Otthon volt a ringben és a szorítón kívül is
Bondi Miksa – Adler Zsigmonddal, idősebb Szántó Imrével és Szegfy Lászlóval együtt – 1961-ben a boksztrénerek közül az elsők között kapott mesteredzői címet. Mivel érdemelte ki? Egyfelől a szorítóban elért eredményeivel, másfelől a ringen kívüli tevékenységével, amelybe beletartozott a szakosztályszervezéstől és -vezetéstől kezdve az edzősködésen át a szövetségi kapitányi teendők ellátásáig sok minden.
Kesztyűs kezdetek
Bondi Miksa a harmincas évek elején tűnt fel a honi bokszban, 1933 és 1935 között sorozatban háromszor lett országos ifjúsági bajnok, hogy aztán a felnőtteknél, 1937 és 1948 között öt egyéni magyar bajnoki címet szerezzen: négyet (1937, 1938, 1939, 1940) harmat-, egyet pedig légsúlyban (1948). Emellett – legkiemelkedőbb nemzetközi sikereként - az 1939-es, dublini Európa-bajnokságon a harmatsúlyúak között ezüstérmes lett. Bokszpályafutása a BVSC-ben indult, majd a Csepeli MTK következett, és megszakításokkal egy évtizeden keresztül volt válogatottkeret-tag. Külföldi elismerésének jeleként Amerikát is megjárhatta 1938-ban, az Európa-válogatott tagjaként.
Öt év kihagyás után újra a kötelek között
A háború után rábízták a MADISZ ökölvívó-szakosztályának létrehozását, edzője lett a Partizán SC-nek és a Terézvárosi Torna Klubnak, majd az újonnan megalakuló Magyar Ökölvívó Szövetség szövetségi kapitánynak nevezte ki, amit 1945-ben és 1946-ban látott el. Mi több: ismét bokszoló is válik belőle, igaz, hosszú nógatás után áll kötélnek, hogy a Csepel légsúlyú versenyzőjeként újrakezdje ringkarrierjét. Bár hosszú ideje nem volt már edzésben, és utolsó meccsét 1942-ben vívta, 1947-es visszatérése remekül sikerült: minden mérkőzésén győzött, a Csepel pedig megnyerte a csapatbajnokságot.
Harmincévesen lett olimpikon
1948-ban egyéniben ötödször szerzett magyar bajnoki címet, és 30 évesen indulhatott a londoni olimpián, a négy magyar ökölvívó egyikeként. Elismerésre méltó haditett volt ez a részéről, még ha az ötkarikás játékokon pontozásos vereséggel mutatkozott is be. Rögtön első ellenfélnek megkapta azt a spanyol Luis Martínezt, aki az előző évben Európa-bajnokságot nyert légsúlyban. Londonban pontozással nyert Bondival szemben, aki a vereséget egyáltalán nem élte meg kudarcként. „Nem viselt meg. Tudomásul vettem, hogy az idővel nem lehet dacolni. Ami elmúlt, visszahozhatatlan, és én megtaláltam az örömöm a másokkal való foglalkozásban” – nyilatkozta. Ezek után 1955 és 1958 között az FTC, majd az Újpesti Dózsa (1959–1960) ökölvívó-szakosztályának edzőjeként dolgozott, illetve közben, 1957-ben a válogatott vezetőedzője volt. 1961-től tevékenykedett mesteredzőként. 1991-től haláláig a Tájfun Privát Boxclub csapatánál segédkezett. 79 éves korában hunyt el, 1997. augusztus 22-én, a Kerepesi úti temető ravatalozójában vettek tőle végső búcsút.