Sikeres versenyző volt
Zamecsnik Tivadar 1906. április 14-én született Budapesten. Az Életrajzi Lexikon tömören, szárazon bár, összefoglalta a pályafutását. Eszerint 1924-től 1944-ig a Királyi Magyar Automobil Club (KMAC), majd a Vasas motorkerékpár-versenyzője. 1928-ban és 1931-ben a 350 köbcentis géposztályban a Magyar Tourist Trophy győztese, 1927-ben ugyanitt 2. helyezett. (Ő később úgy emlékezett mind a háromszor győzött.) 1929-től 1935-ig szintén a 350 köbcentis kategóriában a guggerhegyi verseny 5-szörös győztese. 1930-ban és 1935-ben a 350 köbcentis kategóriában a hármashatár-hegyi verseny győztese, 1935-ben az 1000 köbcentis géposztályban a Jubileumi Túraút győztese. Salakpályán 1931-ben a pardubicei Aranysisak-verseny győztese, 1949-ben a 350 köbcentis kategória magyar bajnoka. 1950-től a Postás, a Dózsa és a Bp. Előre motorsport-szakosztályának edzője, 1961-től mesteredző. Műszerész, az Állami Autóműszaki Intézet munkatársa volt. Később a Május 1. Ruhagyárnak szerzett be alkatrészeket.
Remekelt a Magyar Tourist Trophykon
A hetvenötödik születésnapja környékén az Autó-Motor című lapban ő maga is felelevenítette pályafutása legérdekesebb részeit: „Két leány- és öt fiútestvérem volt, s mint legfiatalabbnak nekem jutott a család kedvence szerep. Mi, fiúk, mind a hatan egy iskolába jártunk és az igazgató bácsi hosszúnak találta nevünket, ő keresztelt el bennünket Zaminak. Ez a név elkísért valamennyiünket az életen át. Első versenyem? Az bizony igazi testedzés volt. A Royal Enfield képviseletnél dolgoztam, és egy ilyen motorral vettem részt a Budapest-Gödöllő távversenyen. Ámde a leszakadt szelep miatt meg bénult motort tolnom kellett. Az volt ám az izomerősítő sport, de mit számított ez egy 18 éves fickónak. Tudja, akkor még nem ismerték a „dögkocsit”, azt a teherautót, amely felszedi a defektes motorokat pilótájukkal együtt. De hadd ugorjunk most néhány évet. Akkortájt Európa-hírű volt a Magyar Tourist Trophy, melyet háromszor nyertem, kétszer Royal Enfielddel, egyszer Velocette-tel. Aztán beszüntették ezt a versenyt, meg a svábhegyit (ma Szabadság- hegy) és a többi budai versenyt, mert ott laktak a fejesek, akiknek büdös és zajos volt a motorkerékpár. Cégem gyakran küldött alkatrész-bevásárlásra Bécsbe, egyszer elvittek az osztrák sporttársaim a kriaui lóversenypályára, ott láttam először szpídvéjt. No, Tivadar gondoltam magamban, mi, magyarok is csinálunk ilyen bolondságot. Itthon aztán kimotoroztam a ligetbe, és a füvön megpróbáltam a brodszeidolást. Ezt persze nem lehetett titokban tartani, mások is megnézték az osztrák salakosokat, és ők is ráharaptak. Amikor úgy hittem, hogy tudom a csíziót, kicsit átalakítottam a motoromat, és a volt Erzsébet királyné úti ügetőpályán mi is belekóstoltunk az újdonságba. Hát bizony ez csak afféle salak karikatúra volt, hiszen a kanyar előtt használtuk a féket.
Nem kerülték el a súlyos sérülések
Persze, meghívtuk a „sógórékat”, akik jól ránk is vertek, igaz, ők eredeti pályagépekkel rendelkeztek. Ha másra nem, de arra jó volt ez a találkozás, hogy méretet vegyek a spéci motorokról. Csináltam is, majd megtanultuk a salakszórás fortélyát, és amikor újra találkoztunk egy osztrák–magyar viadalon, már kimutattuk fogunk fehérjét. Röviden szólva a híres Killmayer fivérek orra alá szórtam a salakot. Ezekben az években gyönyörűen fellendült ez a versenyág. Saját műhelyem volt, megkomolyodtam, és megnősültem. Irma nemcsak nagyszerű feleség, hanem kitűnő munkatársam is volt, aki megértette a sportszenvedélyemet és támogatta. Sokat utaztam külföldre, Bécs, Graz, Zágráb, Teterow, meg ki tudja hány országot meg jártam a motorjaimmal. Egy Svédországban élő sportbarát számos fénymásolatot küldött régi svéd és egyéb sportlapokból, amelyeken én szerepelek. A felszabadulás után, amikor magához tért a motorsport, ismét rajthoz álltam; a Postás SE színeiben versenyeztem, és Irma, elvégezve a sportbírói tanfolyamot, időmérőként tevékenykedett. Igazán nagy nemzetközi versenyre került sor 1947-ben a Hármashatár-hegyen, amikor az edzés után még egyszer próbára akartam tenni a kompresszoros DKW-mat, illetve az újabb beállítást a porlasztóján, egy szabálytalanul kikanyarodó teherautó oldalába csapódtam. Kereken egy évig ápoltak, hiszen 54 csonttörést szenvedtem, ezt szó szerint értse, és elvesztettem a fogaimat. Még az akkori miniszterelnök is meglátogatott. Amikor talpra álltam, egy 500-as Nortonnal elindultam a ligetbe, és a közönség nem csalódott bennem. Utcahosszal győzött az olasz Lorenzetti Moto Guzzijával, aztán jött a Kuksi, és én lettem a harmadik. Két év múlva megpecsételődött a versenyzői pályafutásom, amikor Debrecenben, a nagyerdei pályán átment a bal lábamon Györe János sporttársam, aminek nyomán nyolc helyen törtek össze csontjaim. A Dózsában, majd az Előrében edzősködtem, felneveltem néhány tehetséges fiatalt. Amikor pedig megszüntették a szakszervezeti sportegyesületek motorszakosztályát visszavonultam a sportélettől. Irma (Zárni néni néven) még évekig bíráskodott, de végül is az unokánk már annyira megnőtt, hogy a kis Évával is kellett foglalkoznia.