Deák

Ferenc

Deák Ferenc, a Bamba 1922. január 16-án született. Noha a Ferencvárosban jött a világra, a Szentlőrinci AC-ben kezdett futballozni, a negyvenes évek legelején a harmadik, majd 1942-től a háború végéig a második osztályban futballozott. Hűséges volt a SZAC-hoz, pedig bőven jelentkeztek érte kérők. Elsősorban a két korábbi legendás válogatott játékosnak, Kohut Vilmosnak és Berkessy Elemérnek volt hálás. No, meg a SZAC elnökének, Danninger Jánosnak, a futballistából lett mecénásnak, akinek eredeti szakmáját köszönhette.

Mesélte, hogy 1936 táján kapusként kezdte a pályafutását a SZAC-ban. De Berkessy Elemér, a híres Jegenye az ifisták edzőjeként kitalálta: miután gólképtelenek az eredetileg előre vezényelt játékosai, kipróbálja a tipikusan az angol centerekéhez hasonló fizikumú kapusát. Elég jól sikerült kísérlet volt, a Budakalász elleni bemutatkozó meccsén csapata mind a hat gólját az új középcsatár szerezte. Deák Ferenc, akit akkoriban azért még többnyire Feriként és nem Bambaként emlegettek, hamarosan bekerült az első csapatba, ahol edzője és balszélsője a világháború kitörése után Franciaországból, Marseille-ből hazatért vb-ezüstémes Kohut Vilmos volt. Danninger „papát” még a hetvenes éveiben járva is nagy tisztelettel emlegette az egykori gólkirály. Danninger János hajdanán futballozott a budai „33 FC”-ben, de lelkesedése nagyobb volt, mint a tudása. Jól menő hentes lett Pestszentlőrincen, s a fejébe vette, hogy első osztályú csapatot épít az akkor még önálló településen. Amint először meglátta futballozni a hétgyerekes családból származó, az iskolákkal nehezen birkózó, de kiváló fizikai adottságokkal megáldott fiút, a pártfogásába vette. A lakásukba fogadta, segédként az üzletében alkalmazta. Egyengette az útját, s nagyon ügyelt arra, hogy a nagy klubok kérői ne beszélhessék tele a fejét.

Deák Bamba – sőt, Bambuli, mert így is becézték – NB II-es játékosként bekerült a katonaválogatottba, majd Vághy Kálmán kapitánysága idején, az A keretbe is. 1943 novemberében, a svédek elleni budapesti mérkőzés előtt, az Elektromos elleni edzőmeccs második félidejében így állt fel a válogatott támadóötöse: Egresi, Sárosi dr., Deák, Zsengellér, Vincze. Az „igazi” válogatottságra és az élvonalbeli bemutatkozásra a háború végéig várnia kellett. (Előbbi talán nem is volt olyan nagy baj, a svédek elleni mérkőzés a magyar válogatott első ötven évének egyik legnagyobb hazai kudarcát hozta.) Noha Deák Bamba játszott már 1944 őszén, a harcok miatt be nem fejezett bajnokságban is az élvonalban (sőt: 8 meccsen 14 gólt szerzett), a hivatalos debütálását csak az 1945–1946-os idény hozta meg. Meg a tündöklését is, hiszen akkoriban már senki előtt sem lehetett kérdéses, az ország legjobb csatárai közé tartozik. A 34 bajnoki mérkőzésén máig Európa-rekordot jelentő 66 gólt szerzett, egy középcsapatban.

A SZAC összes góljának több mint a fele fűződött a nevéhez, a PVSK-nak és a Szolnoknak 4-4, a Ferencvárosnak (!) 5, a Debrecennek 6, a Kőbányai Barátságnak 9 gólt rúgott vagy fejelt. Gallowich Tibor szövetségi kapitánynak akkoriban az volt az ötlete, hogy tartsa meg Deákot a klubja, s erősítsék meg a SZAC-ot a nagyegyesületek szintjére. Mert a SZAC kicsi volt, azért is kapott „Bamba” egy amúgy ritkán használt, inkább a sajtóban forgó becenevet: „Kisegyleti nagyágyú”. Érdeklődtek iránta Olaszországból (Járay József, a Bologna magyar edzőivel jó viszonyban lévő, kint élő operaénekes közvetített), s főleg a Ferencvárosból. Az 1946–1947-es idényben már nagyon valószínű volt, hogy a 30 meccsen 48 gólt szerző center a Fradiba igazol, a zöld-fehérek el is akarták vinni azóta legendássá lett külföldi túrájukra. Különösen az első számú sztár, a középcsatár Sárosi doktor forszírozta a leigazolását. Nem, nem konkurenciát keresett magának. Tudta, hogy könnyebben elengedik Olaszországba, ha érkezik a helyére egy, akkor már sokkal gólerősebb, fiatal center.

Deák végül mégsem ment a Nagy Vízen túlra – pontosan azért, hogy a Fradi játékosa lehessen. Egy fura és tulajdonképpen értelmetlen szabály alapján, ha valaki kölcsönjátékosként szerepelt – például egy külföldi túrán – egy klubban, egy évig nem igazolhatott oda. Bamba nem utazott, így mire a küldöttség hazaérkezett Mexikóból, már várhatta a többieket az Üllői úton. Az átigazolásért kapott egy bérházat, a Nefelejcs utca 24. szám alatt. Kortünet: csak néhány hónapon át hozott neki jólétet, mert az államosítás aztán hamarosan elvette tőle a házat. Már első fradista idényében bajnok lehetett volna. Semmi túlzás sincsen abban, hogy a csapat eredményessége Deák „Bambán” múlott. A bajnoki idényben 41 gólt szerzett, november elejétől az idény végéig mindössze három olyan forduló akadt, amelyikben nem talált a kapuba. Ha a Fradi az utolsó fordulóban nyert volna Csepelen, megszerzi a bajnoki címet. Bamba két gólt is szerzett, de ez sem volt elég – a fáma szerint a többször is súlyosan hibázó Henni kapus nem ok nélkül hibázott sorozatban…

Ellenben a következő idényben már nem lehetett megállítani a Ferencvárost. A többnyire a Henni – Rudas, Kispéter vagy Csanádi, Szabó – Kéri, Lakat – Budai II, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor tizenegyet szerepeltető „új” Fradi az első 21 fordulóban szinte az 1931–1932-es, százszázalékos bajnokcsapat produkcióját másolta. Egyetlen pontot veszített: 1948 decemberében a Vasas elleni botrány miatti pályabezárás következményeként a Megyeri úton játszva, az MTK ellen. A hajrában már ki is engedhetett a csapat, amely kikapott az örökrangadón a kék-fehérektől, az Újpesttől és a Csepeltől, de ennek alig volt jelentősége. A Ferencváros díszlépésben lett bajnok, alapos fejtörést okozva a „hivatásos” politikusoknak és a labdarúgó-szövetség korifeusainak egyaránt. Ne szépítsük: azt a klubot ünnepeltek tízezrek hétről hétre a lelátókon, amelyet a hatalom a legjobban utált. A következő idényben a Kispestként rajtoló, majd Bp. Honvédként záró, illetve az MTK-ként kezdő, de a szezont már Textilesként befejező rivális veretlen maradt az ezüstérmesként záró Fradi ellen. A Ferencvárosból meg közben ÉDOSZ lett, nevét és színét is elveszítette. A hatalom ráadásul a csapat szétszedéséről döntött. Budai II László és Kocsis Sándor a Bp. Honvédba, Henni Géza és Deák Bamba a Belügyminisztérium által támogatott Bp. Dózsába került – nem önszántából. Bambának még azt sem engedték meg, hogy ha már elmegy a Fradiból (az ÉDOSZ-ból), visszatérhessen az időközben a Bp. Postásba beolvadó szentlőrinci klubba.

A Budapesti Dózsába átigazolt futballista 1950 nyarától 1954 végéig négy és fél idényt játszott lila-fehérben. Az elsőben (a félidényes bajnokságban) ment neki a legjobban, de később sem futballozott rosszul. Csak hát a válogatottba nem volt esélye visszakerülni. 1949 őszén a huszadik válogatott találkozóján már 29. gólját szerezte, de Sebes Gusztáv lemondott róla. Kifogásolta az életmódját (a gólkirály évtizedekkel később erről azt mesélte, hogy az volt a konfliktus alapja, hogy ő nem járt be akkori munkahelyére, a SZOT sportosztályára) és a játékstílusát (!), magáévá tette Tovarovszkij szovjet szakíró tézisét, aki szerint a modern középcsatár nem angol típusú, befejező, hanem építkező jellegű, a társait kiszolgáló. Deák Ferenc a Bp. Dózsából már „csak” a B- vagy a C-válogatottba kapott meghívást. 1955 elején aztán úgy döntött, a második osztályban, a Bp. Spartacusban játszik tovább. Másfél év után átigazolt az Egyetértés SC-be, majd 1959-ben még beszállt két mérkőzésre a Siófoki MÁV Olajbányász SE-be. Akkoriban a munkája már részben a Balaton-partjához kötötte, a balatonlellei BM-üdülő gondnokhelyettese volt, majd 1962-től nyugdíjazásáig, 1972-ig, a kormányőrséghez tartozott. Őrnagyként vonult nyugdíjba, akkor alezredesnek léptették elő. Budapesten hunyt el, 1998. április 18-án.