Tóth

Gyula

Tóth Gyula 1927 tavaszán született a Karancs alján, vagyis Nógrád megye mai székhelyén, Salgótarjánban, amely akkor még csak öt éve, 1922-ben kapott városi rangot, s jóval később, 1950-ben, részben politikai okokból, lett egyszerű bányásztelepülésből megyeszékhely Balassagyarmat helyett. Ebben az évben az ifjú Tóth már a Budapesti Honvéd birkózó-szakosztályának alapító tagja, de ne szaladjunk ennyire előre. A salgótarjáni fiú szülőhelyén kóstolt bele a sportágba 1943-ban, majd Budapestre kerülve a Postásban folytatta az „ismerkedést”, hogy aztán valóban ott legyen a BHSE első fecskéi között. Tehetségét jól mutatta, hogy az olimpiai bajnok Kárpáti Károly keze alatt mindkét szakágban klasszissá vált, 1953-tól 1960-ig összesen ötvenszer viselte a címeres mezt, és képviselte a magyar színeket könnyűsúlyban a különböző versenyeken, két olimpián, három vb-n. Itthon pályafutása során kilenc egyéni és kilenc csapatbajnoki címet szerzett magának és a katonaklubnak, 1966-ban, 39 évesen sem talált legyőzőre, ezzel búcsúzott versenyzőként.

Mondhatjuk, az 1954-es budapesti főiskolai világbajnokságon robbant be az elitbe, hiszen a csepeli sportcsarnok szőnyegein zajló küzdelmek után megkaparintotta a szabadfogású 67 kilósok aranyérmét. A dobogó tetejére vezető úton legyőzte szovjet riválisát is, ezt csak azért említjük, mert általában nem volt szerencséje a „nagy testvérekkel”, de összességében sem: mindig ott volt a végelszámolásnál, de „igazi felnőtt” világversenyt nem nyert. 1956-os melbourne-i olimpiai bronzérmének a története egy külön tanulmány, amelyről a BHSE Képes Híradójának 1974-es számában is olvashatunk. A riport szerint nála nem érvényesült a nagy számok törvénye: tízszer-hússzor találkozott ugyanazokkal az ellenfelekkel, győzött és legyőzték, de a legfontosabb pillanatokban mindig a másik következett. Melbourne-ben például már szinte kezében érezhette a sikert a kötöttfogású 67 kg-ban. A harmadik forduló után még 18-an készültek a súlycsoportjában, a következő rosta azonban félelmetesen lyukas volt: csak a finn Lehtonen és Tóth Gyula maradt állva! Mögöttük öt birkózónak volt egyforma hibapontja, nekik kellett körmérkőzéssel eldönteniük, ki lesz az az egyetlen, aki mellettük még éremért versenyezhet. Az ötből hármat az előző fordulókban már megvert, ha közülük kerül ki az az egy, hozza a döntőbe a vereséget, nem kell még egyszer mérkőzniük. A negyedik jött be... Kétszer kellett gyors egymásutánban szőnyegre lépnie. A töröktől hatalmas küzdelemben vereséget szenvedett, de ha a finnt legyőzi, még mindig olimpiai bajnok. És miért ne győzné le, amikor legutóbb is tussal nyert ellene? Ment a szőnyeg felé, amikor azt mondta neki a magyar küldöttség egyik vezetője: „Nyerd meg Gyuszi, és szobrod lesz Budapesten!” Máskor tréfa, így, az izgalomtól fűtötten olaj a tűzre. Még el sem ért az agyáig az egész, amikor arra ébredt, hogy Lehtonen kezét emelik a magasba. Az első fogással kétvállra dobta őt a finn. Szegény Tóth némi öngúnnyal mesélte, hogy a szobor mégis elkészült, a saját szemével látta. Ott áll a finn Lapua város egyik iskolájának a sportcsarnokában, s azt a mozzanatot örökíti meg, amikor Lehtonen azt a bizonyos, tussal végződő hátra esést csinálja vele, s arról a fotóról mintázta a szobrász, amely annak idején bejárta a világsajtót… Gyorsan tegyük hozzá, azért az olimpiai bronzérem enyhén szólva sem szégyellni való, no meg az a negyedik hely sem, amit szintén Melbourne-ben ért el a másik szakágban, szabadfogásban. Két év múlva, az 1958-as budapesti kötöttfogású világbajnokságon összesen négy érmet tartottak itthon a magyarok, Polyák Imre aranyat, Kerekes Sándor és Gurics György ezüstöt, Tóth Gyula (soha nem találják ki…) bronzot, utóbbi természetesen szovjet vetélytársától kikapva. Ugyanebben az esztendőben Szófiában nem vb-t, hanem világkupát rendeztek szabadfogásban, s ő itt is a dobogó alsó fokára állhatott fel. Ott volt még az 1960-as római ötkarikás játékokon is, ahol helyezetlen maradt.

A birkózócipőt 1966-ban akasztotta végleg a szögre, de akkor már két éve edzősködött, természetesen a Honvédban. Olyannyira, hogy amikor Kárpáti mester nyugdíjba ment, ő lett a vezetőedző. Ahogy szokták mondani, minden hangszeren játszott, hiszen nagyon szeretett a legkisebbekkel, a tízévesekkel foglalkozni, megismertetni őket a sportág alapjaival, miközben olyan legendák vallották őt mesterüknek, mint az olimpiai, világ- és Európa-bajnok Varga János. Ha már mesterség, Tóth Gyula 1973-ban mesteredzői címet szerzett, majd 1975 nyarától 1976 nyaráig, jó egy éven át a magyar szabadfogású válogatott szakági kapitánya volt. 1977-ben a Honvédtól a Vasasba távozott, betöltve a piros-kékeknél a vezetőedzői posztot. A TF-en, az egyetlen nappali birkózó szakedzői szak tanára volt, 1979–1982 között. Bukarestben a főiskolai válogatottat vezette az Universiadén. Később, idősebb korában sem szakított a sportággal, a Csepel ifjú tehetségeit pallérozta. Egy hónappal a 74. születésnapja előtt hunyt el Budapesten. Díjak, elismerései: A Magyar Népköztársasági Sportérdemérem bronz fokozata kitüntetést 1976-ban vehette át.