Kubala

László

1927. június 10-én született, hamar megedzette az élet. Gyakran verekedett, mert akkoriban az is mindennapos programnak számított arrafelé. A focit azonban mindennél jobban szerette, így aztán amint csak lehetett, megkereste a legközelebbi, „igazi" futballcsapatot. Két pálya volt közel, a Mávagé a Kőbányai úton, meg a Ganzé a Villám utca, a Simor utca, a Hungária körút és a Szabóky utca által határolt négyszögben. Kuksi – akkor már szinte mindenki így hívta, s különböztette meg a környék vagy tíz másik, ugyancsak futballozó Kubalájától – a Ganzot választotta. Csak végignyargalt a Simor utcán (a maiak Vajda Péter utcának nevezik), s már át is bújhatott a pálya fakerítésén. „Az MTK ellen játszottunk, a Ganzzal. Két gólt szereztem. Egyébként ez volt első hivatalos mérkőzésem 1939-ben. Persze, még nem a felnőttek között" – emlékezett pályafutása hajnalára.

A tizennyolcadik évéhez érve a Ferencvárosba került – neki – természetesen. Hiszen egyrészt a Fradi pályája volt a lakáshoz, meg a Ganz fészkéhez is a legközelebb, másrészt a családban a férfiak mind óriási fradisták voltak. 1945 áprilisában, az Elektromos elleni barátságos mérkőzésen mutatkozott be a csapatban, olyan, általa rajongva tisztelt játékosok között, mint a két Sárosi. Másodikak lettek a bajnokságban. Évekkel később a Vasassal is elért odáig, de itthon soha nem nyert bajnoki címet. 1947-ben Pozsonyba szerződött, mivel ott akkoriban több pénzt fizettek a játékosoknak. Néhány hónappal később már csehszlovák válogatott lett. Az első meccsén, a bécsi Práterben, az osztrákokat verték, a másodikon döntetlent játszottak a dánokkal, majd két Kubala-góllal (is) legyőzték a lengyeleket, s újabb két találatának köszönhetően a románokat. Aztán újra megverték az osztrákokat, s csak egyetlen vereség rontja a mérleget, az utolsó mérkőzésén veszítettek az olaszok ellen, Bariban.

Az akkor még tizenéves csatár hamarosan megnősült Pozsonyban. Az edzője, Ferdinand Leopold (később Spanyolországban Fernando) Daučik húgát vette el. Annával, akit a családban csak Ibynek hívtak, 1947. április 17-én házasodtak össze, s alig egy évvel később megszületett az első fia, Branko. Pozsonyból hamarosan újra Budapestre költözött a család. Kuksit ugyanis hazacsábította a Vasas. Ennek is története van: „Az ŠK Bratislavával belgiumi túrán jártunk, ott találkoztam a Vasas néhány vezetőjével. Remek feltételeket ajánlottak, nyolcvanezer forintot ígértek. Pozsonyban akkoriban már nem Daučik volt az edzőm, hanem a skót Tom Sneddon, aki biztatott, menjek futballozni Angliába. De az ottani stílus nem igazán tetszett nekem. Hazajöttem, s még egy hónapja sem voltam itthon, amikor már meghívtak, sőt játszottam a válogatottban. Hozzáteszem, ahhoz, hogy a Vasasban játszhassam, szükség volt a Ferencváros nagyvonalúságára is. Hiszen, annak ellenére, hogy a jogilag Magyarországon a zöld-fehérek játékosa voltam, a klub hozzájárult ahhoz, hogy a Vasas tárgyaljon a pozsonyiakkal, s hazahozzon” – idézte fel repatriálásának történetét. Aztán nem sokáig maradt a piros-kékeknél sem, ugyanis még fél évet sem töltött itthon, amikor nekivágott a nagyvilágnak. Egykori vasasos klubtársával, Marik Pötyivel szovjet katonai egyenruhában vágtak neki a határnak. Ausztrián keresztül Busto Arsizióban kötöttek ki.

A helyi csapatban, a Pro Patriában már edzettek más, kelet-európai menekültek is. De nem kaptak játékengedélyt, a magyar szövetség a FIFA-n keresztül eltiltott minden disszidenst. Kubala László futballista karrierjéből tulajdonképpen két teljes év kiesett, hiszen sem 1949-ben, sem 1950-ben nem játszott hivatalos mérkőzéseken. Huszonkét, illetve huszonhárom évesen, ereje teljében. Csak edzett a Pro Patria gárdájában, s játszott a klub néhány barátságos mérkőzésén, valamint később a megalakított Hungáriában. Utóbbi alapötlete Daučiktól származott. Különböző bemutató mérkőzéseket játszottak, elsősorban Olasz- és Spanyolországban. Madridba maga Santiago Bernabéu hívta meg a csapatot, amely 4:2-re verte a Realt, aztán legyőzte a világbajnokságra készülő spanyol válogatottat, majd a visszavágón, hogy ne legyen nagy a balhé, csak döntetlent játszott vele. A Real Madrid szívesen leszerződtette volna Kuksit, de a csatár feltételt szabott: az edző legyen a sógora, Daučik. Bernabéu erre nem volt hajlandó.

Kubalának viszont nagyon ment a játék Barcelonában, az Español ellen is, sikerült egy szép gólt lőnie. A város első számú csapatának, a Barçának a vezérkara is ott volt a mérkőzésen. A katalánoknak kellett ő és Daučik is.1950. június 15-én aláírta élete legfontosabb szerződését. Ám akkor még nem játszhatott, tartott az eltiltás. Így mesélte később történetét: „Október tizenkettedikén, az Osasuna elleni barátságos mérkőzésen játszottam először a csapatban. Hivatalos, úgynevezett tétmérkőzésen pedig csak a következő év április huszonkilencedikén, Sevillában. Nagyon nehezen sikerült elintézni a játékengedélyemet. Korábban – mint utóbb megtudtam – a Real Madridon kívül tett lépéseket a megszerzésemért az Inter és a Torino is. Sőt, a Torino a fáma szerint még az akkori olasz kommunista pártelnök, Palmiro Togliatti közbenjárását is igénybe vette, de hiába. A magyar szövetség hajthatatlan volt. Közel két és fél éves kihagyás után játszhattam csak újra hivatalos mérkőzést. Egyébként, ha jól tudom, kártalanítani kellett a Vasast és a Pro Patriát is, mert az olaszoknál aláírtam egy előszerződést.”

A spanyolok már az 1954-es világbajnokság előtt számítottak rá a válogatottban, de a döntő selejtezőkön nem merték játszatni. Így aztán lemaradt(ak) a világbajnokságról, soha nem adatott meg neki, hogy a legrangosabb futballtornán szerepeljen. Ráadásul nem volt igazán szerencsés a sérüléseket tekintve sem. Ötvenegy és hatvan között tizenkilenc súlyos sérülése volt. Akadt köztük két fejsérülés, izomszakadás, szalagsérülés, sőt még tébécés fertőzés is. A legsúlyosabbak a térdsérülései voltak, a jobb lábával is sokat kínlódott. De mindenért kárpótolták őt a Barcelona sikerei. „A Latin-kupát is beszámítva összesen tizenkét titulust gyűjtöttem, 349 mérkőzésen 272 gólt szereztem. De még talán e száraz számoknál is fontosabb, hogy olyan futballistákkal játszhattam együtt, mint Segarra, Garay, Ramallets, Suárez, Evaristo, s persze Czibor Zoli, s Kocsis Sanyi. A bajnokcsapatok tornáján »csak« döntősök voltunk, ezt leszámítva mindent megnyertünk, amit csak lehetett.” – mesélte. A mogyoróhéjba zsúfolt összegzésnél többet is megér Kubala barcelonai karrierje. Hiszen a csapat – soraiban az első számú sztárral – 1954 és 1956 közötti periódust leszámítva minden esztendőben nyert valamilyen címet. Talán 1958 és 1961 között élte fénykorát, akkoriban az említett sztárok egytől egyig a klub tagjai voltak. A Real Madrid elleni szinte egyetlen percre sem szűnő rivalizálásban a katalánoknak is akadt válasza a fővárosi gárda öt BEK-győzelmére: uralták a hazai bajnokságot, s kétszer megnyerték a Vásárvárosok-kupáját. Edzőként is vezette aztán a csapatot, majd rövid időt Kanadában töltött.

1964-ben Kubala - tizenhárom év után - „átköltözött” abba a stadionba, amelyben hajdanán a Barcelona vezérkara felfedezte. A Sarria-stadionban dirigálta az Español játékosait. Köztük két magyart – Kuzman Józsefet, s későbbi klubedzői pályafutásának egyik segítőjét, Kaszás Lászlót –, valamint a kiöregedőben lévő Alfredo Di Stéfanót. Azonban Kubala meg nem akart még 37 évesen csak edzősködni. Elment Zürichbe, ahol elvállalta a helyi csapat irányítását. Azzal a feltétellel, hogy játszik is. Utóbb kiderült, „túl jó” a zürichieknek. Az amatőr játékosok nem tudták követni profi módszereit. A világvándor egyetlen szezon után elment a Kanadába, a Toronto Falcons akkoriban alakult proficsapatához. Mondhatni, családi körben, hiszen Branko fia, s az unokaöccse – Daučik fia – Franta is a csapat tagja volt. Sőt, utóbbi lett az idény gólkirálya! Észak-Amerikában imádták, a torontói magyarok csapata, a Hungaria tiszteletbeli tagjává fogadta. Ám miután az amerikai profiligában, az NASL-ban szereplő csapat csődbe ment, ő visszatért Córdobába. De mindössze egyetlen szezonban dolgozott csak a város gárdájánál, alakulata hiába verte meg a Barcelonát, kiesett az elitből. Kubala 1969-ben megkapta a válogatott szövetségi kapitányi posztját. Tizenegy esztendőn keresztül, 68 mérkőzésen dirigált, mérlege 31 győzelem, 21 döntetlen, 16 vereség. Kettő híján száz gólt szereztek játékosai, ötvenkilencet kaptak. Az 1980-as, olaszországi Európa-bajnokság nyolcas döntőjében még szerepelt a csapatával, aztán a szövetség nem újította meg a lejáró kontraktust. Nem bocsátották meg Kubalának, hogy Itáliában hetedik lett a spanyol legénység. Tizenegy évig dirigálta a válogatottat – megszakítás nélkül soha, egyetlen magyar edző sem állt ilyen hosszú ideig országos válogatott élén. 1981-ben visszatért az FC Barcelonához, egyetlen szezon alatt három posztot is betöltött: az ifjúsági csapat edzője, technikai igazgató, és utánpótlás-igazgató is volt. Ám az első csapatért valójában nem ő, hanem Udo Lattek volt felelős.

1982-ben aztán elfogadta a temérdek pénzt ajánló szaúdiak felkérését, s az al-Hilal edzője lett. Két bajnoki cím jelezte munkája minőségét, majd az arab világból hazatérve előbb – rövid ideig – a CF Murciát edzette, aztán Málagában dolgozott. 1991-ben felkérték a spanyol olimpiai válogatott edzőjének, de újra (miként 1982-ben) a barcelonai ötkarikás játékokon sem adatott meg neki, hogy hazai pályán dirigálhassa a spanyol gárdát. A torna idején ugyanis már a hivatalban lévő szövetségi kapitány, Vicente Miera vezette az aranyérmet nyerő legénységet. Három esztendővel később a paraguayi szövetség hívta kapitánynak. Kubalának nem nagyon tetszett a dél-amerikai országban tapasztalt kaotikus állapot, az meg főleg nem, hogy emiatt Chilavert, az első számú sztár lemondta a válogatottságot. A gárda nélküle csak közepesen szerepelt a Copa Américán, a magyar edző viszont megtette a magáét. Marasztalták, szerződéshosszabbítást ajánlottak neki, de ő visszatért Barcelonába. Aztán már a katalán fővárosban élt, meccsekre járt. Imádott – s nagyon tudott – lábteniszezni, emellett a futás, a kerékpározás, és az úszás tartotta irigylésre méltóan jó kondícióban. Amikor 2002. május 17-én örökre lehunyta a szemét Barcelonában, egész Katalónia gyászolta. Immár szobra van a Camp Nouban, ahol nem feledik, hogy az utódok közül mindmáig Lionel Messi és az uruguayi Luis Suárez lőtt nála több gólt a klub színeiben.