1943-ban került először a Ferencvárosba
Lakat Károly 1920. november 27-én Győrben született. Átköltözve az ország másik felébe, előbb a Kolozsvárról Szegedre áttelepített egyetem csapatában futballozott, majd a következő idényre már a város akkor éppen a fénykorát élő profi csapatához igazolt. A Szeged AK-ban töltött első idényében negyedik lett a piros-fehérekkel, ahol Baróti Lajossal és Kis-Kalkusz Károllyal alkotta a fedezetsor, Harangozó Sándor, Kalmár György és Toldi Géza játszottak előtte a belsőcsatár posztokon. A következő idény már nem sikerült hasonlóan jól, legalábbis a csapatnak. Mert a balfedezetet a Nemzeti Sport (miként klubtársát, Baróti Lajost is) a Hét tizenegyében való szereplések száma alapján beválasztotta az Év csapatába. Talán még ennél nagyobb elismerést jelentett, hogy a Ferencváros kínált neki szerződést. 1943. augusztus 7-én játszott először a zöld-fehéreknél, Schaffer Alfréd, a legendás Spéci dirigálta a csapatot, s benne olyan játékosokat, mint Csikós, Rudas, Polgár, Lázár és a Sárosi fivérek. A következő szűk egy évtizedben ő volt a Fradi egyik fedezete, párjaként megfordult mellette Lázár Gyula, Kéri Károly és Dékány Ferenc.
Puskás tőle tartott a leginkább
1945. augusztus 19-én, a háború utáni első válogatott mérkőzésen bemutatkozott a nemzeti tizenegyben, érdekes, hogy válogatott mérkőzései több mint felét az osztrákok ellen játszotta. Élete legjobb Fradija az 1948–1949-es volt, amellyel bajnoki címet nyert, Puskás Ferenc úgy tartotta, a magyar mezőnyben senki mellett sincsen olyan nehéz dolga, mint amikor a „Tanár” őrzi. Lakat Károly, akit pedig a nagy átszervezések időszakában a Honvéd is szívesen látott volna a soraiban – Bozsik József személyesen ment el a lakására, hogy rábeszélje a klubváltásra – pályafutása végéig megmaradt a kényszerűségből nevet és színt is váltó Fradiban.
Harminchárom éven át tartott edzői pályafutása
Visszavonulása után egy ideig tanított, majd az ország legjobb edzői közé emelkedett. Pályafutásának állomásai: Bp. Kinizsi ifi (1953–1954), Gödöllői Dózsa (1954), Bp. Vörös Meteor (1955–1956), Szegedi Haladás (1956), Tatabányai Bányász (1957–1962), közben a háromfős válogató bizottság tagja (1957 ősz), Központi Sport Iskola (1962–1963), olimpiai válogatott (1962–1964), MTK (1965 január–1966. december), FTC (1966–1969), közben olimpiai válogatott (1967–1968), Tatabányai Bányász (1970–1974), közben olimpiai válogatott (1971–1972), Bp. Honvéd (1974–1976), Salgótarjáni BTC (1977–1979), szövetségi kapitány és az olimpiai válogatott szakvezetője (1979–1980), Tatabányai Bányász (1980–1982), Volán SC (1982–1983), Debreceni MVSC (1983–1984), Kazincbarcikai Vegyész (szaktanácsadó, 1984), Tatabányai Bányász (1985 tavasz), VOSE Soroksár (szaktanácsadó, 1985–1986).
Kétszeres olimpiai bajnok
Az egyetlen futballedző, aki csapatával két olimpiai aranyérmet nyert (1964, 1968), s részese volt az 1972-es ezüstéremnek is. A Ferencvárossal kétszeres bajnok (1967, 1968) és VVK-döntős (1968) lett, a Tatabányai Bányásszal kétszer (1973, 1974) megnyerte a Közép-Európa Kupát, a Bp. Honvéddal ez utóbbi sorozatban egyszer (1975) döntőbe jutott. 1961 novemberében mesteredzői elismerést kapott. 651 élvonalbeli mérkőzésen irányított a kispadról. Ezzel 2008 őszéig a kategória magyar csúcstartója volt. 1988. december 3-án hunyt el, Budapesten.