Síelő, természetjáró és fafaragó
Németh Ferenc mechanikai műszerésznek tanult és az inaskodás után az Egyesült Izzóba került. Szenvedélyes természetjáróként 1914-ben beiratkozott a Természetbarátok Turista Egyesületébe. Az első világháború kitörésének napján vett részt első hivatalos TTE-túráján, amikor a Csóványoson tartottak béketüntetést. Tíz esztendővel később aztán maga szervezett emlékkirándulást. Ezek a béketúrák azóta is tízévenként megismétlődnek. Az ötvenedik évfordulón már vagy 1300 ember jelent meg. Mint ifjú kommunista, a Kommün idején Miskolc és Eger környékén, a Vörös Hadsereg nyomában szervezte az ifjúmunkás természetbarátokat. A Kommün bukása után 1920-ban letartóztatták és másfél évre büntették. A börtönben kezdett el faragni, ami ezek után egész életében végigkísérte. Szabadulása után a sísport segített neki az újrakezdésben, műszerészként maga eszkábálta össze a kötéseket. 1924-ben negyedmagával tagja volt az első, Chamonix-ban rendezett téli olimpián szereplő magyar csapatnak. Mint az 50km-es sífutás résztvevője Németh Ferenc volt az első magyar sportoló, aki magyar színekben téli olimpiai versenyen elindult! Ezek után szép teljesítmény volt, hogy a 43 indulóból a 20. helyen végzett. Ugyan csak 21-en értek célba és Németh a győzteshez képest 2,5 a 19. helyezettől közel egy órával maradt el. A síkarrier után visszatért két régi szerelméhez a túrázáshoz és a fafaragáshoz. Életének örömeit, gondjait művészi fafaragványokban örökítette meg, és az Újpesti Természetjáró csoport örökös elnökeként még nyolcvanon felül is aktív volt.
Németh Ferenc visszaemlékezése az olimpiai versenyről: „Életemben először indultam 50 kilométeren, azért mertem vállalkozni rá, mert elég sok sítúra volt már mögöttem. A felszerelésemet turista társaim és az Izzó dolgozói úgy gyűjtötték össze, még a lécem is kölcsönben volt. Azt se tudtam, hogyan öltözködjem a hosszú versenyre. Tizenhét fokos hidegben volt a rajt. Emlékszem, hogy amikor később beleestem egy árokba, az ingem tele lett porhóval és utána a jeges szélben úgy rámfagyott, mint egy páncéling. A naposabb részen le kellett állnom és vagy negyedórát rázogatni elgémberedett karjaim és ujjaim. Csak az járt az eszemben: nem szabad feladni!”
“„