Kullancs a WM-rendszerben
Sárosi Béla – Sárosi György dr. „kisebbik” öccse – 1919. augusztus 15-én született Budapesten. Nagyhírű bátyjához hasonlóan a MAFC-ban kezdett futballozni, nem csoda, a XI. kerületben nőtt fel. Bármilyen hihetetlennek is tűnik, egyáltalán nem volt természetes, hogy futballista lesz, nagyon ígéretes teniszezőnek indult. (Párosban ifjúsági teniszbajnokságot is nyert ) Ám 1937-ben már versenyzett érte a Ferencváros és az Elektromos futballcsapata. Némi hezitálás után a zöld-fehéreket választotta (a Tromosnál biztosabbnak vélte, hogy játszhat, s vonzotta az edző, Tóth-Potya István személye), s jól döntött, mert 1937. november 28-án, a Győr ellen, 18 évesen bemutatkozott a bajnokságban, a Fradi profi csapatában. Még nem volt 19, amikor bekerült az 1938-as világbajnokságra készülő keretbe, ő lett az egyik itthon maradó, biztonsági tartalék. 1939-ben viszont már alapember lett a válogatottban, miután úgy tartották, hogy a WM-rendszerrel próbálkozó magyar válogatottban nincs alkalmasabb a kullancs szerepre, mint a Sárosi III néven futballozó, Stefancsicsnak született Béla. 1944 végéig három bajnoki címet nyert (1937–1938, 1939–1940, 1940–1941), ugyancsak három Magyar Kupát nyert (1942, 1943, 1944), s ugyancsak háromszor jutott csapatával a KK döntőjébe (1938, 1939, 1940, utóbbi fináléját nem játszották le). A háború után még játszott két mérkőzésen a válogatottban, de 1946-ban Olaszországba szerződött, a pályafutása következő szűk évtizedében Itálián kívül megfordult Kolumbiában, Portugáliában, Spanyolországban és Svájcban is, utóbbi három csapatánál már játékos-edzőként is működött.
Sok magyarral játszott együtt külföldön
Először a Bologna FC szerződtette, amelynek akkoriban (is) éppen Lelovich Gyula volt az edzője. A pályán is akadt honfitársa: az 1946–1947-es bajnokságban (26 meccs) a sok országot bejárt Sipos „Vilikával” és a „Barna Bombázó” Mészáros Ferenccel, a következő két évben a volt fradista csapattárs gólgyáros Mike-Mayerrel (29, ill. 21 meccs) szerepelt együtt, a három esztendőből kétszer az 5. helyig segítve csapatát. Az 1949–1950-es idényre átigazolt Bariba, ott is akadt két magyar klubtársa, Fábián II József (volt kolozsvári és szegedi játékos, a „nagy” Torino korábbi és a lisszaboni Sporting későbbi spílere), valamint a szintén exszegedi fedezet Vörös Mihály. Ezek után nem is meglepő, hogy Sárosi „alapító tagja” lett híres-nevezetes kolumbiai túracsapatnak, amely a magyar menekült futballisták csapatára, a Hungáriára épült. Hivatalos klubjában, a barranquilla-i Atlético Juniorban keveset játszott, sokat volt sérült. A dél-amerikai kalandból hazatérve 1952 tavaszán Portugáliát választotta, az FC Portóhoz szerződött játékos-edzőnek (3. hely). A következő esztendőben azonban ismét játékosként szerepelt, az atyai jóbarát, a szintén ősfradista mester, Berkessy „Jegenye” keze alatt, Zaragozában. A csapat – utolsóként – kiesett, Sárosi pedig odébbállt: a svájci Luganóhoz szerződött játékos-edzőnek. Sikerült visszajuttatnia az éppen odaérkezésekor kieső gárdát a Nationalliga A-ba. (Érdekes, hogy hosszú tréneri pályája alatt ez volt az egyetlen bajnokcsapata.) A második évben már csak edzősködött az olasz-svájci klubban.
A Ferencváros örökös bajnoka
Bátyjának nagy helvét tisztelője, Düblin elnök 1955-ben a Baselhez hívta trénernek. Sok sikert nem aratott a csapattal – igaz, közben a városi válogatottat is dirigálta a VVK első, majdnem négy éven át tartó kiírásában –, ahogy a következő három évben Németországban (Regensburg, Aachen, Oberhausen) sem ért el nagy eredményeket. 1960-ben viszont a régi mester-mentor Berkessy beajánlotta a Beerschot vezetőinek. Nem okozott csalódást, igaz, előre sem lépett vele az együttes, éppúgy a 4. helyen végzett, mint az előző két idényben. Antwerpenből távozva ismét Spanyolországban kötött ki: utolsó két edzői esztendejében a Barcelona ifjú palántáit nevelgette szeretettel. Fia is játszott a Barça kölyökcsapatában, de egy szánkóbaleset következtében le kellett mondania futballista álmairól. Az egykori daliás óriás idős korában csontkopása miatt erősen sántított, s még fiatal kora másik kedvenc sportágáról, a teniszről is le kellett mondania. Utolsó éveiben, ha csak tehette, hazalátogatott, nagy meghatottsággal vette tudomásul, hogy 1974-ben a Ferencváros örökös bajnoka címet is odaítélték neki. Öt nappal bátyja halála előtt hunyt el, 1993-ban Zaragozában.