a berlini tudományos akadémia levelező tagja, a nápolyi Accademia Pontiana külső tagja. Az Interparlamentáris Unió magyar csoportjának alelnöke (1896–1920), elnöke (1920-tól). A Magyar Külpolitikai Társaság elnöke. Az olasz–magyar kapcsolatokat ápoló Corvin Mátyás Irodalmi Társaság alapító elnöke. A szegedi Ferenc József Tudományegyetem tiszteletbeli doktora. Corvin-lánc (1930).
