Tunyogi

József

Tunyogi József a magyar birkózás egyik kiemelkedő időszakának, a XX. század húszas-harmincas éveinek nagy egyénisége volt a szőnyegen. Budapesten született ugyan, de családja a Fejér vármegyei Iváncsáról származott, ő is ott élt fiatalon. Mint a gyerekek többsége akkoriban, főképp a labdarúgásnak hódolt, akkor fordult meg a sportolói sorsa, amikor inasnak került Grozescu Mihály budapesti hentesmesterhez. A derék hentes neve ismerős lehet a birkózás híveinek (vagy a sportvetélkedők kedvelőinek), hiszen az 1911-es nem hivatalos Európa-bajnokság könnyűsúlyú győztesét tisztelhetjük benne. (Érdekesség, hogy több magyar birkózóklasszis is ezt a hivatást tanulta ki és űzte, például az első székely olimpiai bajnok, Keresztes Lajos, a szakmához kapcsolható Húsos SE kiváló nevelőklub volt egykor, innen indult Kocsis Ferenc és Csatári József pályafutása is.) Grozescu fedezte fel a keménykötésű Tunyogiban a tehetséget, s irányította őt 1923-ban az egyre izmosodó Ferencvároshoz. A zöld-fehéreknél 1912-ben alapították a birkózószakosztályt, 1921-ben tevékeny részesei voltak az önálló Magyar Birkózók Szövetsége megalakulásának, ők jelölték a legtöbb, szám szerint 48 tagot a szervezetbe. Amikor Tunyogi odakerült, már egy nemzetközi klasszist is a soraikban tudtak a későbbi Eb-győztes, olimpiai bronzérmes Badó Rajmund személyében (aki az egész FTC első Európa-bajnoka lett 1927-ben).

Tunyogi, az ifjú titán meghálálta a bizalmat, hiszen három évvel a kezdés után, 1926-ban korosztályos országos bajnoki címet szerzett, 1928-ban pedig már a felnőttek között is diadalmaskodott hazai szőnyegen. Bizonyára ennek hatására léphetett ki a nemzetközi színtérre, s indulhatott el az 1929-es dortmundi Eb-n, de arra nem sokan számítottak, hogy meg is nyeri a kontinensviadalt a kötöttfogású középsúlyban. „A Vágóhíd egyszerű munkása”, ahogy a korabeli Nemzeti Sport fogalmazott, előbb két könnyebb riválist múlt felül, majd egymás után legyőzte, s így megelőzte kora három klasszisát, az olimpiai és Eb-aranyérmes finn Vajno Kokkinent, a később három olimpián és kilenc Eb-n diadalmaskodó svéd Ivar Johanssont, valamint a magyar származású, de a német színeket képviselő, szintén többszörös Eb-győztes Földeák Jánost. A ferencvárosi klasszis a húszas évek végén részt vett a magyar szabadfogású iskola megteremtésében (addig csak a kötöttfogást űzték a mieink), olyannyira, hogy 1931-ben, hazai szőnyegen, Budapesten már ebben a szakágban szerezte meg karrierje második Európa-bajnoki címét, kisnehézsúlyba felerősödve. (Rajta kívül a későbbi, 1936-os olimpiai bajnok Zombori Ödön tartott itthon még egy aranyérmet.) Ehhez képest a Beketow-cirkuszban aratott nagy sikere után ezt nyilatkozta Tunyogi a Nemzeti Sportban: „Nem szeretem a szabadbirkózást…” Ennek ellenére esélyesként vágott neki az 1932-es Los Angeles-i olimpiának a szabadfogású nagyközépsúlyban, de balszerencséjére kiújult egy korábbi sérülése, így már a bronzérem is bravúrnak számított a már említett Johansson és a finn Kioesti Luukko mögött.

1933-ban beütött a gazdasági világválság, a magyar birkózók közül többen az életkörülményeikben bekövetkezett kedvezőtlen változások miatt felhagytak a versenyzéssel, Tunyogit pedig a sérülése hátráltatta, olyannyira, hogy végül 1934-ben, orvosi javaslatra szögre akasztotta a mezt. Badó és Fehér Jenő, két kiváló fradista klubtársa szintén ekkor vonult vissza, a szakosztály hiányukban hosszú ideig meg sem közelítette korábbi eredményességét. Tunyogi 1947-ben a fővárosból visszaköltözött Iváncsára, ahol a hatvanas években élénk birkózóéletet „csiholt”. A Népsport 1961 júliusában a „Gyökeret ver falun a birkózás is” című cikkében arról számolt be, hogy megalakult az iváncsai tsz-sportkör birkózószakosztálya, amelyet az Országos Sport Bizottság 32 ezer forint értékű felszereléssel támogatott, az edzéseket pedig nem más, mint Tunyogi József irányítja. A kiváló sportember, a Ferencvárosi Torna Club örökös bajnoka 1980 áprilisában, 73 évesen szívroham következtében hunyt el, szűkebb pátriájában, Iváncsán temették el.