Nagy

Béla

Nagy Béla 1957-ben, 14 évesen látta meg az EVTK (Erzsébeti Vasas Torna Klub) íjászait, és itt tapasztalta meg először, hogy milyen érzés egy nyílvesszőt a céltáblába juttatni, majd pedig, a rengeteg edzés eredményeképpen, dobogóra állni. Abban az időben még saját maguk készítették az íjat, nyílvesszőt, lőtáblát, és ezekkel edzettek. Nagy Béla csak 1959-ben jutott hozzá egy – Jakus Kálmán által készített – ősmagyar fajtájú íjhoz, amelyet a szüleitől kapott. A lövéstechnika azonban már akkor is a most látható mozdulatsorokból állt. Az íjászatnak ebben a részében nem történt akkora változás, mint az íjak és a nyílvesszők kezelhetősége, pontossága terén.

1961-ben kialakult nála az úgynevezett célzásképtelenség, ami miatt romlottak az eredményei. Amint az irányzék a sárga körbe ért, egyből oldott, nem tudta rendesen kihúzni az íjat a megfelelő mértékig, ezért abbahagyta egy időre az íjászatot. Esti egyetemre járt, családot alapított, építkezett. 1970-ben hírét vette, hogy felkerült a sportága az olimpia műsorára, ezért újrakezdte. Felkereste a Tipográfia SE-t, és jelentkezett Vida József edzőnél. Szörnyű felismerés volt számára, hogy nyolc év kihagyás után a célzásképtelensége ugyanúgy megmaradt, mint 1961-ben. De szerencsére ekkor már használtak az íjakon kattintót (azonos húzáshosszt tesz lehetővé a pontosabb, egyenletesebb lövések érdekében), amely megszüntette ezt a problémáját. Amint felszerelte az íjára és arra összpontosított, hogy a kattintó hangjára oldjon, pillanatok alatt elmúlt a célzásképtelensége.

Élete legfontosabb versenye a moszkvai olimpia volt, amelyen sokáig vezetett. Kő András, a kiváló újságíró egy 2015-ös Magyar Hírlap-interjúban így rekonstruálta a történteket: „Nagy Béla a harmadik napon, az egyik sorozatban nullát lőtt, és ennek folyománya volt az ötödik helyezés. Buda István, a sporthivatal elnöke a sajtószobában versenyzőnkbe botlott, és elkáromkodta magát. Ez jelezte, hogy elmaradt a világszenzáció. Aztán ő is érezte, túllőtt a célon, és átölelte az íjászt.” A leginkább érintett, minden idők legsikeresebb magyar íjásza feltárta a hiba okát a beszélgetésben: „Egy rossz reflex okozta a nullát. Korán oldottam. Érdekes, hogy addig soha nem engedtem el a kattintó alatt a vesszőt. Húzzuk, húzzuk az íjat, és amikor a kattintó szerkezet jelez, akkor kell elengedni. Valahogy úgy éreztem, hogy már ott vagyok… A moszkvai »baleset« óta szinte nincs olyan verseny, hogy ne lőnék egyet így.”

A moszkvait megelőzően is lőhetett már olimpián: részt vett az 1972-es játékokon, de még tapasztalatlannak számított a nemzetközi mezőnyben. Négy évvel később, a montreali olimpia előtt – miután egy Svájcban vásárolt gyógyszerrel a minimálisra tudta csillapítani az allergiáját – kedvező előjelekkel várhatta a versenyeket. Ám végül az ő útlevelével egy belügyest utaztattak ki Kanadába… A két olimpia mellett három világbajnokságon és négy Európa-bajnokságon képviselte hazánk színeit. Ezek közül különösen büszke volt az 1981-es, Punta Ala-i vb-n elért hetedik helyére, mert mint mondta, ellentétben a csonka mezőnyű moszkvai olimpiával, ott „nemzetenként négy-négy íjász állhatott a kiállásokba, és százhuszonhét versenyző mérte össze tudását.” Tizenhat magyar bajnoki győzelemmel, valamint Örökös Magyar Bajnok címmel is büszkélkedhetett. Az általa felállított csúcsokat évtizedekig nem döntötte meg senki. 1998-tól 2000-ig volt az íjászválogatott szövetségi kapitánya.