Kacskaringós karriert élt meg
A Terézvárosban felnőtt, hajdanán a Hunyadi tér környékén futballozó Stróbl Károly az Ékszerészeknél lett ifjúsági játékos, egyébként ott ismerkedett meg a nála bő öt évvel idősebb Bukovi Mártonnal, aki harminc évvel később, a sikerei csúcsán, azzal a feltétellel vállalta el a szövetségi kapitányi posztot, ha edzőként „a Sós Karcsi” segíti. A Stróblból közben Sós, az egykori tanulóból cipőfelsőrészkészítő, az ifistából profi játékos lett. Függetlenül az ékszerészek klubjában töltött időszaktól, ő később az FTC-t tartotta az anyaegyesületének, noha ott nem játszott az első csapatban. A Nemzeti B csapatában futballozott az 1929–1930-as idényben, majd a Vasashoz igazolt, ahonnan másfél év után azért állt tovább, mert nem szerették a szurkolók. Következő állomáshelye a miskolci Attila lett (1932 tavasz), majd visszatért a Nemzetibe, de immár az első csapatba (1932–1933). A következő nyáron kiment Franciaországba (1933–1934, Saint-Servan), majd, mint mondta, „onnan Cseh-Komáromba, majd, Moravska Ostravába sodort az élet.” Csupán három hónapot töltött 1935 augusztusától a Zuglói VII. FC-nél, majd körülbelül ugyanannyit az Attilánál (1935 ősz), 1936-ban megint Csehszlovákiában, az FC Banská Bystricánál, majd Franciaországban, az Alés csapatában játszott. 1937 első napjaiban szerződött Budafokra, újra élvonalbeli játékos lett itthon, miközben az évtized végétől már edzőként is segítette a csapatot. A klubfúzió után a Gamma mezét viselte (1939–1940), utána edzőként maradt az egyesületnél.
Olimpiai harmadik a német csapattal a tokiói olimpián
1944 őszén a Salgótarjáni BTC-t irányította, de a front érkezése miatt csak néhány héten át. A háború utolsó időszakában hadifogságba esett, 1947 tavaszán tért haza a Szovjetunióból. A következő huszonkét év hozta pályafutásának csúcsidőszakát. A Szombathelyi Haladás (1947–1948), az Újpest (1948), a Szombathelyi VSE (1948–1950), a Salgótarjáni Tárna és Salgótarjáni BTC (1950–1951), a Dorogi Tárna (1952), a Budapest Kinizsi (1953–1956) mestere volt, majd a magyar válogatott pályaedzőjeként (1956), a háromtagú válogató bizottság tagjaként dolgozott (1957), klubedzői pályafutása utolsó állomásaként a Budapest Honvédot (1957–1960) irányította. 1961 és 1967 között az NDK szövetségi kapitánya volt, harmadik lett csapatával (hivatalosan az egységes német csapattal, de azt az NDK válogatottja képviselte) az 1964-es tokiói olimpián. Pályafutása utolsó állomása lett a magyar válogatott (1968–1969).