Czeizler

Lajos

Mitrovits Miklós polonista történész publikálta – Magyar labdarúgóedzők Lengyelországban című könyvét készítve –, hogy Czeizler 1893. október 5-én született Hevesen, egy nyolcgyermekes zsidó családba, a két fiúgyerek egyikeként. A család a századfordulót követő években Budapestre költözött, a későbbi remek edzőt 1905 áprilisában igazolta le a Törekvés. Később átkerült az MTK-ba, de az első csapatba nem tudott bekerülni. Ellenben későbbi edzői pályafutása során mindvégig a kék-fehérek egykori játékosaként beszélt futballkarrierjéről. Szolgált az I. világháborúban, egyebek mellett Albániában, a hadnagyi rendfokozatot is kiérdemelte. Bizonyos források szerint a Tanácsköztársaságot Bécs külvárosában, a Germania Schwechatnál vészelte át, majd hazajött, s 1920 elején már az MTK első csapatában szerepelt egy edzőmérkőzésen, a Pannonia ellen. A Sporthírlap beszámolója szerint a később a Real Madriddal és a Benficával is bajnok Hertzka Lipóttal alkotott balszárnyat Braun „Csibi” és Orth György mellett.

Ismét csak Mitrovits Miklóstól tudjuk, hogy Czeizlert 1921-ben újra hívta a Germania Schwechat, de ő inkább felcsapott edzőnek. Első állomáshelye az egyik krakkói zsidócsapat, a Jutrzenka lett. Nem maradt sokáig, 1922-ben Bécsben játszott, mégis visszatért a pályára, a Germania Schwechat csapatához. Valahogy kiderült, hogy korábban Lengyelországban pénzt kapott az edzői munkájáért, s ezért profinak számít – nagy botrány lett belőle, a Germania örülhetett, hogy pénzbírsággal megúszta az affért. Az esetről beszámolt a Sporthírlap is, nem tudva és nem jelezve, hogy a „profinak nyilvánított osztrák játékos”, akinek a nevét a lap Zeislernek írta, éppenséggel magyar. A botrány után Czeizler Lajost visszavárta Lengyelország, az ŁKS Łódź edzője lett, három idényre. Onnan Olaszországba ment, ahol 1934-ig szinte megszakítás nélkül dolgozhatott, igaz, akkori sikere és akkori hírneve meg sem közelítette a későbbit. 1935-ben harmadszor is visszatért Lengyelországba, 1936 októberéig ismét az ŁKS Łódź gárdáját vezette. Negyvenhárom évesen meghozta élete egyik legjobb döntését: Svédországba igazolt. Ott előbb a Karlskoga, majd a Hallstahammar SK, aztán a Västäras BK trénere lett.

1942-ben vette át az IFK Norrköping együttesét, amellyel – addig a svéd futballban példátlan sikert elérve – hat idényen belül ötször is megnyerte a bajnoki címet. A Kalandozó magyar labdarúgók című könyvben írta róla Imi Markos svéd-magyar újságíró, az egykori válogatott jobbszélső, Markos Imre fia: „A degerforsi csoda után valamennyi svéd klub magyar edzőt akart szerződtetni. Czeizler Lajos, Nagy József régi barátja, a Norrköpinghez szerződött és az »északi faluból« rövidesen »aranyfalut« csinált. (Norrköping magyar fordításban »északi falu«.) Lajos bácsi tanítványai egymás után nyerték meg a bajnoki címeket, hat esztendőn belül ötöt (1942–1943, 1944–1945, 1945–1946, 1946–1947, 1947–1948), s mellé kétszer (1943, 1945) még a Svéd Kupát is elnyerték. De nem csak a saját tanítványaira épített. Jó érzéke volt a sikeres »szipkázáshoz« is. Miután a legidősebb Nordahl fivér, Knut, Norrköpingben játszott középfedezetet, könnyű volt odacsalni a »kisöcsit«, Gunnart, Degerforsból. Ezen a szipkázáson a két magyar barát, Wampetits és Czeizler természetesen összeveszett, mert hát az edzői életben a barátsággal párosul az elkerülhetetlen féltékenység és magától értetődő rivalizálás is.”

Gunnar Nordahl, a svéd futball egyik első világklasszisa, 1948 olimpiai bajnoka, aki aztán az AC Milan történetének leggólerősebb játékosa lett, pályafutása legszebb éveiben Czeizler Lajos játékosa volt, Svédországban és Olaszországban is. De nemcsak Nordahl köszönhet neki sokat: a már említett olimpiai bajnok gárda alaptizenegyéből Torsten Lindberg kapus, Knut Nordahl, Brian Rosengren és a később ugyancsak Olaszországban, a Milannál tündöklő Nils Liedholm is Czeizler Lajos játékosa volt. A magyar edző 1949-ben került újra Olaszországba, az AC Milanhoz. Az első idényében második lett a piros-fekete alakulat, a másodikban elnyerte a scudettót. A bajnokság első három helyezettje, az AC Milan (107), az Inter (107) és a Juventus (103) is száz gól fölé került, ez rekordot jelentett, mivel egy évvel korábban még „csak” ketten, a piros-feketék (118) és a bajnok „zebrák” (100) érték el a mérföldkövet jelentő számot. A Milan ugyan elmaradt az 1949–1950-es góltermelésétől, de ennél fontosabb volt a hívei számára, hogy megnyerte a bajnokságot. Czeizler Lajost azért vitték Norrköpingből Milánóba, hogy a három svéddel megszerezze a scudettót.

A másodikban célba ért. A kulcsemberek közül Andrea Bonomi már a kilencedik, Carlo Annovazzi a hetedik, Omero Tognon a hatodik idényét töltötte piros-feketében, de a többiek közül Nordahlnak, Grennek, Liedholmnak, Buffonnak és De Grandinak csak a második, Silvestrinek és Renostónak az első teljes milánói idénye volt az 1950–1951-es. Tényleg mondhatni, hogy ezt a gárdát az Antonio Busini sportigazgató és Czeizler Lajos edző alkotta kettős rakta össze. A Milan mindössze négy vereséget szenvedett a bajnoki idényben, az utolsó előtti körben, a Lazio elleni után ünnepelt: miután a Torino 2–1-re megverte az Intert, a városi vetélytárs behozhatatlan hátrányba került. Így aztán már az sem számított, hogy a Milan elszórakozta az utolsó, az AS Roma elleni mérkőzését is. Pici bosszúság volt ez a határtalan örömhöz képest: a piros-feketék 1907 után nyertek ismét bajnoki címet. Az idény után a Milan megnyerte a kor legfontosabb európai (ha úgy tetszik: nemzetközi) kupáját, Olaszország, Spanyolország, Portugália és Franciaország bajnokcsapatának akkoriban már hagyományosnak mondható négyestornáját, a Latin-kupát. Az elődöntőben 4–1-re verte az Atlético Madridot, majd a döntőben 5–0-ra kiütötte az OGC Nice helyén induló Lille OSC-t.

Czeizler Lajos még egy idényt maradt a Milannál, mindig szívesen gondolt vissza az ott eltöltött időszakra. A hatvanas évek közepén interjút adott az egyik nagy olasz lapnak, abban mondta arra a kérdésre válaszolva, hogy melyik klubjához fűzik a legszebb emlékek: „A Milanhoz, ez csak természetes! Mindjárt el is árulom, hogy miért: ebben a csapatban szerepeltethettem három fenomenális svéd labdarúgót, és az sem mellékes, hogy éppen ezzel a csapattal értem el legnagyobb sikeremet. Olasz bajnokságot is nyertem vele.” A Milannál a mérkőzései 64 százalékát megnyerte, ezt Stefano Pioli a közelmúltban megközelítette, de nem tudta elérni. (A legalább 25 mérkőzésen dirigáló edzők közül Carlo Ancelotti a harmadik és Guttmann Béla a negyedik.) Bő félévet eltöltött utána a Padovánál, sportigazgatóként, a B-ligában, majd az olasz válogatott felkérésére kapott megbízatást, első külföldiként. Ő irányította a Squadra Azzurrát a számára nem túl sikeres svájci világbajnokságon. Utána elköltözött Genovába, beleszeretett a kikötő és a hajók látványába. Majdnem három teljes idényen át maradt, előbb (a nyolcadik fordulóban beszállva) Paolo Tabanelli edző, majd az 1956 nyarától a korábbi világbajnok hátvéd, Pietro Rava mellett volt sportigazgató. 1959-ben Toszkánába költözött, a Fiorentina sportigazgatója lett, az idény hajrájáig. A Violák a Serie A második helyén végeztek. 1960 nyarán visszatért a csapathoz, az első öt fordulóban ő volt a főnök, aztán Hidegkuti Nándor érkezése után sportigazgatóként dolgozott tizenegy fordulón keresztül. Nem jött jól ki az Aranycsapat középcsatárával, nehezen (sem) tudták eldönteni, ki a főnök, kinek a szava dönt. Mindazonáltal a Fiorentina nem zárt rossz idényt a kupasorozatokban, az Olasz Kupát és a Kupagyőztesek Európa-kupáját is megnyerte. Utóbbi őszi mérkőzéseinél még Czeizler Lajos is segítette a Fiorentinát.

Pályafutása utolsó állomáshelye Lisszabon, az SL Benfica lett. Az 1963–1964-es idényre, a hetven felé közeledve vette át az előző tavasszal BEK-döntős csapatot, amellyel megnyerte a portugál bajnokságot és a kupát is. Az FC Porto elleni 6–2-es kupadöntő lett pályafutása utolsó nagy diadala. Három sorozatban (bajnokság, országos kupa, BEK) 41 mérkőzésen dirigálta a csapatát, ezekből csupán kettőt veszített el. A Benfica, tisztelete jeléül, még éveken át folyósított neki tanácsadói javadalmazást, akkor is, amikor már Genovában, a kikötőhöz közel élt, meg akkor is, amikor hazaköltözött Budapestre. Érdemes összefoglalni edzői pályafutását: Jutrzenka Kraków (1920–1921), ŁKS Łódź (1923–1926), Udinese (1927–1928), Faenza (1928–1930), SS Lazio (ifjúsági és második csapat, 1930–1931), Catania (1932–1933), Casale (1933–1934), ŁKS Łódź (1935–1936), Karlskoga IF (1937–1938), Hallstahammar SK (1939–1940), Västäras BK (1940), IFK Norrköping (1942–1948), AC Milan (1949–1952), Padova (1952–1953), olasz szövetségi kapitány (1953–1954), Sampdoria (1954–1957), Fiorentina (1958–1959, 1960), SL Benfica (1963–1964). 1969. május 6-án hunyt el, egy nappal később, a Népstadionban, a magyar és az olasz utánpótlás-válogatott mérkőzése előtt egyperces tiszteletadással emlékeztek meg róla.