Tuncsik

József

Tuncsik József Debrecenben született, egykori földbirtokos családját a szocialista rendszer tette nincstelenné. Öt testvére mellett tizenöt éves koráig bírta a nélkülözést, akkor úgy döntött, szerencsét próbál a nagyvilágban. „Amikor megérkeztem a Nyugatiba, nyomban megtaláltak a rendőrök, de kivágtam magam. Mutattam nekik az újságot, hogy a Rózsa Ferenc Ipari Tanuló Intézet felvételit hirdetett, ők aztán el is kísértek az iskolába. Az igazgatónő segített gyorsan elhelyezkedni, innen pedig már meg volt írva minden. A Honvéd szinte a szomszédban volt, az iskolának nem volt tornaterme, ráadásul az osztályfőnököm lett a testnevelő tanár. Ezután magától értetődő volt, hogy sportolok, voltam én bokszoló, birkózó, még műugró is. De a dzsúdó valamennyi sportágnál közelebb állt hozzám. Páratlanul sokrétű mozgásanyaggal rendelkezik, ami, nem lebecsülve a többi sportot, kiemeli a sportágak közül. Minden edzésen sokat játszottunk, pedig egy komoly mérnökember, Gyebnár Ferenc tanított minket dzsúdózni. Ügyeskedtem, mindig meg is dicsértek, ami egy magamfajta parasztgyereknek sokat jelentett, így aztán szépen haladtam előre, hároméves múlttal már be is jutottam a legjobb négy közé a magyar bajnokságon. Akkoriban történt a szörnyű repülőgépes baleset, mi fiatalok mindjárt ott maradtunk menőnek, a bajban pedig nagy volt az összefogás.”

1966. november 24-én az esti órákban megrázó hír érkezett a csehszlovák hírügynökségtől: a TABSZO bolgár-szovjet légitársaság Szófiából Budapest és Prága érintésével Kelet-Berlinbe tartó járata Pozsony környékén lezuhant. A fedélzeten tartózkodó valamennyi ember – összesen nyolcvankét személy – szörnyethalt. Az Iljusin IL 18-as repülőgép a rossz időjárási körülmények miatt Pozsonyban leszállt, ám rövid várakozás után továbbindították, a felszállást követően, néhány kilométernyire a várostól a Kis-Kárpátokban egy erdős domboldalnál történt a tragédia… Az utasok között tizenhat honfitársunk volt. Ezen a járaton utazott az erős prágai versenyre a magyar cselgáncsválogatott szövetségi kapitánya, Kovács Ákos és a csapat gerincét jelentő négy dzsúdós: Bodor Antal, Faragó Benjámin, Kovács János és Nagy Miklós, a korszak meghatározó versenyzői. Tuncsik József az első nemzetközi sikereit a hetvenes évek elején érte el, 1971-ben dobogós volt a varsói és a szófiai A-kategóriás viadalon is, de ebben az időszakban még nem tudta megszerezni súlycsoportjában a válogatott behívót, akkoriban az Európa-bajnoki érmes Szabó Ferenc, a Bp. Spartacus versenyzője uralta a 63 kilogrammos kategóriát, a müncheni olimpiára is ő utazhatott.

„Montreal előtt megint egy szparis rivális állt előttem. Hólya István, a szövetség akkori főtitkára azonban felvetette, vigyenek engem Montrealba, azzal a feltétellel, hogy megnyerem a kijevi Európa-bajnokságot” – idézte fel a történteket Tuncsik József, akit alaposan felbosszantott ez a kitétel. Olyannyira, hogy Kijevben olyasmit tett, amit előtte egyetlen magyar cselgáncsozó sem tudott elérni. Merthogy egészen 1976-ig egyetlen magyar dzsúdósnak sem sikerült eljutnia a kontinensbajnoki döntőig. Elődöntősünk több is volt, de a dobogóra is csak öten állhattak fel: Dávid Tamás még az első danosok versenyében az 1962-es esseni Eb-n, majd az említett Szabó Ferenc 1971-ben Göteborgban, Ipacs László 1972-ben Voorburgban, Varga Imre 1974-ben Londonban. És egy nappal Tuncsik József menetelése előtt Petrovszki Mihály Kijevben. A magyar cselgáncs első Európa-bajnoki döntője ennél nehezebben nem is alakulhatott volna: az ellenfél a Szovjetunió nagy reménysége, a grúz tagköztársaságból érkezett Oleg Zurabiani volt, a nyolc esztendővel fiatalabb riválisnak Kijev hazai pálya volt, a zsúfolásig megtelt sportcsarnokban tízezren űzték előre a győzelemért. Hiába. 1976. május 7-én visszavonhatatlanul „nagykorúvá” vált a magyar dzsúdó, s ezt ugyancsak Tuncsik József erősítette meg néhány héttel később, amikor megszerezte a mieink első olimpiai érmét ebben a sportágban. Merthogy a „paktumot” a másik fél is betartotta: az Európa-bajnok utazhatott Montrealba, onnan pedig szépen csillogó bronzéremmel térhetett haza.

„Néhány hét volt csak hátra az olimpiáig, szerencsémre megmaradtam annak, aki voltam, az Európa-bajnoki győzelem nem tudott megváltoztatni. Jó volt az olimpia időzítése, Kijev után ki tudtam magam pihenni, mégsem szakadtam ki a dzsúdóból, még bennem volt a jó érzés, a magabiztosság, fizikailag is rendben voltam. A vége nem arany lett, de a bronznak is nagyon örültek a szövetségben, harcolni kellett a pénzért, hogy a cselgáncs is kapjon állami támogatást, ehhez kellett végre egy olimpiai érem is. Az élet furcsasága, hogy Montrealban éppen a kubai Héctor Rodrígueztől kaptam ki, akit előtte én tanítgattam a dzsúdóra. Emlékszem, 1972-ben mi voltunk az első sportdelegáció, amely dzsúdóruhát vitt a kubaiaknak, ők pedig utána éveken át itt, a keleti blokkban készültek. Nagyon rosszulesett, hogy megvert, így nem lettem olimpiai bajnok, de egy kicsit mégis örültem annak, hogy végül neki sikerült, s az ő nyakába akasztották az aranyat.” A harmincas éveihez közeledő Tuncsik József 1978-ban, Helsinkiben még egy Európa-bajnoki bronzéremmel gazdagította éremgyűjteményét, de a moszkvai olimpiára már edzőként készült, Moravetz Ferenc szövetségi kapitány egyik segítőjeként, majd több településen is szakosztályt alapított. Pakson Galla Ferenc, a TF tanszékvezetőjének segítségével meghonosította a cselgáncs iskolai oktatásba kerülését, ennek egyik első eredménye lett néhány évvel később Kovács Antal olimpiai sikere is. Több mint másfél évtizedes edzősködés után némileg eltávolodott a dzsúdótól, állatmenhelyet hozott létre Budaörs és Törökbálint határában, de a mai napig rendelkezésre áll, ha számítanak rá...

Olimpiai 3. (1976, Montreal, 63 kg), Európa-bajnok (1976, Kijev, 63 kg), Eb 3. (1978, Helsinki, 65 kg), 5x magyar bajnok (1972, 63 kg; 1973, 63 kg; 1974, 63 kg; 1975, 63 kg; 1977, 65 kg)

Visszavonulása után három évig a junior válogatott szövetségi edzője volt, de segítette a felnőtt szövetségi kapitány, Moravetz Ferenc munkáját is, sikeres tanítványai között volt Bujkó Tamás, Fogarasi Dénes, Ozsvár András, Molnár Károly és Wágner József is. 1982-től az Atomerőmű SE új cselgáncs szakosztályának alapítója lett, de fél tucat szakosztály létrehozása fűződik a nevéhez, meghonosította a dzsúdót Budaörsön, Törökbálinton, Diósdon, Érden és Százhalombattán is.

1982-ben szerzett cselgáncs szakedzői diplomát a Magyar Testnevelési Főiskolán.

Két fiú és egy lány büszke édesapja, hét unokája van.

Montreali olimpiai bronzérméért 1976-ban átvehette a Magyar Népköztársaság Sport Érdemérem aranyfokozatát, abban az esztendőben az Év dzsúdósának választották Magyarországon. Hetedik danofokozatú dzsúdó nagymester. A Magyar Judóért-díj arany fokozatát 2007-ben vehette át.