Rangos győzelmek egyesben és csapatban
Rövid tanulóidőszak után 1939 nyarán robbant be a hazai párevezés élvonalába, amikor az Újpest Evezős Egylet kezdő szkiffistájaként óriási meglepetésre megnyerte a bajnokságot, öreg szeniorokat és korábbi bajnokokat maga mögé utasítva. Júniusban még a „kezdő egyes” versenyszámban állt rajthoz és nyert, augusztusban már nemzetközi viadalokon lengyel, német, jugoszláv és magyar ellenfelekkel szemben nyert, néha nagy fölénnyel. 1940-ben a jobb fejlődési lehetőséget kínáló Pannonia Evezős Egylethez kérte átigazolását, 1943-ig a Pannonia színeiben versenyzett, s nyert öt felnőtt bajnokságot: 1941- és 42-ben a kormányos nélküli négyes és a nyolcas tagjaként, végül 1943-ban az egypárevezősök mezőnyében evezett be elsőként a célba. 1942-ben a Pannonia szenior kormányos négyesével (Szabó László, Bartók Ernő, Marosi Enoch, Zágon Miklós vezérevezős, Zimonyi Róbert kormányos) az olaszországi Lecco-ban rendezett nemzetközi versenyen harmadik helyen végeztek.
Világversenyen a háború után
A háború okozta kényszerkihagyás után folytatta a sportolást, a Pannonia megszüntetését követően a Ganz Hajógyári SE-ben, a nem elsősorban versenyzésre, hanem túrázásra fókuszáló, kis létszámú klubban, és 1947-ben e klub színeiben nyerte meg ismét az egypárevezősök bajnokságát. Ezt követően rajtolhatott szeptemberben Luzernben az Európa-bajnokságon, ahol – saját bevallása szerint is kevés edzéssel a háta mögött – a szerény 6. helyen végzett. 1949-ig folytatta a versenyzést.
Változatos, gazdag építészi életmű
Mélyen vallásos baptista családba született, édesapja, Marosi Sándor építész és édesanyja, Ölvedy Zsófia, hét gyermeke közül Enoch volt a hatodik a sorban. Alsóbb iskoláját (Állami polgári fiúiskola) Rákospalotán végezte el, utána Budapesten a Magyar kir. állami felső építő ipariskolában tanult tovább, majd építőmesteri oklevelet szerzett. Építész gyakorlatát 1942-ben kezdte meg Paulheim Ferenc műépítész magántervezőnél. Itt részt vett többek között a XIII. kerületi tanács épületének, a budapesti ügető-versenypálya és a tribünök, a Mecsek szálló és a Tattersaal lovarda épületeinek tervezésében. A háború alatt katonai szolgálatot teljesített Szentendrén a 101. vasútépítő ezrednél, majd építésvezető lett az Erődítési parancsnokságnál. 1945 áprilisában szerelt le. Ezt követően a Magyar Gyárépítői Vállalatnál volt építésvezető, 1952-től az Ipartervnél folytatott tervezői gyakorlatot, 1954-től az Erőmű Beruházó Vállalatnál a Tiszapalkonyai Erőmű és a Budafoki Kooperációs Erőmű építkezéseit irányította. 1965-től a Kisipari Szövetkezetek Fejlesztési és Beruházási Vállalatánál műszaki ellenőri csoportvezetői beosztásban dolgozott. 1969-től volt az Oviber (Országos Vízügyi Beruházási Vállalat) mérnöke, s ebben a minőségében 1970-ben nagy segítséget nyújtott a Magyar Evezős Szövetségnek a női Európa-bajnokság megrendezése előtt a tatai tó partrendezésében.
Család és sportélet
Önálló egzisztenciája megteremtésekor, építészi pályája megkezdésekor, 1942-ben alapított saját családot: augusztus 17-én feleségül vette Gramling Saroltát. Lányuk, Marosi Diána orvos lett, unokája, dr. Szántó Diána Éva kulturális antropológus, az ő fia, vagyis Énoch dédunokája, dr. Karas Dávid Gergely politológus. Enoch 1955-től kezdve a vitorlázásban lelte meg örömét, a Vízügyi Sport Klub vitorlás szakosztályának tagjaként annak siófoki telepén dolgozott, alkalmanként versenyzett – többek között – a legöregebb balatoni hajóval, az 1896-ban épült, műemléki védettség alatt álló „Kishamis” vitorlással is. A vontatásra rendszeresített „Aquarius” motoros hajónak ő lett a kapitánya, a gondozója; mentőhajóként versenyek százaira kísérte a versenyzőket és mentette őket, ha bajba kerültek, miközben felesége a telep gondnoki teendőit látta el a parton. A vidám, társaságkedvelő ember a vitorláshajókkal történő versenyzést, túrázást lényegében élete végéig folytatta. 1987. augusztus 6-án bekövetkezett halála után 17-én a Farkasréti temetőben a Marosi-család sírjában helyezték örök nyugalomba. Koporsójába a kapitányi sapkájával együtt helyezték, utolsó útjária vizisportolók sokasága kísérte el.
Forrás
• Sporthírlap 1940. december 4., 7. o.
• Magyar Nap 1947. szeptember 6., 4. o.
• Nemzeti Sport 1970. február 1., 5. o.