Kincses

Tibor

Egész pályafutása során – 1968 és 1988 között – a Kecskeméti SC versenyzője volt, de nem a cselgánccsal kezdte. Az első hónapokban a birkózók edzéseit látogatta, de jobban tetszett neki a fehér dzsudogiban készülő cselgáncsozók tréningje, s végül közöttük is talált otthonra. 1974-ben szerezte meg első magyar bajnoki címét a serdülők között, majd 1976-ban és 1977-ben az ifjúsági korcsoportban is bajnoki aranyérmet szerzett. Az első nemzetközi sikerét a 1976-ban keleti blokk híres utánpótlásversenye, az Ifjúsági Barátság Verseny hozta: Phenjanban bronzérmet szerzett. 1979-ben búcsúzott az ifjúsági korosztálytól, méghozzá egy IBV-arannyal, amelyet Ulánbátorban nyert el. Kifejezetten technikás versenyző formálódott, ezt jelezte az is, hogy pályafutása során három alkalommal is elnyerte a legtechnikásabb dzsúdós elismerését. 1980-ban megnyerte a hazai válogatót (a bolgár, a holland és a hazai nemzetközi tornán, a Hungária Kupán egyaránt bronzérmes lett a 60 kilogrammosok között), így ő utazhatott a bécsi Európa-bajnokságra. A Stadthalléban óriási bravúrral kezdett, legyőzte a franciák aktuális világbajnokát, Thierry Rey-t, aki még abban az évben a moszkvai olimpiát is megnyerte...

A folytatás nem alakult ilyen jól Bécsben, Kincses Tibor nem tudott bekerülni a legjobb hat közé, a nagy visszhangot kiváltó bravúr azonban így is szabaddá tette az útját az 1980-as moszkvai játékokra. A Luzsnyiki sportpalotában aztán végleg beírta a nevét a magyar cselgáncs történelemkönyvébe: a kuvaiti Mohammad, a brazil Shinohara és az észak-koreai Ko legyőzésével bejutott az olimpiai elődöntőbe, ahol alul maradt a kubai Rogriguezzel szemben. A bronzmérkőzés magyar sikert hozott: a brit John Hollidayt magabiztos dzsúdóval legyőzte Kincses Tibor, s megszerezte a magyar cselgáncs történetének második olimpiai (bronz)érmét. „Amikor elkezdtem, már nagy nimbusza volt a sportágnak nálunk. Cselgáncsozónak lenni már rangot jelentett, akkor már a boldogság netovábbja volt, hogy egy teremben lehettem Pulaiékkal, hiszen ők voltak a példaképeim. Számomra természetes volt, hogy őket akarom követni, s szeretnék olyan nagy cselgáncsos lenni, mint ők. Ezért igyekeztem mindent ellesni, megtanulni tőlük, annyit és olyan odaadással dolgozni, mint ők. Ebben a légkörben serdültem versenyzővé, nekem ez a közösség volt jóformán a második otthonom. Engem ez a közösség, a fiúk, az edzők, Nagy Lajos és Varga András segítettek abban, hogy talpra álljak botlásaim után, s eljussak az olimpiai dobogóig” – nyilatkozta a húsz esztendős fiatal még 1980 őszén a Képes Sport munkatársának, Szegő Andrásnak. A moszkvai olimpiát követő esztendőben még két jó eredménnyel hívta fel magára a figyelmet, előbb ötödik lett a debreceni Európa-bajnokságon, majd – világbajnoki újoncként – hetedik a maastrichti vb-n, de az ezt követő súlycsoportváltás után már nem sikerült újabb nemzetközi sikereket elérnie. Egész pályafutása során hűséges volt klubjához, a Kecskeméti SC-hez, amelynek színeiben háromszor is csapatbajnoki aranyérmet ünnepelhetett, s edzősködni is itt kezdett.

Olimpiai 3. (1980, Moszkva, 60 kg), vb-7. (1981, Maastricht, 60 kg), Eb-5. (1981, Debrecen, 60 kg).

Még aktív, de már elsősorban a hazai viadalokra fókuszáló versenyzőként 1985-től négy éven át a Kecskeméti SC edzőjeként is dolgozott. 1990-ben költözött el Kecskemétről Szegedre, ahol egykori csapattársa, Kiss Endre mellett rövid ideig tovább edzősködött, majd az élet más területein kereste boldogulását.

A moszkvai olimpián megszerzett bronzérem után 1980-ban átvehette a Magyar Népköztársaság Sportérdemérem bronzfokozatát, ugyanabban az évben Bács-Kiskun megyében az Év sportolójának választották. Harmadik danos dzsúdómester.