A polgári iskola válogatottjából emelték ki
Horváth Ferenc, a negyvenes évek egyik legjobb magyar kapusa, 1920. augusztus 15-én született Szolnokon. Halála után így foglalta össze pályafutását az akkori megyei napilap, az Új Néplap:
„A harmincas évek közepén egy vékonydongájú kölyökkapus, Horváth Ferenc hívta fel magára a figyelmet, a polgári iskola válogatottjából emelték ki a Szolnoki MÁV labdarúgó-szakemberei. Az ifjú tehetség alig tizenhat évesen közép-magyar vasutasbajnokként a másodosztályban folytatta pályafutását, mivel a visszalépett Budai 11 helyére a kék-fehéreket sorolták be. Az újonc együttes nagy meglepetésre bajnokságot nyert a következő esztendőben, így 1938–48 között a legjobbak elit mezőnyében őrizhette együttese kapuját. Tehetsége, megbízhatósága miatt nem keltett meglepetést, mikor a négy szolnoki válogatott mellé ötödikként meghívást kapott a nemzeti gárdába. Igaz, ő is végigjárta a szokásos »szamárlétrát«, kezdve a 21 éven aluliak válogatottjától a B-, illetve A-csapatig.”
Ő védett azon a meccsen, amikor leszakadt a tribün
A háborút követő első évben kétszer is kiszorította a legendás Hennit a válogatott kezdő tizenegyéből, sőt Luxemburgban is az ő nevével kezdődött az összeállítás. Legemlékezetesebb mérkőzése az 1947-ben osztrákok ellen vívott Üllői úti találkozó, amikor leszakadt a korhadt lelátó. Tíz év után leáldozott a MÁV korszaka, a kieső szolnoki csapat egyik legjobbját a Vasas csalta a fővárosba, Horváth Ferenc azonban a pesti Lokomotívot választotta. Négyévi ingázás után tért vissza sikerei színhelyére. A portásból edző lett, a kaput a kispadra cserélte. Számos helyen oktatta a fiatalokat: Kisújszállás, Vegyiművek, Törökszentmiklós, Martfű, Újszász, Mezőtúr, Rákóczifalva voltak fő állomásai. Végig másodállásban, munkahelyének megtartása mellett hódolt szerelmének, a futballnak. 1980-ban vonult nyugdíjba, ezt követően mint a megyei labdarúgó-szövetség edzőbizottságának vezetője dolgozott. Továbbra is járta a pályákat, árgus szemmel figyelte a tehetségeket.
