Kalmár

Jenő

Somogy megyében, Mocsoládon született, Kalmár József és felesége egyetlen gyermekeként. Apja Reisz Henrik bútorgyárában dolgozott, s azt tervezgette, a gyerek majd átveszi egyszer a helyét a munkahelyen. Az édesanyja merészebb álmokat szőtt. Azt rebegte alig hallhatóan, hogy híres ember lesz a szeme fényéből. Igaz, orvosnak vagy képviselőnek szánta. A futballról jószerével azt sem tudta, hogy eszik-e, vagy isszák. 1914-ben, az első világháború kitörése után alig egy hónappal Kalmár Józsefet a munkahelye felvezényelte Soroksárra. A fia, Jenő alig egy évvel később már ott kezdte meg iskolai tanulmányait. S tulajdonképpen ott ismerkedett meg a futballal is. A család az első Fradi-pálya közelében lakott, de akkor még semmi jel sem utalt arra, hogy Kalmár Jenő a zöld-fehérekkel egyszer még profi szerződést köt. Sőt arra sem, hogy futballista lesz, noha imádta a labdát rúgni. Az édesapja azonban erősen tiltotta a gyerek ilyesfajta cselekedeteit – nem volt kedve a nehéz gazdasági helyzetben gyakorta új bakancsot fizetni. A kisfiú azonban két felnőttben is szövetségesre lelt. Varga tanító úr hamar észrevette, hogy „Jenőke” milyen nagyot tud rúgni, s hogy az egész elemi iskola legjobb hátvédje. S aztán amikor a Kalmár gyerek jeles eredménnyel zárta az egyik évet, jutalomkönyv helyett egy igazi bőrlabdát vett neki ajándékba, pumpával, fűzővel, fűzőszíjjal. A kisfiú annyira meghatódott, hogy kezet csókolt tanítójának. De pártolta Kalmár Jenő első lépéseit a futballistává válás útján az édesanyja is, aki megértette, mit jelent a játék a gyereknek, s a világ minden kincséért sem tett volna olyat, amitől „Jenőke” szomorú lesz. Beletörődött a futballozásba, még arra is hajlandó volt, amit senki másért nem tett volna meg: „falazott” a férje előtt.

A hatodik osztály elvégzése után a közepes bizonyítvánnyal a kezében Kalmár Jenő sokfelé indulhatott volna. Szülei szerették volna, ha továbbtanul, neki azonban nem volt kedve iskolába járni. Elment inkább inasnak, hogy kitanulja a szerszámlakatos szakmát. Fel is vették Kollerich Pál és fiai gyárába. Becsülettel tette a dolgát, de alig várta a délután öt órát, hogy megszólaljon a gyár a munkaidő végét jelző dudája, mehessen a közeli Haller térre futballozni. A (majdnem) gondtalan gyerekélet 1924-ig tartott. Akkor, mindössze 38 évesen, meghalt az édesanyja. Ketten maradtak az apjával, akinek az volt a kérése, ne inaskodjon tovább a fia, hanem inkább neki segítsen. A futball azért maradhatott. Sőt! Nemsokára Kalmár Jenő a barátai unszolására aláírta élete első igazolását, a FIAK csapatával. Maga sem gondolta, milyen nagy ugrás előtt áll. Alig egy évet játszott csak a kis amatőrklubban, amikor az tönkrement, feloszlott. Ám Kalmár Jenőre az ott töltött hónapok alatt felfigyelt egy Bödecs István nevű „gyöngyhalász”, aki beajánlotta őt Izsák Károlynak, becenevén a legendás Zsazsának, a Fradi-ifisták edzőjének. A 17 éves fiú így került 1925-ben a zöld-fehérekhez, ahol eleinte még mindig hátvédet játszott. Sőt még akkor is, amikor egy évvel később, a magyarországi profizmus bevezetése után azonnal hivatásos szerződést kapott. Tóth-Potya István az első csapat vezetőedzője is nagyon jó véleménnyel volt róla, de nem akarta megbontani a két válogatott játékos, Takács I Géza, Hungler II János alkotta hátvédpárt. Viszont azt sem akarta, hogy a vetélytársak erősödjenek Kalmár Jenővel, akit Langfelder Ferenc, az Újpest vezére nagyon szeretett volna lila-fehérbe öltöztetni. Még a Fogl-gátat, a válogatott hátvédkettőst is felajánlotta cserébe! Emellett szinte eltörpült egy másik első osztályú klub, a Nemzeti SC ugyancsak jó ajánlata.

A megoldást végül az akkor a második vonalban szereplő Ékszerészek prepozíciója jelentette: kölcsönbe kérte a klub a fiatal játékost, mondván, „hadd erősödjön”. Kalmár Jenő fél évet játszott ebben az alakulatban, majd őszre a pesterzsébeti ESC-hez igazolt. Ismét kölcsönbe. Részben kényszerből. A Fradinak ugyanis vissza kellett volna adnia az ETC-nek Papp Lajos Lászlót, az egyszeres válogatott balhátvédet. Ám Papp a Pünkösdi Tornán, az Újpest elleni mérkőzésen nyílt sípcsonttörést szenvedett, közel egy évre kidőlt. Az ETC erre azzal a kérelemmel fordult az MLSZ-hez, hogy a játékképtelen Papp felépüléséig hadd kapja kölcsön Kalmár Jenőt. Megkapta. Sőt, a vita végén végleg megkapta. Alkalmasint a pesterzsébetiek is sejtették, nem tudják sokáig a 19 éves játékost megtartani. De azt meg remélni sem merték, hogy ilyen üzletet csinálnak vele. Kalmár Jenő 1928-ban – miután egy kétfelvonásos kupacsatában remekelt a Hungária ellen – kék-fehérbe öltözött. Hatezer pengőt fizetett érte a Hungária, ez körülbelül azzal az összeggel volt egyenlő, amennyiért a kék-fehérek a nyugat-európai portyákon játszottak egy mérkőzést.

Az új szerzemény gyorsan beilleszkedett a csapatba, sőt az első év végén első profi bajnoki címéhez segítette a Hungáriát. Eleinte még középfedezetet, aztán középcsatárt játszott, kitűnően. Tizennyolc mérkőzésen tizenkilenc gólt lőtt vagy fejelt, ő lett a csapat házi gólkirálya. Ő volt a bajnok alaptizenegyének legfiatalabb tagja, aki társai egy részét, mint Opatát vagy éppen a veterán, nála tíz évvel idősebb Mándi Gyulát még magázta. De a pályán olyan érett játékot produkált, hogy annak szinte mindenki a csodájára járt. Azt tartották róla évtizedekkel később, hogy legalább úgy fejelt, mint Kocsis Sándor. A lába előtt hevert fél Budapest, rajongó levelek tucatjait kapta, még titkára is lett – igaz, elsősorban jószívűségből, mintsem szükségből vette maga mellé titkárnak egyik leglelkesebb szurkolóját, Vadnai Pált, mindenki által használt becenevén Gajdit. Úgy festett, a Hungária megtalálta a Budai 11-nek átengedett Orth György utódát. Egészen 1929. október 20-ig. A Ferencváros elleni rangadón ugyanis Amsel Ignác, a zöld-fehérek válogatott kapusa rávetődött Kalmár Jenő lábára. Mindenki tudta, nagyon nagy a baj. Főleg a közelben rohanó Papp „Laci”, akit hajdanán egy hasonló sérülés miatt nem tudott visszavenni az ETC, s aki miatt elment Kalmár a Ferencvárosból. Papp közel egy évet hagyott ki, s remélte, Kalmárra rövidebb kihagyás vár. A sérült játékost – s egyébként a veséjén megsérült Amselt is – kórházba szállították, hosszú hetekre fekvésre kényszerült. Népszerű színésznők, lelkes szurkolók, szerelmes ápolónők üldögéltek az ágyánál, vagy csak küldtek ajándékokat. Akadt olyan Hungária-szurkoló borbély, aki vállalta, minden nap bemegy hozzá, s ingyen megborotválja. December elejéig szigorúan feküdnie kellett, az óév utolsó napján levették a lábáról a járógipszet is. De egyelőre még szó sem lehetett arról, hogy futballozzon. Csak május 29-én, a Nemzeti B-csapata elleni barátságos mérkőzésen játszhatott újra. Ám az amerikai túrán már újra ő volt a Hungária legjobbja! Varázslatos formában játszott, visszakerült egy idő után a válogatottba is. De az őt igazán jól ismerők látták, sorozatban mintha nem bírná a lába annyira a terhelést, mint korábban. Ennek ellenére fényűző ajánlatokkal marasztalták volna Mexikóban és az Egyesült Államokban, de úgy érezte tartozik a még visszatérése előtt újabb hároméves szerződést adó Hungáriának.

1934-ben aztán mégis kiment külföldre, a nem sokkal korábban a profizmust bevezető Franciaországba, a kupagyőztes Excelsior Roubaix együtteséhez. Ő volt a két háború között a legnagyobb összegért külföldre eladott magyar labdarúgó, A wikipedián a klub francia nyelvű lapja emlegeti a harmincas évek légiósai között, a formidable (kiváló, remek) jelzőt neve elé illesztve. Pedig gyakori sérülései miatt csak ritkán tudott csúcsformában futballozni. 1938 elején, egy újabb felépülés végén már ismét Budapesten volt, a Hungária az előző két idényben bajnoki címet nyert alakulatába tér vissza. Rosszkor került rossz helyre – a kék-fehérek szekere gödörbe került, s azon Kalmár Jenő sem tudott segíteni. Maradt még két idényt, de megint megsérült, egyre inkább úgy érezte, Orth György sorsát szánta neki az élet. Fejben mindent meg tud oldani, de a lába már nem engedelmeskedik. 1940-ben, a bajnokság befejezése és a Hungária önfeloszlatása után Kalmár Jenő azt tervezte, visszamegy edzősködni Franciaországba. Ám végül maradt, mert jó ajánlatot kapott a Kistexttől, a Kispesti Textilgyár csapatától. 1944 nyaráig tevékenykedett az NB III Pestkörnyéki csoportjában szerepelő csapatnál, sőt közben Vághy Kálmán szövetségi kapitány kérésére a válogatottnál is segédkezett. 1944-ben a népszerű budai élvonalbeli alakulat, a Gamma FC szerződtette.

A háború után visszatért a Kistexthez, a Budapest-bajnokság I. osztályának megnyerése után az osztályozóra, 38 évesen, még beszállt játszani. De akkor már ízig-vérig edző volt, nem is akármilyen! 1947-ben az előző idényben bajnoki hatodik Csepeli MTK-hoz került. Csepelen sokat vártak tőle, de talán nem annyit, amennyit teljesített játékosaival. Bemutatkozó idényében bajnoki címet nyert! A bajnoki cím végül az utolsó fordulóban dőlt el, nem túlzás, nagyon kevés ennél izgalmasabb idényzárás volt a magyar futball történetében. Az 1948. június 27-i játéknap előtt még három csapat is pályázott az elsőségre. Az éllovas Csepel és a második helyen álló Ferencváros egymással játszott, bármelyik is nyert volna, bajnok. Ám ha döntetlenre végeznek, és a Vasas megveri a Megyeri úton az MTK-t, a piros-kékek a nevető harmadikok – azaz dehogy harmadikok, elsők! A Fradi a harmadik percben 2:0-ra vezetett, ám a Csepel fordított. A zöld-fehérek ellenben kiegyenlítettek, sőt kiállítások és sérülések miatt hármas (!) emberelőnyben játszottak: tíz a hét ellen. A 83. percben aztán eldőlt a bajnokság: Pintér József kihasználta Henni Géza kapus nagy hibáját, s megnyerte a mérkőzést és a bajnoki aranyat a csepelieknek! Kalmár szerepéről így írt 1947 őszén a Képes Sportlap:

Nem kétséges, a csepeli klub erején felül teljesített az 1947–1948-as esztendőben. Egy évvel később csak az ötödik helyen végzett a gárda. Kalmár Jenő váltott, „átigazolt” a Vasashoz, amely szintén nehéz időszakot élt meg, az együtt töltött szezont a hatodik helyen zárta. Akkor az addig csak budapesti (illetve, tekintettel az akkoriban változó közigazgatási határokra: pestkörnyéki) csapatoknál munkálkodott, a Dorogi Tárna edzője lett. Ma már talán nem is gondolnánk, milyen jó anyaggal dolgozott, milyen eredményesen. A piros-fekete bányászalakulat (Kamarás – Buzánszky, Pfluger, Bakonyi – Kiss II, Hargittai – Pozsonyi, Aspirány, Molnár, Varga, Klausz) 1950 őszén az ötödik, 1951 végén a nyolcadik helyen végzett az NB I-ben, előbbi idényben a vidék legjobb csapata lett, 1951-ben pedig a második ebből a szempontból, a Győri Vasas mögött. A dorogi sikerek – s persze az, hogy Sebes Gusztáv klubtársa volt hajdanán a Hungáriában – megfelelő ajánlólevelet jelentettek a számára élete legnagyobb kihívásához. 1952 elején már ő vezette a legerősebb klubcsapat, a Bp. Bástyától a bajnoki címet visszaszerző Bp. Honvéd együttesét. Kalmár Jenő – beleértve a forradalom kitörése miatt be ne fejezett, 1956-os bajnokságot – öt idényen, 125 ligamérkőzésen irányította a katonacsapatot. A sor a Pécsi Lokomotív elleni 2:0-s sikerrel kezdődött, a mérkőzésen a Grosics – Rákóczi, Lóránt, Bányai – Bozsik, Városi – Budai II, Kocsis, Budai I, Puskás, Babolcsay tizenegy kezdett. A névsor már sejteti, nem kellett a csapatépítéssel foglalkoznia. 1956 végéig 31 játékos szerepelt bajnoki mérkőzésen a keze alatt, de a mag ennél lényegesen szűkebb volt. Nyolcan (Babolcsay György, Bányai Nándor, Bozsik József, Budai II László, Faragó Lajos, Kocsis Sándor, Puskás Ferenc és Rákóczi László) mind az öt évben játszottak. Lóránt Gyula, Czibor Zoltán és Palicskó Tibor négy szezonon keresztül. Kalmár Jenő minden idényben 18 játékost „használt” a bajnoki idényben, kivéve 1954-et (21). A Budapesti Honvéd ebben az időszakban csak 1953-ban nem nyerte meg a bajnoki címet, még 1956-ban is vezetett, noha a Vörös Lobogó a vesztett pontokat tekintve jobban állt. Egy kicsit korán tündökölt – vagy későn találta ki Gabriel Hanot és a L’Équipe a Bajnokcsapatok Európa-kupájának kiírását. 1955 őszén a Vörös Lobogó indult magyar színekben, 1956-ban a Honvéd, de a forradalom kitörése miatt már nem játszhatott itthon a baszk Athletic Bilbaóval. Pályaválasztóként Brüsszelben lépett pályára a spanyolok ellen, s a fordulatos, Faragó Lajos sérülésével, Czibor Zoltán túlságosan virtuóz kapusjátékával terhelt mérkőzésen nem tudta ledolgozni a hátrányát. A kiesésnek megvolt a hátránya – a Bp. Honvéd történetének legjobb csapata nem tudott hírnevéhez méltón szerepelni a BEK-ben. Ugyanakkor megvolt az előnye is – a túrázók nagy része elutazhatott Dél-Amerikába. Nagyon régóta vágytak rá, s nagyon jó pénzért hívták őket. De talán egytől egyig hazatértek volna, ha nem kell tartaniuk az itthoni megtorlástól. Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán és Grosics Gyula mellett kint maradt Östreicher Emil és Kalmár Jenő is.

Kalmárék Bécsben vertek tanyát. Az edzőt először osztrák szövetségi kapitánynak akarták megnyerni, majd a Wacker Wien edzője lett. Utána a Wiener Sportclubot dirigálta, onnan Östreicher Emil segítségével Spanyolországba, a Sevillához került. Új korszak kezdődött az életében. A piros-fehérekkel ugyan csak nyolc mérkőzést töltött, de a Granadánál már lényegesen nagyobb sikerei voltak. Az akkor középcsapatnak számító alakulatot bevitte a Franco tábornokról elnevezett országos kupa döntőjébe, ahol aztán a Barcelona állította meg. A 4:1-re nyerő katalánok legjobbja Kalmár korábbi játékosa, a két gólt is szerző Kocsis Sándor volt. Kalmár dolgozott aztán az FC Málagával (pontosabban: akkor dolgozott először, mert aztán még kétszer visszatért oda), majd 1960-ban elutazott Izraelbe, a Hapoel Tel-Avivhoz. Nem „véletlenül” került oda, régi jó barátja, Mándi Gyula (az MTK nyolcszoros bajnok hátvédje, később az Aranycsapat edzője Sebes Gusztáv mellett), aki az ottani válogatottat dirigálta, beajánlotta a Hapoelhez. Kalmár két évet töltött Izraelben, majd a következő szezonban az FC Portót pallérozta. Azt a csapatot, amelyet az előző idényben, tragikus januári haláláig Orth György edzett. Észak-Portugáliából aztán visszatért Spanyolországba, s már csak egyszer váltott országot. Azt is megbánta. 1966-ban Svédországba, a Halmstadhoz került. Kíváncsiak voltunk a miértre, tudakozódó levelünkkel felkerestük az azóta elhunyt Imi Markost, az ismert svédországi újságírót, akinek édesapja hajdanán Kalmár Jenővel is játszott együtt a válogatottban. Ezt felelte: „Egy másik korábbi magyar válogatott, Tóth III Mátyás intézte a szerződést, aki akkor a városban élt, a felesége volt a sportcsarnok igazgatója. Kalmár Jenő a HBK legsötétebb korszakában lett a csapat edzője, hiszen a legendás Halmstads BK 1965-ben kiesett még a dél-svédországi második ligából is. Kalmárral akarták megnyerni a harmadik osztályt, de ez sajnos nem sikerült, csak második lett a HBK, s nem volt lehetősége megtartani a drága magyar edzőt.” Kalmár Jenő visszatért Spanyolországba, az RCD Españolhoz, ahol nagyon szép sikerei voltak. Az „öt delfinnek” becézett csatársorral harmadik lett a bajnokságban. A magyar edző 1973-ig dolgozott szinte folyamatosan a spanyol futballban, majd 1978-tól harmadszor és egyben utoljára irányította az FC Málagát. Akkoriban még közel sem lehetett annyi pénzt keresni a spanyol futballban, mint manapság, Kalmár Jenőnek is anyagi gondjai voltak élete utolsó éveiben. A Málaga nagyon rendes volt vele, a tiszteletére – kevésbé fennkölten: a megsegítésére – rendezett mérkőzések bevétele azonban hamar elfogyott. 1990. január 13-án, egy szomorú szombati napon hunyta le örökre a szemét. Úgy, hogy szinte semmilyen kapcsolata nem maradt Magyarországgal, a magyar labdarúgással.