Kovács

Ákos Antal

Kovács Ákos az ötvenes évek elején, a Budapesti Dózsa műhelyében ismerkedett meg a cselgáncs alapjaival, s öles léptekkel sajátította el a sportág különféle technikáit. Versenyzőként 1953-ban és 1957-ben is tagja volt a Dózsa bajnokcsapatának, egyéniben 1955-ben érte el a legjobb eredményét, amikor ezüstérmet nyert az országos bajnokságon, s három éven át a magyar válogatottkeret tagja is volt. „Tatán a napokban fejeződött be a cselgáncs edzőképző tanfolyam. Tizennyolc hallgató vizsgázott sikeresen, közülük Déva Zsigmond, Takács Zsigmond, Pruha József, Szeszák István, Kovács Ákos és Szumoga Rudolf kitűnő eredménnyel végezte el a tanfolyamot” – adta hírül a korabeli sportnapilap 1954 decemberében. Kovács Ákos ekkor már a Dózsa edzői között is szerepet kapott. Huszonhét évesen, 1959-ben bekerült a Magyar Cselgáncs Szövetség elnökségébe, de edzőként is óriási lépést tett: Nádai Pál utódjaként megbízták a szövetségi kapitányi feladatok ellátásával.

Ebben az évben még egy nagy esemény történt az életében, Galla Ferenc és Purman János mellett társszerzőként jegyezte a Cselgáncs című szakkönyvet, amely 1959-es megjelenése után éveken át a sportág alapművének számított. „A sportág edzői számára nélkülözhetetlen segédeszköz az új cselgáncsszakkönyv. A cselgáncsszövetséghez, de lapunk szerkesztőségéhez is tucatszámra érkeztek a múltban levelek, amelyekben vidéki testnevelők, fiatalok tanácsokat kértek a cselgáncsoktatás egy-egy alapvető kérdésében. Ennek a most feltörő, népszerűsödő sportágnak meglehetően hiányos hazai irodalma, kidolgozatlan edzési tematikája sokszor állította nehéz helyzet elé a kevésbé járatos edzőket, versenyzőket. Ezt a hiányosságot pótolja most a Galla Ferenc, Kovács Ákos és Purman János által összeállított új cselgáncsszakkönyv. A mű kimagasló érdeme, hogy nemcsak bőséges gyakorlatanyagot ad, hanem a nemzetközi szakirodalomban is első ízben tárgyalja a cselgáncsedző feladatait. Rövid történeti visszatekintés után részletes tájékoztatót ad a korszerű oktató-nevelő munkához. Jól csoportosították a szerzők a különböző rávezető gyakorlatokat, és sok segítséget adnak – különösen a vidéknek – a mintaedzéstervek közzétételével. A több száz képpel illusztrált technikai rész új fogásokra nem tér ki, de az ismerteket többféle változatban is tárgyalja. A tetszetős kivitelben megjelent új cselgáncsszakkönyv minden bizonnyal elnyeri majd az olvasók tetszését, különösen az edzők számára nélkülözhetetlen segédeszköz. (303 old. 35 Ft)” – üdvözölte az új kiadványt a Népsport.

„Most veszünk részt először ilyen nagy világversenyen – dicsekedett Kovács Ákos. – Az elmúlt évben felvettek bennünket az Európai Cselgáncs Unióba, s ezzel elérhettük azt, hogy most indulhatunk ezen a nagyszabású viadalon. Természetesen nem ringatjuk magunkat különösebb illúzióba, nem várunk versenyzőinktől kiemelkedő eredményeket. Cselgáncsozóink elsősorban tanulni akarnak, hiszen nincsenek még megfelelő nemzetközi tapasztalataik. Magyarországot mindhárom súlycsoportban két-két versenyző képviseli. A fiúk jól felkészültek, kitűnő erőnlétben vannak, és a technikai megoldások is egyre jobban sikerülnek. Sok függ azonban majd a sorsolástól és a versenyzők lámpalázától. Ha bátran harcolnak és nem ijednek meg a nagy ellenfelektől, talán… De erről előre ne beszéljünk!” A Népszava cikke is 1959-ben jelent meg, amikor Kovács Ákos vezetésével első alkalommal vettek részt magyar cselgáncsozók a sportág Európa-bajnokságán.

A sportág hőskora volt ez, Magyarországon még gyerekcipőben járt, s az elfogadottságáért harcolt a japán eredetű küzdősport, de a fejlődésnek óriási lökést adott, hogy a dzsúdó bekerült az 1964-es tokiói olimpia hivatalos programjába. A mieink nagy erőfeszítéseket tettek a nemzetközi porondon, de ahogy mondani szokták, akkor még esélyük sem volt eljutni Tokióba. Az 1960-as évek második fele már több reménnyel kecsegtetett, egyre erősebb és felkészültebb versenyzők kerültek be a magyar válogatottba. Ekkor azonban nem várt tragédia történt. „Első ízben rendez a Csehszlovák Cselgáncs Szövetség nemzetközi bajnokságot, erre magyar versenyzőket is meghívtak. Csütörtökön délelőtt indult küldöttségünk a Ferihegyi repülőtérről. Tagjai: Faragó (pehelysúly), Bodor (könnyűsúly), Kovács J. (középsúly), Nagy M. (félnehézsúly). Együttesünk vezetője Kovács Ákos, a válogatott edzője” – „Cselgáncsozóink Csehszlovákiában” címmel közölte a kishírt a Nemzeti Sport 1966. november 25-i számában. Ám mielőtt a lap a nyomdából az utcára került volna, a felsoroltak valamennyien életüket veszítették. A TABSZO bolgár–szovjet légitársaság Szófiából Budapest és Prága érintésével Kelet-Berlinbe tartó járata Pozsony környékén lezuhant, a fedélzeten tartózkodó valamennyi ember – összesen nyolcvankét személy – életét vesztette.

„A Magyar Testnevelési és Sportszövetség Országos Elnöksége és a Magyar Cselgáncs Szövetség mély megrendüléssel értesült arról a tragikus eseményről, hogy a prágai nemzetközi cselgáncsversenyre utazott Kovács Ákos vezetőedző, Bodor Antal, Faragó Benjámin, Kovács János és Nagy Miklós válogatott versenyzők repülőszerencsétlenség következtében életüket vesztették. Az MTS Országos Tanácsa és a Magyar Cselgáncs Szövetség az elhunytakat saját halottjának tekinti. Az MTS elrendeli, hogy november 26-án és 27-én sorra kerülő valamennyi sportversenyen egyperces gyászszünetet tartsanak az elhunyt kiváló sportemberek emlékére, valamint hogy az ezekre a napokra tervezett cselgáncsversenyeket későbbi időpontra halasszák el” – a hírt egy nappal később, 1966. november 26-án minden magyarországi napilap publikálta. „Lapunkban eredetileg tudósítást akartunk közölni: hogyan szerepelt a magyar cselgáncsválogatott a csehszlovákok első nemzetközi bajnokságán. A tervbe azonban kegyetlenül közbeszólt a sors. Két napja tudjuk a hírt: Pozsony mellett lezuhant a gép, amely többek között a kis magyar cselgáncsdelegációt is szállította. Megérkezett az első fénykép is a katasztrófáról […] Mégis hihetetlennek tűnik. Pénteken délelőtt, amikor a tragédiáról az első híreket kaptuk, a telefon nem szűnt meg csöngeni a cselgáncsszövetség irodájában. Nem jött-e új hír, nem volt-e tévedés? De helyesbítés nem érkezett. Öt sportember nincs többé közöttünk. Kovács Ákos, szemüveges, okos arca nem tűnik föl többé a szőnyeg szélén. Harmincnégy éves volt, halk ember. Tekintélye volt, anélkül, hogy hangos szót ejtett volna. A hazai cselgáncssport első élvonalbeli versenyzői közé tartozott. Később oktatói tanfolyamra járt, az Ú. Dózsa, majd a válogatott keret edzője lett. Versenyről versenyre ott ült jegyzeteivel az asztalánál, írt minden akciót, figyelt, tanult. És a keret évről évre jobb eredményeket ért el. Többször mondta: nemsokára beérik a gyümölcs. Ő volt az egyetlen nős a csapatban. Felesége, nyolc éves kislánya, három éves kisfia gyászolja. […] Meghalt öt sportember. Szomorú csenddel emlékezik a magyar sporttársadalom. Egy percre minden pályán, minden teremben megszakad a játék, a küzdelem, és azokra gondolnak, akik többé sohasem lehetnek ott a szőnyegen, a szőnyeg szélén. Nem frázis a gyászjelentés néhány szava: Saját halottjának tekinti… Az egész magyar sporttársadalom gyászolja a hazai sporttörténet legtragikusabb szerencsétlenségének áldozatait” – állt a Népsport nekrológjában. Kovács Ákost a rákoskeresztúri új köztemetőben kísérték utolsó útjára, sportága pedig 1967-től emlékversennyel tisztelgett sportolói, edzői és sportvezetői munkássága előtt.

• Judoinfo.hu • Arcanum • Sági József: A magyar judosport fél évszázada