A Dunában tanult meg úszni
Mászórúdról egy-két fogás után lecsúszott. Testnevelő tanára, Dr. Ottó József azonban, alighanem a magyar és az egyetemes úszósport örök hálájától kísérve, folyamatosan csípős megjegyzésekkel illette a Guttmann Arnold néven született Hajós Alfrédet, aki titokban elkezdett gyakorolni, és egy felmérés alkalmával elsőként ért a csúcsra. A tanár úr elismerően csettintett, hősünk pedig utóbb azt írta az önéletrajzába: “itt kezdődött a sportpályafutásom.”
Hajós egyébként már négy esztendősen megtanult úszni, egy Jan Ruzics nevű úszómester jóvoltából, aki az épülő, új Országház mellett kialakított dunai uszodában tanította a szegényebbek gyermekeit úszni.
Hajnali felkészülés a Rudasban
Bár a versenyszerű úszás akkoriban elég ritka volt, azért adódott alkalom a megmérettetésre: Hajós első ízben 1893-ban, a Magyar Úszó Egyesület ifibajnokságán tűnt ki, egy nem hivatalos bécsi Európa-bajnokságon, 1895-ben rövidebb távon már nemzetközi sikert is aratott. Athénre a Rudas-fürdőben készült: a 17 méteres medencében naponta 100 hosszt úszott le, mégpedig hajnalban, mielőtt a vendégek számára megnyitották volna az uszodát.
Ugyanitt rendezték az olimpiai válogatót – merthogy az is volt –, s bár a korábbi folyami versenyek alapján Hajóst csak a rövidebb távokon vélték esélyesnek, végül az összes kiírt versenyben felülmúlta két vetélytársát, Deutsch Gyulát és Balatoni (Gräfl) Károlyt.
Hajós sikerének a titka egyébként egyértelműen az úszótechnikájában keresendő: Ruzics mester és a többi szerb matróz sajátíttatta el vele azt a haladási módot, ami leginkább a ma ismert gyorsúszásra emlékeztet: a karmunka mellett Hajós a lábával is tempózott, amit a riválisok nemigen tudtak még, a túlnyomó többség a mai mellúszásra emlékeztetően próbált előre jutni.
Csak a feszes menetrend miatt nem háromszoros bajnok
Athénben a magyar küldöttségből utolsóként állt rajthoz a maga sportágában, így benne volt az utolsó reményünk, hogy megszerzi az első magyar diadalt. Nos, április 11-én többet tett ennél: kétszer is győzött, 100 és 1200 méteren, és csak azért nem lett háromszoros olimpiai bajnok, mert nem tartottak szünetet a versenyszámok között, így a közbülső, 500 métert ki kellett hagynia.
1200 méteren, a nyílt tenger hullámaitól dobálva, mindenféle segítség nélkül igazi halálfélelem kerülgette, de túltette magát ezen is, továbbá azon is, hogy néhány vetélytársa óriási iramban kezdett és vagy húsz méterrel megelőzte – ő egy begyakorolt tempó szerint úszott, és nagyjából 700 méternél faképnél hagyott mindenkit. Ekkorra már a halálfélelmén is úrrá lett – igen nagy lelkierőről téve tanúbizonyságot, hiszen évekkel korábban végig kellett néznie, amint édesapját örökre elragadja a Duna jeges árja.
Hajós tiszteletére az eredményhirdetés színhelyéül szolgáló gőzös fedélzetén a zenekar a Gotterhalte-t, azaz a Monarchia hivatalos, osztrák himnuszát kezdte játszani, ám a magyarok leintették őket, s maguk énekelték el a győztes tiszteletére nemzeti Himnuszunkat.
Voltaképpen az első nyíltvízi győztes
Korántsem mellesleg: ha nagyon szigorúan vesszük, Hajós leginkább a nyíltvízi úszás első olimpiai bajnoka, habár ebben a szakágban hosszabb távok dívnak – ugyanakkor 1200-on a nyílt tengerről indították a versenyzőket, hajókról, majd faképnél is hagyták őket a hullámos, iszonyú hideg, elvégre mindenki a befutóra volt kíváncsi... A különböző források alapján 11-13 fokos lehetett a tenger vize – ám akármennyi is volt, a mai szabályok szerint nem is engedték volna elrajtolni a mezőnyt, elvégre minimum 16 fok a követelmény; akkoriban megfelelő úszódresszek híján faggyúval kenték be a testüket a versenyzők.
Hajós mindenesetre az egyik, ha nem a legnépszerűbb bajnok lett – a játékok zárófogadásán György görög király személyesen is odament hozzá, és amikor megkérdezte tőle, hol tanult meg ilyen jól úszni, Hajós németül azt felelte: “A vízben, felség.” Nagy nevetés fogadta a Magyar Delfinnek becézett 18 éves sportoló válaszát.
Azon ellenben az úszósport barátai nem feltétlenül tudnak mosolyogni, hogy ezt követően többé nem indult úszóversenyeken, más sportágak felé vette az irányt. Utóbb azt írta: “Ma már tudom, hiba volt.”
Futballválogatott, kapitány, és megint olimpiai érmes
Később a magyar futballválogatottnak is tagja lett, majd szövetségi kapitánya, idővel pedig építészmérnökként kezdett újabb, fényes karrierbe. Stadiontervével úgy lett második az 1924-es olimpia művészeti versenyén, hogy első díjat nem adtak ki, mivel nem kívánták győztesnek nyilvánítani egy háborúban vesztes ország polgárát. Ám így is történelmi tény: az őrült Néró császárt nem számítva (aki kocsiversenyt és költészeti versenyt is nyert), ő az többezer éves olimpiatörténet egyetlen szereplője, aki a sport- és szellemi versenyeken is érmes (voltaképp győztes) lett.
A sportuszodát ő tervezte, a Népstadiont csak szerette volna
Annak idején a Műegyetemről nem könnyen engedték el – az olimpiai szereplés semmit sem jelentett az igen szigorú tanároknak. „Így lettem olimpiai bajnok” című önéletírásából tudjuk, hogy Ilosvay Lajos tanár úr az elkéredzkedését 1896 kora tavaszán így kommentálta: „Az ivás, a kártya, a tánc és a sport nem vezethet jóra! Most pedig elmehet.”
Visszatérését követően a professzor látszólag egyáltalán nem hatották meg a történelmi sikerek: „Nem érdekelnek a legendái — nem vagyok kíváncsi arra, hogy mennyit ugrott (!) a versenyen! De biztosítom, hogy annál kíváncsibb leszek arra, hogy vizsgáin mennyire felel meg a követelményeknek.”
Mígnem a kitűnőre sikerült vizsgálat követően kiderült, Ilosvay doktor nagyon is tisztában volt azzal, mit ért el az ifjú tanítvány 1896 áprilisában, Pireusz partjainál – avagy egy újabb jeles osztályzatot követően így szólt: „Most pedig én is gratulálok olimpiai győzelméhez! Szívből kívánom, hogy hivatása terén is olyan sikereket könyveljen el, mint amilyenek az athéni győzelmei voltak!”
Nos, Hajós építészkarrierje méltó volt rövid, ámde igen eredményes sportolói pályafutásához. Számos épület őrzi megálmodójának emlékét, így a debreceni Aranybika szálló, több miskolci és budapesti középület, sporttelep, a Millenáris sportpálya, számunkra azonban a legfontosabb hagyatéka az ő nevét viselő margitszigeti komplexum, az első európai fedett sportuszoda, megannyi magyar úszó és vízilabda-siker bölcsője.
„Frédi bácsinak”, ahogy ekkoriban beosztottjai és tanítványai nevezték, ugyanakkor örök szívfájdalma maradt, hogy az 1954-ben átadott Népstadiont nem az ő, 1924-ben díjat nyert, fantasztikusan látványos, bár a regnáló rendszertől tökéletesen idegen, klasszicista stílusban építették meg; akad, aki szerint olyannyira kínozta emiatt a bánat, hogy ennek is betudhatóan érte 1955-ben a halál.