Moravetz

Ferenc

Moravetz Ferenc a cselgáncs magyarországi hőskorában, 1958-ban kezdett dzsúdózni a Lőrinci KISZ-ben, amelyből hamarosan Lőrinci Sportiskola, majd Lőrinci Építőgépgyár lett, hogy aztán 1963-ban a Budapesti Spartacus átvegye az egész szakosztályt, amelynek színeit 1971-es visszavonulásáig képviselte. „Tizenhárom éven át versenyeztem, ötször voltam a bajnokcsapat tagja, egyéniben sajnos nem sikerült aranyat szereznem, de volt három bronzérmem, meg a Népköztársaság-kupából három első helyem” – foglalta össze sportolói karrierjét egy korabeli beszélgetésen. Közel volt a tűzhöz, de a válogatott névsora a pehelysúlyúaknál nem vele kezdődött, ám csöppet sem kesergett, mert egyre sűrűbben állt át a másik oldalra a tréningeken.

A cselgáncs egyik mesteredzője, a Szpari vezetőedzője, Króner Ferenc figyelt fel a tanítványából áradó építő energiákra. Már 1969-ben felkérte Moravetzet segédedzőnek, mert úgy látta, van érzéke hozzá, és amikor nem ért rá, megbízta a helyettesítéssel. Még abban az évben megkapta a Spartacus ifjúsági és a juniorcsapatát. 1975-től négy éven át ő volt a magyar utánpótlás-válogatott edzője, közben a Magyar Judo Szövetség szakfelügyelőségével is megbízták. 1980-tól hat éven át volt szövetségi kapitány, közben 1982-ben szakedzői végzettséget szerzett, majd 1985-ben mesteredzői címet kapott. 1986-tól a Honvéd vezetőedzőjeként dolgozott, majd 1991-ben újra ő lett a szövetségi kapitány, és vezetésével az 1992-es barcelonai olimpia meghozta a régóta áhított sikert, ez lett a magyar dzsúdó „Aranyolimpiája." Kovács Antal olimpiai bajnok, Hajtós Bertalan – vitatható bírói döntéssel – olimpiai ezüstérmes, Csák József ugyancsak ezüstérmes, Csősz Imre olimpiai bronzérmes, Wágner József ötödik lett, Gránicz Éva pedig a hetedik helyen végzett.

1994-től 2003-ig aztán újabb eredményes időszakot töltött el a Honvéd élén, a rá jellemző lelkiismeretességgel vágott bele a munkába, felépített egy erős szakmai programot, fiatal edzőket állított a sorba, egyre nagyobb és eredményesebb lett a szakosztály. A hazai szövetségben volt elnökségi tag és az edzőbizottság vezetője, de a tatami mellé már nem tért vissza. „Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettem a dzsúdót, hogy ebben a sportágban dolgozhattam, az egész életemet bearanyozta, függetlenül attól, hogy az évek során voltak hegyek és völgyek is. Nagyon boldog és szerencsés ember vagyok, hogy egy ilyen sportágban, kitűnő munkatársakkal, edzőkkel, versenyzőkkel dolgozhattam együtt, érhettünk el szép sikereket. A dzsúdóval kelek és fekszem, noha a hétköznapjaim egy kicsit eltávolodtak a sportágtól. Akkor vagyok végtelenül boldog, ha jelen lehetek egy olyan eseményen, versenyen, ahol összefuthatok a régiekkel. Ez mindig ünnep, talán a korral jár, hogy az ember szívesen nosztalgiázik.”

Egykori tanítványa, Balogh Levente üzletember karolta fel a hatvanöt évesen újrakezdő „Öreget”, aki „civil” foglalkozásában is a tökéletességre törekedett. Időközben nemcsak az edzések hiánya okozta űrrel, de súlyos betegségével is küzdött. 2014-ben a Nemzetközi Judo Szövetség rendkívül sikeres útját elismerve a nyolcadik danfokozatot adományozta neki. 2015-ben, életének hetvenhetedik évében, hosszan tartó súlyos betegség után hunyt el. A Budapesti Regionális Judo Szövetség a Moravetz Ferenc-emlékversennyel tiszteleg előtte.

• Judoinfo.hu • Sági József: A magyar judosport fél évszázada • Arcanum