dr. Rudan

Pál

Az 1903. június 10-én született Rudan Pál édesapja, dr. Rudan Amadé jogászprofesszor volt. Édesanyja, Havas Margit nagyapja Szalay László történetíró, jogász, liberális politikus és publicista, az MTA tagja és főtitkára (1861), a modern magyar történettudomány egyik megalapozója. Rudan Pál a Magyar Királyi Tanárképző Intézet gyakorló főgimnáziuma tanulójaként már ígéretes atlétának számított a MAC színeiben, de igazi sportága a gyeplabda, a gyephoki lett. Hosszúra nyújtott pályafutása során három bajnoki címet is nyert az MHC, a Magyar Hockey Club gárdájával (1929, 1932, 1942). Válogatott játékos lett, Európa-bajnokságon szerepelt. 1925-ben, a nemzetközi szövetség, a mai FIH jogelődje az FIHG (Fédération Internationale de Hockey sur Gazon) által szervezett első és 1970-ig egyetlen Európa-bajnokságon Genfben hetedik helyezett lett a magyar csapat, amelynek tagjai a következők voltak: Rudan Pál dr., Barabás Gyula, gróf Bethlen István, Bogdán Iván, Farkas Mátyás, Hauer Ernő, Heinrich I. Tibor, Heinrich II. Gábor, Heinrich III. Antal, Lator Géza dr., Markovits György, Pözel István dr., Szendey Andor, Szente Gyula, Váradi Attila. Miután Rudan Pál jogi diplomát szerzett, figyelme egyre inkább a civil élet felé fordult – bár folytatta a pályafutását. 1935-ben igazán „gyeplabdás” esüvője volt, a társasági lapok beszámolója szerint sporttársai az ütökből alkottak baldachint az ifjú pár bevonulásakor. Az 1930-as évek derekától a gyeplabda-szövetségben is fontos posztokat töltött be, volt főtitkár, ügyvezető elnök, majd alelnök is. Az 1936-os berlini csapat szövetségi kapitánya az akkor 33 éves Rudán dr. volt.

Nem volt könnyű dolga a szövetségnek a források előteremtése tekintetében, hiszen az előkalkuláció szerint a részvétel költsége körülbelül 5-6000 pengőt tett ki, melyet az évi 2000 pengős állami támogatás nem fedezett. Az utazáshoz és a részvételhez szükséges költségeket részben a klubok adományaiból tervezték összegyűjteni, részben támogatók adományaiból, mely sikerült is, azonban a delegáció végül 15 főre és a szövetségi kapitányra szűkült. Ez részben annak is volt köszönhető, hogy indítványozták, a játékosok fejenként 200 pengővel támogassák az utazásukat lévén a „gyephoki” játékosok nagyrészt jómódúak. Az olimpiai felkészülést tovább nehezítette, hogy a pályakérdés már akkoriban sem volt idegen a sporttól. Ugyanis a kor színvonalának megfelelő gyeplabda gyakorlására alkalmas pálya nem állt rendelkezésre az 1930-as években sem. Az egyesületek pályái vagy túl kicsik, vagy rossz állapotúak voltak és a kor szavajárásának megfelelően csak „porhokira” voltak alkalmasak, vagy ahogy a köznyelv gyakran emlegette a sportágat „patkányütögetésre”. Alternatívát a szintén rossz állapotú, de legalább gyepes Margit-szigeti pálya, valamint a Lóverseny téri pólópálya jelentett.

Az olimpiai tornára 21 játékost nevezett a magyar szövetség, de végül csak 15-en utaztak el, anyagi okok miatt. A csapatot Rudan dr. szövetségi kapitány kísérte egymaga. Kiutaztak: Csák dr. (Hircsák) kapus, Bácskai (Bogschütz), Berkes, Birkás dr. (Bikár), Cseri (Cerva), Háray, Kormos (Konorót), Liffkai (Lifka I.), Liffkai (Lifka II.), Márffy-Mantuano, Margó dr., Miklós dr., Szamosi (Sztoics), Turcsányi (Wágner), gróf Teleki dr. mezőnyjátékosok. A bő keretből itthon maradtak: Tasnády István (Stefan) kapus, Tihanyi György (Tiphold), Révay József gróf, Battlay Pál, Telepy Miklós, Miklós Sándor mezőnyjátékosok. Dr. Rudán Pál volt a szövetségi kapitány, bár a tornáról munkahelyi elfoglaltsága miatt idő előtt haza kellett térnie. Rajta kívül még Lator Géza dr., Heinrich Antal, Pözel István dr., a szövetsége elnöke és Schober Lajos tartozott a válogató bizottságba, de utóbbi végül nem vett részt a válogatásban. (Utóbbi kettő végül nem vett részt a válogatásban.) Érdekes, hogy segítette a felkészülést az MHC indiai „légiósa”. Dayal Ramshwar, egy előkelő hindu család Budapesten sarja, aki Guru Dott Sondhinak, az Indiai Olimpiai Bizottság főtitkárának a közvetítésével került Magyarországra, egyébként tanult is a Testnevelési Főiskolán.

A magyar csapat négy mérkőzést vívott az olimpián, a világklasszis indiaiaktól „csak” 4:0-ra kapott ki (ennél jobb eredményt nem ért el európai csapat az indiaiak ellen), a japánoktól pedig 3:1-esvereséget szenvedett. Ám utána 3:1-re legyőzte az Egyesült Államok csapatát, majd 1:0-ra a belgákat. A források megemlítik, hogy a mérkőzéseket kivétel nélkül a berlini központi hokistadionban játszották, a „Hockeyplatz 1”-en. A válogatott a korszakban megszokott gúlarendszerben lépett pályára a mérkőzéseken, 2-3-5-ös hadrendben. Támadójátékában a harmonikázó W-t alkalmazta és a rövid passzos játékot preferálta, hangsúlyt fektetve a büntető szögletekre. A rendezés tekintetében — különösen magyar hokista szemmel nézve — csak ámulni, csodálni és dicsérni valót láttak a magyar játékosok és vezetők. Ment minden, mint a karikacsapás, igazi német pontossággal. Ami tökéletlenség volt, azt válogatottunk saját-magában találta meg. (Vajon tényleg megtalálta-e?) Rudán dr. szövetségi kapitány az utolsó mérkőzés előtt elutazott Berlinből s elutazott az egyik játékos is. Az olimpiai kapitány viszont sem addig, sem azelőtt nem tudta olyan tekintélyt biztosító módon kezében tartani valamennyi játékosát, mint ahogy kellett volna. Utólag meg kell állapítani, hogy amilyen nagy és értékes munkát végzett az olimpiai kapitány a csapat olimpiai útjának kiverekedése körül, annyira kevéssé szerencsés megoldás volt, hogy a csapat berlini vezérletét is magának tartotta meg. Kétségtelen, hogy munkáját néhány játékos idegeskedése s fegyelmezetlenkedése megnehezítette. De éppen itt kellett volna a határozott, az érdektelen, a tekintélyt képviselő erős kéz. Ez viszont bizony — hiányzott.