Koltai

József

A legidősebb Kolhanek fiú a Hunyadi téren, a századforduló körüli évek egyik divatos „footballozó helyén” ismerkedett meg a játékkal. Leginkább a sport, illetve az új játék jelentette számára a szórakozást, ugyanis a tanulás mellett pénzt is kellett keresnie, hogy özvegy édesanyját és kisebb testvéreit segítse. Az akkor alakult új egyesületek közül a fekete-zöld Budapesti Sport Club játékosa lett, azé a klubé, amely 1901. február 17-én a magyar labdarúgás első bajnoki mérkőzését játszotta a Csömöri úti Millenárison.
Kolhanek azon a találkozón nem kapott szerepet, de az idény során játszott a BSC-ben, mégpedig elsősorban csatárt, leginkább összekötőt. Bizonyára nem is rosszul, mert 1902-ben átlépett a Ferencvárosi Torna Clubba. A zöld-fehérek soraiban az ország legjobb játékosai közé emelkedett. Noha az egyetlen, ott töltött teljes idényében „csak” második lett a Fradi a BTC mögött, a tehetséges (immár) fedezet bekerült a válogatott csapatba is. Az első bajnoki találkozóját 1902. február 11-én, az utolsót már a következő bajnokságban, 1903. március 25-én játszotta. Majdnem azt írtuk, hogy zöld-fehérben – de a közhelyek gyakran magukban hordozzák a hibázás lehetőségét. A Ferencvárosból ugyanis a „postások” csapatába, hivatalos nevén a Budapesti Posta- és Távírdatisztviselők Sportegyesülete soraiba lépett át. Ez az egyesület is a zöld és a fehér színt választotta, leggyakrabban fehér mezben játszott, zöld csillaggal a mellrészen. Szigorú volt az akkori regula: a válogatott játékosnak is át kellett igazolnia a nagy terveket szövő „Postáshoz” – így kívánta a munkaadó.

A „nyugdíjas állást” kínáló Posta igyekezett a kor legjobbjait a felkínált munkalehetőséggel megszerezni. Rövid idő alatt Bádonyi Gyula, Bodor Ödön, Buda István, Gabrovitz Emil, Harsády József, Minder Frigyes, Steiner Bertalan, no, és egyáltalán nem utolsósorban Kolhanek József is a csapathoz került. 1904-ben, amikor egyébként az öccse, Kolhanek János is szerepelt a postások csapatában, a gárda még csak az ötödik helyen végzett a bajnokságban. A következő idényben ellenben mindenkit maga mögé utasított, mégsem lehetett bajnok. Az MLSZ elvette a már egyszer kiosztott aranyérmet a játékosoktól, a magyar labdarúgás addigi legnagyobb botrányában! Akkora vihart kavart a Postás–Fővárosi TC mérkőzés körüli huzavona, hogy labdarúgásunk háborgó tengere még fél évvel későbbre sem csitult el. Sőt! 1906 nyarára nemhogy a Postás játékosai túlestek már a bajnoki címüket ünneplő szokásos dáridón, de lejátszották az őszi–tavaszi rendszerre való átállás miatt kiagyalt, hivatalos bajnokságnak nem számító, a Brüll Alfréd által felajánlott serlegért játszott következő féléves sorozatát is. Előbb lett az 1906 tavaszi Brüll-serlegnek győztese (az MTK), mint 1905-nek „végleges” bajnoka. Noha igazából soha nem nyert százszázalékos bizonyítást a Postás elleni „bundavád”, az MLSZ elvette a csapattól a bajnoki címet, amelyet így a zöldasztalnál az FTC szerzett meg. Erre a Postás úgy megsértődött, hogy visszalépett a következő évi bajnokságtól, s tisztségviselői (Németh Andor, az MLSZ főtitkára, Harsády József, a bíróbizottság vezetője és Gabrovitz Emil) lemondtak a szövetségben viselt posztjukról. Az addigra (1905 februárjában) hivatalosan is a Koltai nevet felvevő Kolhanek József is (mint utóbb kiderült, csak egy időre) töröltette magát a játékvezetők névsorából. Mindannyian úgy érezték, s ez nem csitult a lelkükben még éveken, évtizedeken keresztül sem, hogy súlyos méltánytalanság érte a postások klubját. Valljuk meg, a többiek nem rokonszenveztek az új „szupercsapattal”, amely messze megelőzte a korát azzal, hogy a klasszikus amatörizmus időszakában álláslehetőséggel elcsábította a riválisok legjobb játékosainak többségét.

Az 1905-ös nyári szünetben még azt találgatták a futball szerelmesei, hogy a hirtelen rendkívül kiélezetté vált bajnoki küzdelemből, a szinte egyforma képességű négy legénység csatájából melyik kerülhet ki győztesen. Az első kör közel kétharmada után írta Németh Andor főtitkár, a Postás vezére a Nemzeti Sportban:
„A tavaszi forduló végeredményének kimenetele bizonytalan, a hátralévő 13 mérkőzés mindegyike döntő lehet, úgy a most vezető MTK, mint az őt erősen szorongató FTC, Postás, MAC-ra. Hogy a négy csapat közül a tavaszi idény végén ki ragadja magához a vezetést, nem tudni, azt meg ember még csak nem is sejtheti, kié lesz a bajnokság ezidén.”
A félidőben, tehát az első nyolc forduló lejátszása után – miután a MAC nagy meglepetésre 1–0-ra megverte az addig veretlen címvédőt, az MTK-t – az FTC (14) vezetett a Postás (13), az MTK (12) és a MAC (11) előtt. Ősszel a MAC összecsuklott (végül az újonc és remek második félévet produkáló Újpesti TE is megelőzte), az MTK is lépéshátrányba került, miután 2–1-re kikapott a Postástól, utóbbi és az FTC ellenben veretlenül menetelt. Tavasz után ősszel is döntetlent játszott egymás ellen a két zöld-fehér alakulat, úgy festett, a gólarány fogja eldönteni a kettejük közötti versenyt. A Fradiét alaposan feljavította a májusi, MAFC elleni 14–0, valamint a MUE elleni, októberi 12–0. Ám november elején hanyatlott a csapat formája, a Fővárosi TC elleni meglepő 3–3 után következett a még nagyobb sokk, a Postás által korábban 7–0-ra legyőzött „33” FC elleni 2–1-es vereség a Soroksári úton. Közben a „postások” 7–0-ra megverték a Főv. TC felettébb rapszodikus alakulatát. Botrányos körülmények között…
Ne szaporítsuk a szót, az ellenfél két, a „postásokhoz” vágyó két játékosát megvádolták azzal, hogy dobta a mérkőzést, magyarul bundázott. A hosszú veszekedésekkel tarkított eljárássor végén a szövetség elvette a bajnoki aranyat a „postásoktól”, annak ellenére is, hogy korábban már a ferencvárosiak is gratuláltak a bajnoki címhez, illetőleg, hogy az MLSZ már az érmeket is átadta a pályán bajnoki elsőséget szerzőknek. Jellemző volt a közhangulatra a Sport-Világ írása:
„A Postások azon szándéka, hogy minden postásból sportembert akarnak faragni, a legnagyobb mértékben a mi helyeslésünkkel is találkozik. De már, hogy minden valamirevaló sportembert postatisztviselőnek akarnának megfogni, és meg nem engedett eszközökkel az illetőt mintegy kényszerítgetni akarnák arra, hogy mint postatisztviselő éppen a Postások sportegyesületében fejtse ki babért hozó tudását és működését, az ellen nemcsak egyenesen tiltakozni, hanem ha kell határozottan harcolni is fogunk.”

1906-ban a „postások” visszaléptek a bajnokságtól, legjobb játékosaik új klubba igazoltak. Koltai József az MTK-t választotta, amellyel megnyerte az 1907–1908-as bajnokságot. A végjátékból már hiányzott, kevés mérkőzésen játszott, de mégiscsak az első játékos lett, aki két különböző egyesülettel is bajnoki címet szerzett. S ha belegondolunk, micsoda bravúr, hogy – ha a pályán elért eredményeket, ha úgy tetszik, az igazságot vesszük tekintetbe – bő fél évtized alatt három csapattal is az ország legjobbja lett. Noha a lelkében mindörökre fradista maradt. Sajnos, csak időleges felépülése után visszatért a „postások” újjáalakult egyesületébe, de a lába, a térde nem bírta az aktív játékot. A futballtól ellenben soha nem tudott elszakadni. Edzőként is dolgozott, játékvezetőként is tevékenykedett. Utóbbi minőségében vett észre a Vasasok ifjúsági csapatában egy nyurga, de rendkívüli eleganciával futballozó fiút. Orth Györgynek hívták. Felfedezettjét beajánlotta először a Ferencvárosnak, de ott nem foglalkoztak vele. Utána elment Brüll Alfrédhoz, akivel személyesen is jó viszonyban volt, az MTK legendás elnöke volt a násznagy az esküvőjén. Brüll megköszönte az információt – s azonnal leigazoltatta az egyesületébe azt a futballistát, akinél talán soha nem lesz nagyobb játékosa az MTK-nak.

Koltai (Kolhanek) József tagja volt az első, ma hivatalosnak tartott mérkőzését játszó magyar labdarúgó-válogatottnak. Sőt, részese volt még egy elsőségnek: 1903. április 5-én játszott a csehek elleni, hazai mérkőzésen. Mindössze Berán József és ő szerepelt az 1902-es bécsi és az 1903-as budapesti válogatott mérkőzésen is. Csak ők mondhatták el magukról, hogy részesei voltak a magyar válogatott első, ma is hivatalosnak tartott, majd az első győztes, s egyben első hazai meccsének is! 1902 és 1903 után 1905-ben és 1906-ban is játszott válogatott mérkőzésen, sőt, mivel 1904-ben is kapott meghívást, ő az egyetlen, aki az első öt év mindegyikében a válogatott keret tagja lehetett!

Koltai József számára három komponens maradt a legfontosabb egész életében: a család, a munka és a sport, azon belül is a futball. Fiából is sportembert nevelt (ifjabb Koltai József előbb ígéretes labdarúgó volt a SZAC színeiben, majd első osztályú asztaliteniszező lett), s az apai örökséget, átadta a fiainak is, akik szintén a sport szerelmesei. Koltai-Kolhanek József, az első magyar válogatott csapat tagja, még az ötvenes években is gyakran kijárt az Üllői útra, vagy ritkábban más helyszínekre, hogy nézze az utódokat. Szívesen vette a felkérést 1955-ben, hogy végezze el a századik magyar–osztrákon, a Népstadionban, a kezdőrúgást – sajnos, megromlott egészségi állapota miatt ezt már nem vállalhatta, így Schlosser Imrének jutott a megtiszteltetés.