Cseh

László

Amikor hajdanán megrótták a Matyinak becézett Cseh II Lászlót kicsapongó életmódja, a legenyhébb fogalmazás szerint nem kifejezetten sportszerű életvezetése miatt, ő a rá jellemző könnyedséggel és nemtörődömséggel felelt: „Majd ha harmincéves leszek, főbe lövöm magam és a sírkövemen ez áll majd: itt nyugszik Cseh Matyi, élt harminc évet, de – jól!” Sajnos, elég jó jósnak bizonyult. 1910. április 4-én született Óbudán, és csak tíz évvel élte túl a harmincadik születésnapját, 1950. január 18-án hunyt el Budapesten. A tüdeje vitte el. „Cseh László, a Matyi minden tekintetben az élvonalbeli labdarúgóink közt foglal helyet. Ha életfelfogása nem lett volna kissé bohém, akkor bizonyára sokkal többre vitte volna a válogatottak ranglétráján. Cseh László aránylag nagyon rövid idő alatt volt harmincháromszoros válogatott: csekély hét év alatt. Bohém természete a pályán is sokszor megnyilatkozott. Hiszen előfordult az is, hogy minden védőjátékost kicselezett s azután a kapuvonal előtt cipőjének sarkával küldte hálóba a labdát. A többet ésszel, mint erővel labdarúgók közé tartozik Cseh, aki, amikor jó formában és hangulatban volt, szánalmas, vagy nevetséges figurát tudott csinálni az ellenfél egész védelméből” – adott tökéletes leírást róla a Nemzeti Sport 1944-ben.

Egész pályafutása alatt egyetlen edzőt tisztelt és fogadott el feltétel nélkül: Schaffer Spécit, a Futballkirályt a Hungáriában. De ennek is története van! Amikor a kék-fehérek vezérkara a betegeskedő Révész Béla helyére leszerződtette Schaffert, a fiatalok csodálkoztak. Személyesen nem ismerték Spécit, legfeljebb egy-egy régi anekdotát halottak róla. Vagy még azt sem. Az első közös edzésen Cseh Matyi megkérdezte a veterán Mándi Gyulát, hogy „Ki ez a dagadt?” Mándi, aki hajdanán az MTK-ban néhány hónapon keresztül edzett is együtt az éppen hazatérő Schafferrel, röviden felelt: „Az új edzőnk”. Matyit ez aligha győzte meg, mert elég hangosan elég szerencsétlen megjegyzést tett: „S ez a pocakos akar minket futballozni tanítani?” A lekicsinylő mondat eljutott Schaffer Alfréd fülébe is. Amikor társaság mezbe öltözve kivonult a pályára, Spéci odafordult Cseh II-höz: „Hallom, fiacskám, hogy maga válogatott csatár. Tudja, hogy egy válogatott csatárnak nagyon pontosan kell tudnia kapura rúgni?” Mielőtt Matyi bármit is szólt volna, Schaffer elkérte Brüll Alfréd míves sétapálcáját, felakasztotta azt a felső lécre, majd odafordult ismét Cseh II-höz: „Aki a tizenhatos vonaláról tízből kevesebbszer találja el a botot, mától előre köszön a másiknak.”. Matyi bólintott, s kezdett. Tízből ötször telibe trafálta a pálcát. Diadalmasan nézett Spécire… aki a hetedik lövésnél már befejezte a lövőgyakorlatot. Győzött! Egyúttal megnyerte magának Matyit, akiből csak egyetlen tudománnyal lehetett elismerést kicsiholni: ha valaki jobban bánt a labdával, mint ő. Schaffer Alfréd a Hungáriánál töltött három évében Cseh II László 69 mérkőzésen 82 gólt szerzett. Az első két idényben bajnok, majd harmadik lett a csapat.

Addigra Matyi már ünnepelt, befutott játékos volt. A III. Kerületi TVE csapatában kezdett futballozni, együtt játszott a bátyjával, Józseffel, ezért is szerepelt aztán a teljes későbbi pályafutása során Cseh II néven. 1928 és 1931 között három idényt a BSE-ben, a Budapest Sport Egyesületben töltött. Már akkor bajba került: profi váddal illették, miután játszott egy mérkőzést a Józsefváros színeiben, és ezért elfogadott egy öltönyt. Eredeti szakmája szerint nyomdász volt. 1931-ben leigazolta a Hungária profi csapata, amellyel már az első évben Magyar Kupa-győztes lett. Még abban az idényben bemutatkozott a válogatottban, Máriássy Lajosnál, majd Nádas Ödönnél is játszott. Ám utóbbi 1933 júliusa után már csak egyszer, következő áprilisban, a bolgárok elleni vb-selejtezőre állította be. „Beleszeretett” a Bocskai csatáraiba, Matyit nem vitte el az olaszországi világbajnokságra. Közben Cseh II-nek újabb botránya támadt, az MLSZ, egyébként Markos Imrével együtt, 1934 áprilisában fél évre eltiltotta játékoscsábításban való részvétele miatt. Más kérdés, hogy aztán felmentették őket, a Bocskai csatára ki is ment a Mondialéra. Ezek voltak pályafutása bizonyos szempontból legnehezebb hónapjai. Kiváló formában volt, 1935 tavaszán megszerezte az élvonal gólkirályi címét, a következő ősszel egyetlen meccsen négy gólt lőtt a legerősebb vidéki csapatnak, a Bocskainak, miután egy héttel korábban egy kávéházi botrányának a rendőrség vetett véget. Összeszólalkozott néhány játékostársával, még Minder Frigyessel, az MLSZ háznagyával is összekülönbözött.

1937 szeptemberében, néhány hónappal azután, hogy meghívták az Európa-válogatottba, szenzációsan futballozott a csehszlovákok elleni, 8:3-as mérkőzésen – különösen a második félidőben. A sajtó utána „agytrösztnek” kezdte becézni a Cseh II, Sárosi dr., Zsengellér triót, amelyből a két összekötő hét gólt „rúgatott” a Doktorral a Pláničkának. Azon az estén nem akadt futballszurkoló, aki kételkedett volna abban, hogy a Hungária, a Ferencváros és az Újpest leggólerősebb csatára egyaránt ott lesz a franciaországi világbajnokságon. Gyurka és Ábel, azaz Sárosi dr. és Zsengellér nemcsak hogy ott volt, hanem összesen tíz gólt szerezve vb-ezüstéremhez segítették a magyar csapatot. Matyi nem mehetett ki. Pedig még 1938 elején is így írt a Nemzeti Sport: „A csatársor legnagyobb eseménye a belsőhármas alakulása volt. Az elmúlt évben végre hozzájuthatott Dietz dr. régi kedves gondolatának megvalósításához: összehozta ebbe a csapatrészbe Sárost dr.-t, Cseht és Zsengellért. Ez a három ember a legmagasabb fokán személyesíti meg a magyar csatárjátéknak technikai tökéletességen, agyafúrt húzásokon és ellenállhatatlan szövevényeken felépülő világhíres iskoláját. Ez már szinte túl soknak is látszott a jóból, de Dietz dr.-nak sikerült összehangolnia a három dudást, de a dudások is nagy haladást tettek az eredményesség irányában, amikor ők is több gyorsaságot, határozottságot, kapásból való labdakezelést vittek játékukba.”

Ősszel beteg lett, a téli hónapok egy részét egy mátrai szanatóriumban töltötte. Négy hónapon keresztül nem futballozhatott. Tabi László, az akkor még sportújságíró későbbi humorista így perlekedett vele: „Beteg volt. Hónapokig pihent. És amikor először kiment a pályára, olyan sokat dolgozott, mintha kutyabaja sem lett volna. Egy órahoszat rohangált és lövöldözött kapura. Azt hiszi, jól tette? Emlékszik, ugye, hogy ott voltam és mondtam: Matyikám, elég lesz mára! Nem hagyta abba. Schaffer nem szólt magának, mert Schaffer nem bízik vakon az orvostudományban. Aztán jött Pollatschek doktor úr és hosszas könyörgésre méltóztatott abbahagyni. Így aztán ne csodálkozzék, ha az orvosok újra a fejüket csóválják…”
Matyi májusra visszanyerte a formáját, de már túl későn. Dr. Dietz Károly nem vitte ki a világbajnokságra. Talán nem bízott igazán benne. Nem a játéktudásában, hanem a hozzáállásában. Pletykáltak arról, hogy Dietz nem elégedett a mulatós Matyi életvitelével, de ezen az alapon a fél keretet itthon hagyhatta volna. A kapitány azt mondta a jobbösszekötő mellőzéséről a Nemzeti Sportnak: „Cseh eddig semmi olyasmit nem mutatott, amiért megérdemelné a kiküldetést. Természetesen, ha Cseh vasárnap és csütörtökön is egészen elsőrangú formát árul el, akkor bekerülhet a szűkebb keretbe, hiszen őt is beneveztük. Egyébként azonban nem valószínű, hogy ez a szűkebb keret megváltozzék.”
A vasárnapi bajnoki mérkőzésen Cseh II László elsőrangú formát árult el. Négy gólt rúgott a Budai 11-nek. Más kérdés, hogy a Nemzeti Sport nagyon visszafogottan dicsérte: „Csehnek feltűnően jót tett, hogy Dietz dr. kihagyta a keretből. Formája még korántsem az igazi, de az igyekezet még sokat lendíthet a válogatott csatár formájában és vb-esélyein.” Ám utána a záró fordulóban már sem ő, sem a Hungária többi játékosa nem futballozott jól – Matyi tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nem megy a világbajnokságra.

1939. február 26-án játszott utoljára (34. alkalommal) a válogatottban, 1940 elején pedig a Hungáriában. Még a klub önfeloszlatása előtt elment a Kispest FC-hez (1940), majd a Szegedi AK (1940–1941), végül a Gamma FC (1941) mezét viselte. Utána eltűnt a nyilvánosság elől, hogy merre járt, az évtizedekkel később egykori kezelőorvosának, dr. Koltai Győzőnek Feleki Lászlóhoz írt, s a Képes Sport Napló rovatában meg is jelent leveléből derült ki. Felekit idézzük: „Koltai dr. egyidőben Cseh Matyi kezelőorvosa volt. Aztán 1945 márciusában mint a honvédszanatórium osztályvezetője találkozott vele. Matyi szerette volna, ha
ő is Nyugatra megy vele. Koltai dr.-nak esze ágában sem volt disszidálni. Cseh Matyi viszont megjárta Nyugatot, aztán hazajött. »Jól volt öltözve és jól nézett ki. Később, mint hallottam, vidéken edzősködött és eliszákosodva pusztult el.« Miben látja az orvos Cseh Matyi tragédiáját? Szerinte a játékosnak nem volt egészséges a tüdeje, ennek ellenére játszott. Magánszanatóriumban való gyógykezeltetése havi 300 pengőbe került volna, ennyit azonban klubja, a Hungária nem volt hajlandó költeni rá. »Ilyen reményeiben csalatkozott a fiú, és ez valósággal meggyűlöltette vele egyesületét«; adja hozzá ehhez az akkori idők frazeológiáját. Nem csodálható, hogy a későbbiekben az alkoholhoz menekült.”
Cseh Matyi sokat és többnyire felelőtlenül beszélt, erre reflektált az őt jól ismerő, szinte kortársának számító Feleki: „Tegyük helyére Cseh Matyi »politikai« megnyilatkozásait. Nem kell túlságosan komolyan venni Matyi zavaros handabandázását. Elsősorban bohém volt, könnyelmű, játékos aranyifjú. Egyszer az MTK-pályán fülem hallatára a 250 német hadosztály legyőzhetetlenségéről beszélt, persze még Sztálingrád és Kurszk előtt. Nagyon rosszul állt neki, de nemcsak neki, hanem nálánál jelentősebb szellemi nagyságoknak is.”
Feleki festett róla még egy képet: „Bohém életmódja köztudomású volt, s nem egy mérkőzésen az ellenfél szurkolótábora ütemesen kiabálta neki: »Részeg, részeg!« Erre különösen akkor került sor, amikor a közönséget szórakoztató Matyi humoros fogásokkal csinált »majmot« az ellenfélből. Néha még a kapust is kicselezte, a labdát megállította a gólvonalon, jobb kezét ellenzőként tette a homlokára, körülnézett, majd a kapunak hátat fordítva sarokkal továbbította a labdát a hálóba.”
A háború utáni években kicsit megkomolyodott, edzői munkából próbálta meg eltartani a családját. A budapesti István-kórházban hunyt el 1950 elején.