Hunyady

Emese

„Úgy kezdődött, hogy 1966-ban megkaptam ezt a csodaszép nevet, és akkor azt hiszem, még semmi sem utalt arra, hogy sikeres sportoló leszek” – idézte fel Hunyady Emese, aki a korcsolyázással hatévesen ismerkedett meg, amikor Almássy Zsuzsa kűrjeinek és mozdulatainak lázában égett az ország. Öt éven át szorgalmasan műkorcsolyázott, amikor egy gyorskorcsolyaversenyre tévedt. Addig nem is találkozott a sportággal, hozzá való cipője sem volt, de rábeszélték, induljon csak el, ha tetszik neki.
„A kezemet úgy tartottam, mint egy műkoris, de egész gyorsan haladtam, és mivel sikerélményem volt, megkedveltem a körbe-körbe rohangálást” – mondta jellegzetes humorával erről az első, karrierje szempontjából kulcsfontosságú versenyről. A művészi tornának köszönhetően lazák voltak az izmai, a ruganyosságát egy gátfutó is megirigyelhette volna, így hamarosan javítani kezdte az országos csúcsokat. 1984-ben negyedikes gimnazistaként részt vehetett élete első olimpiáján Szarajevóban. A szakadó hóesésben a tizenkilencedik helyet szerezte.

Érettségije után nagy csalódás érte, mert nem vették fel a Testnevelési Főiskola szakedzői szakára. „Önző, kicsinyes érdekek álltak a háttérben, nyolcan jelentkeztünk, és hat ember jutott be. Nem hiszem, hogy alkalmatlan lettem volna, pláne, hogy a felvételemet elutasító edző később az egyik gyakorlatomat oktatta a tanítványainak” – elevenítette fel rossz szájízzel megpróbáltatásait. Még ugyanebben az évben elhagyta az országot, férjhez ment, de nem volt igazi nagy szerelem. „Spontán jött a házasság, a már osztrák állampolgár Németh Tamáshoz mentem hozzá. Az igen kemény szigorral felnevelő édesapám kis híján kikészült a hírtől. Én azonban bevállaltam, tudtam, hogy nehéz lesz, és hogy nem lesz odaát sem kolbászból a kerítés, hogy nyelvismeret és mindenféle képzettség nélkül Bécsben élek tovább.”
A munka mellett keményen edzett, 1988-ban már osztrák színekben vett részt az olimpián, ahol belázasodott, így nem sikerült értékelhető eredményt elérnie. Négy évvel később már érmes lett Albertville-ben – harmadik helyezett –, mégis csalódott, mert érzése szerint nyernie kellett volna, de a hirtelen jött meleg, valamint a kedvezőtlen sorsolás megfosztotta a még jobb helyezéstől. Ekkor már az edzéseit a lengyel Marek Stanuch irányította, akinek későbbi sikereit is köszönheti. „Marek foglalkozott velem, gondoskodott rólam, megbízott bennem, tudta, hogy nagyon lelkiismeretes vagyok, én pedig tudtam, hogy ő is eredményeket akar, így egymásra találtunk, hamar tökéletes összhang alakult ki közöttünk. Talán nem is véletlenül mondogatta, hogy valamennyi edzőnek olyan sportoló kellene, mint én vagyok, aki részmunkaidőben dolgozik egy bankban, de az edzéseken a lelkét kiteszi” – magyarázta.

Pályája csúcsára 1994-ben, a norvégiai Lillehammerben – pontosabban Hamarban, mert a korcsolyaversenyek ebben a kisvárosban voltak – érkezett fel. „Mindig mondják nekem, hogy ez volt a csúcs, de én arra is igen büszke vagyok, hogy rengeteg versenyen indultam, számos Európa- és világbajnoki címet szereztem, és szakmailag még ennél is fontosabb: az összetett Világkupát is elhódítottam. Úgy fogtam fel az olimpiát, mint egy átlagos versenyt, azt hiszem, ez a mindenkori siker egyik fontos receptje.” A sikerében kétségtelenül közrejátszott, hogy nem az olimpiai faluban lakott a többi sportolóval együtt, hanem a pályától alig száz méterre, egyedül, így nem vihette el magával a dzsembori, a bulizás, és kizárólag a versenyre összpontosíthatott.

Élete legnagyobb csalódását a negyedik olimpiáján, Naganóban élte át, amikor az edzéseken jól ment neki, a versenyen azonban csak a negyedik lett. Utána befejezte. Életének egy részét külföldön tölti, gyakran látogat haza, a rövidpályás férfi váltó 2018-as aranyérme után ő méltatta a bajnokokat, amikor az olimpiai bajnokok klubjának tagjai lettek.