Szélvészgyors hátvéd
A félelmetesen gyors, a 100 métert stoplis csukában is 10,9-re futó hátvéd pályafutását kettétörte borzalmas sérülése. Pedig addig a kontinens legjobbjai között jegyezték a posztján, 1947-ben őt javasolta az MLSZ az Európa-válogatottba. (Más kérdés, hogy nem vehetet részt a mérkőzésen. Karl Rappan, az Európa-válogatott osztrák szövetségi kapitánya meghívta őt és Puskás Ferencet a csapatába, a Nagy-Britannia elleni glasgow-i meccsre. Ám az MLSZ nem engedte el őket, tekintettel az egy nappal későbbi, 1947. május 11-i, torinói válogatott mérkőzésre.) Magyar bajnok lett 1948–1949-ben, a háború alatt háromszor is megnyerte a Magyar Kupát (1942, 1943, 1944). A Ferencvárosban született, aztán a közeli Kőbányán, de az Üllői úti pályához nagyon közel lakott a család. Édesapja, idősebb Rudas (Ruck) Ferenc is élvonalbeli labdarúgó volt, a Nemzeti SC színeiben. Az 1934-es világbajnoki döntő partjelzője, Iváncsics-Iványi Mihály az édesapa nagybátyja volt, ő egyengette a kis Feri futballista sorsát is azzal, hogy beajánlotta a Törekvéshez.
Az első gólt ő lőtte a válogatottban a II. világháború után
A későbbi Európa-klasszis jobbhátvéd 1938-ban került a Ferencvárosi Torna Club amatőrcsapatához, majd 1942. február 1-jén szerződtették a profik. Addigra már élvonalbeli játékosnak mondhatta magát: 1941. november 23-án az Üllői úton bomba góllal mutatkozott be a Salgótarjáni BTC ellen. Egy szűk évtizeden keresztül alapembernek számított a csapatban, 1943 nyarán pedig már a válogatottban is bemutatkozhatott azon a szófiai mérkőzésen, amely arról lett híres, hogy egy kiskatona kirúgta a mezőnybe a kapuba tartó labdát. A meggypirosak a háború utáni első találkozóján, 1945. augusztus 19-én büntetőből ő szerezte az új korszak első magyar gólját. A nemzeti tizenegyben csak a kilencedik mérkőzésén, Torinóban szakadt meg győzelmi sorozata, éppen azon a találkozón, amely miatt nem engedték ki az Európa-válogatottba. Akadtak neki is hullámvölgyei, egy időre még a válogatottból is kiszorult, de okkal emlékezünk rá minden idők legkiválóbb jobbhátvédjeként, akinek pályafutását sajnálatosan kettétörte szörnyű sérülése. 1950. március 19-én az Üllői úton, az ÉDOSZ SE–Bp. Postás (a csapatok korábbi nevén: Ferencváros–SZAC) mérkőzés második félidejének 15. percében eltört a lába. Éppen úgy a 29. évében járt, mint az édesapja, amikor az „öreg” hasonlóan súlyos, karriertörő sérülést szenvedett Orth Györggyel ütközve. Később így mesélte el a tragédia pillanatait a Képes Sportban:
A felezővonaltól négy-öt méterre, a mi térfelünkön álltam. Elől a SZAC játékosai szerezték meg a labdát, Markusovszky hozta fel. Hátrálni kezdtem, közben hátra pillantottam. Láttam, hogy Óvári mögöttem áll, három-négy méteres lesen. Ebben a pillanatban Markusovszky hosszan indított, én elengedtem a lábam mellett a labdát, s Barna Béla játékvezetőre néztem, vártam sípszavát. Rémülten láttam, hogy továbbot int. Óvári persze kapura húzott. Utánavetettem magam, s a hatos vonalánál értem utol. Becsúsztam, s közben a kapu felől egy nagy fekete tömeget láttam felém közeledni. Elrúgtam a labdát, s ebben a pillanatban Henni Géza teljes súlyával a lábamra zuhant. Nagy reccsenést hallottam, bánatosan felnéztem a Springer-szoborra, s tudtam, hogy nagy baj van. Eltört a sípcsontom, a szárkapocscsontom, s ráadá¬sul az utóbbi hosszában meg is repedt. Tizenegy hétig feküdtem. Ettől aztán a bokám megmerevedett.
“
„
Feleslegesnek bélyegezték
Csak 1951. március 26-án tudott újra mérkőzést játszani, az ÉDOSZ-serlegért lépett pályára az Élelmezési válogatott ellen. A felépülése utáni első bajnokiját 1951. június 3-án vívta (Bp. Kinizsi–Szegedi Petőfi 2:1). Már nem tudott a régi szinten játszani. Ettől függetlenül 1954 karácsonyáig többet-kevesebbet még játszott az akkor Kinizsinek nevezett Ferencvárosban, ahonnan méltatlanul búcsúzott, feleslegesnek bélyegezték. Edzői pályafutása során az Egyetértés, a Láng SK és a Budafoki mTE csapatát is irányította.
