Ipacs

László

„Sokáig én is emberevő sportágnak hittem a cselgáncsot. Irtóztam is tőle. De Szegeden a testnevelő tanárom cselgáncsedző volt, a fiúk is nyaggattak, hogy legalább egy edzésre nézzek le. A békesség kedvéért egyszer lementem, aztán ahogy lenni szokott, ott ragadtam. Ma már a legszebb sportágnak tartom. Csak tájékozatlan ember bélyegzi brutálisnak. Szép, férfias küzdősport. Jelszava, többet ésszel, mint erővel. Célja, hogy győzzön a jobbik, nem pedig fájdalmat okozni másnak, eltörni a másik kezét, kinyomni a szemét, és még ami tücsköt-bogarat összehordanak róla. Sőt! Lehet, hogy túlzok, és ne is nevessenek ki érte, de szerintem a cselgáncs közel áll a sakkhoz. El sem tudják képzelni, mennyi elméleti felkészülés kell egy-egy versenyre, és a verseny közben, a mérkőzéseken is állandóan tervezni minden mozdulatra az ellenlépést, az ellenmozdulatot, aztán az ellen-ellenmozdulatot úgy három lépésre előre. Minden mozdulatnak tudatosnak kell lennie, és ha egy pillanatra kihagy az ember, az isten sem menti meg az ippontól. És még mennyi összetevője van a sikernek! Gyorsaság, laza izomzat, robbanékonyság, tökéletesre csiszolt technika, mert itt századmásodpercek alatt kell cselekednie, összpontosító készség, pihent idegek... Hát szóval, nem egyszerű ügy. Mégis talán e hihetetlen bonyolultság miatt szeretem” – idézte Szegő András Képes Sportban megjelent interjúja a fiatal Ipacs Lászlót, akit a hatvanas évek közepén az első, nemzetközi szinten is jó eredményekre képes versenyzőnek jósoltak.

Ipacs László a Szegedi Sportiskolában, tizenhat esztendősen kezdett dzsúdózni, tehetségét pedig már egy-két éven belül komoly eredmények igazolták: megnyerte az országos ifjúsági bajnokságot, a felnőtt mezőnyben pedig a vidékbajnokság aranyérmével tette le a névjegyét. A tanulmányai 1964-ben a fővárosba szólították, a Közgáz SE színeiben folytatta. 1966-ban már a nemzetközi porondon is megmutatta erejét: bronzérmet szerzett a lyoni junior Európa-bajnokságon (ez volt a magyar cselgáncs második Eb-érme ebben a korosztályban). 1967-ben az első felnőtt magyar bajnoki címét is megszerezte, amelyet pályafutása során még kilenc másik követett. Az Év magyar cselgáncsozójának választották, elsősorban a római felnőtt Európa-bajnokságon elért ötödik helyezése miatt. Akkoriban csupán egy felnőtt Eb-érmese volt a sportágnak (Dávid Tamás 1962-ben nyert bronzérmet), egy ötödik helyezésnek is komoly értéke volt. A sikerekre a korszak egyik meghatározó hazai egyesülete, az Újpesti Dózsa is felfigyelt, és leigazolta a felsőfokú tanulmányait ideiglenesen felfüggesztő sportolót.

Ipacs László a folytatásban háromszor ismételte meg 1967-es sikereit, Lausanne-ban, Oostendében és Kelet-Berlinben is Európa-bajnoki ötödik lett. Legnagyobb sikereit 1972-ben érte el. Bronzérmet szerzett a voorburgi Európa-bajnokságon, karnyújtásnyira volt a nagyobb sikertől Hollandiában. Sorra győzte le riválisait, a holland van Polaent és az NDK-beli Lockot is, így csoportdöntőt vívhatott a szovjet Gogolaurival. Egy remek bokadobással kezdett, de az előnyt már nem tudta megőrizni, egy rossz mozdulattól pillanatok alatt diónyi daganat mutatkozott a bokáján. Az elszalasztott győzelem után az elődöntőbe jutásért az NSZK-beli Pütz várt rá, akit – a holland orvosok segítségével lefagyasztott bokával – látványos dobásokkal győzött le. Ezzel a bronzérem biztossá vált, az orvosok pedig gyakorlatilag megtiltották neki, hogy sérülten kiálljon az elődöntőre. Ipacs László láthatóan beletörődött, hogy visszalép. Aztán a mérkőzés előtt negyedórával szó nélkül fáslizni kezdte a lábát, dzsudogiba öltözött és kiment a tatamira. Egy süllyesztett válldobással vereséget szenvedett. „Úgy éreztem, kötelességem mindent megpróbálni. Már nem fájt a lábam. Csak a szőnyegen derült ki, hogy nem tudok rendesen ráállni” – mondta a meccs után.

A fájdalmas-emlékezetes siker után tatamira léphetett a müncheni olimpián. A 80 kilogrammosok küzdelmeiben csöppet sem volt szerencsés a sorsolásnál, hiába győzte le az első körben argentin kihívóját, a következő ellenfele a későbbi olimpiai bajnok japán Szekine Sinobu volt, aki azon a napon mind a hat riválisát legyőzte. Ipacs László a következő olimpiai ciklusban is őrizte válogatott tagságát, képviselhette a magyar színeket az 1976-os montreali játékokon is, a 93 kilogrammos súlycsoportban az első összecsapás során a későbbi bronzérmes NSZK-beli Schnabel ütötte el a továbbjutástól. A versenysporttal 1977-ben szakított – de csak dzsúdósként. Korábbi edzői – Csaba Béla, Nádai Pál, Galla Ferenc, Andrássy László, Kovács Ákos és Horváth István – nyomdokaiba lépett, újpesti edzőként olyan sikeres sportolókat készített fel, mint Szabó Ferenc, Szepesi István, Fogarasi Dénes, Bujkó Tamás vagy Kosztolánczy György. A negyedik danos dzsúdómester 1986-ban fejezte be az edzősködést. A „civil” életben dolgozott testnevelőként a Rendőrtiszti Főiskolán, volt tanszékvezető-helyettes, önvédelmi oktató, lőkiképző, szakíró is, ő volt a Független Rendőr-szakszervezetet alapítója. Családjában mindenki aktívan sportolt, fiait a kajak-kenuból ismerhetjük.

Szegeden építőipari technikumot végzett, 1976-ban a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán testnevelő tanári oklevelet, 1982-ben a Testnevelési Főiskolán cselgáncs szakedzői végzettséget szerzett, 1999-ben pedig a Janus Pannonius Tudományegyetem Természettudományi Karán testnevelő tanári diplomát vehetett át.

• Kétszeres olimpikon (1972, München, 80 kg; 1976, Montreal, 93 kg) • Európa-bajnoki 3. helyezés (1972, Voorburg, 80 kg) • négyszeres Európa-bajnoki 5. helyezés (1967, Róma, 80 kg; 1968, Lausanne, 80 kg; 1969, Oostende, 80 kg; 1970, Kelet-Berlin, 80 kg) • Junior Európa-bajnoki 3. helyezés (1966, Lyon, 80 kg) • Tízszeres magyar bajnok (1967, 80 kg; 1969, 80 kg; 1970, 80 kg; 1971, 80 kg; 1972, 80 kg; 1973, 93 kg; 1974, 93 kg; 1975, 93 kg; 1975, open; 1976, 93 kg)

• Sági József: A magyar judosport fél évszázada • Judoinside.com • Judoinfo.hu • Arcanum