Szilvásy

Miklós

Szilvásy Miklós édesanyja szerint fia hatalmas babaként, 5 kiló 60 dekával (!) jött a világra 1925. december 5-én Márianosztrán. Óriás azonban nem lett belőle, legnagyobb sikereit váltósúlyban, a 73 kilogrammosok között érte el. Budapesten nevelkedett, 16 éves korában a BVSC-ben ismerkedett meg a birkózással, Előd János irányítása alatt kezdte el a fogásokat gyakorolni. Hamar bebizonyosodott, hogy nem akármilyen tehetség, az ifjúságiak között ötször ünnepelhetett országos bajnoki címet. A II. világháború után úgy döntött, rendőrnek áll. 1946-ban a korszak hírhedt, álcaként rendőrruhában tevékenykedő bűnözőjét, a „Hekus Dönci” becenevű gyilkost üldözték, amikor gépfegyverrel meglőtték a bal lábát. Úgy tűnt, ez a sérülés a sportolói karrierje végét jelentheti, de nem adta fel, kitartó erőfeszítéseket tett, hogy megerősítse a sérült lábát, például kövekkel megpakolt zsákot köttetett rá, és hanyatt fekvésben – nagy szériákban – emelgette (a rehabilitáció alatt az orvosok nem mellesleg arra jöttek rá, hogy a sportoló bal lába egy centivel rövidebb, mint a jobb). Semmiképp nem akart lemaradni az 1948-as londoni olimpiáról. Balesete után alig több mint egy évvel már megnyerte a magyar bajnokságot, ráadásul úgy, hogy az esélyesebb Sóvári Kálmánt remek csípődobással két vállra fektette. Jöhetett tehát London! Három pontozásos és két tussal aratott győzelem után azzal a svéd Gösta Anderssonnal került szembe, aki 1939-ben, Oslóban Európa-bajnok volt, és a háború okozta hosszas kényszerszünet után fantasztikus formában tért vissza. A svéd szó szerint nekirontott Szilvásynak, lökdöste, folyamatosan tuszkolta, terelte a szőnyegről. A taktika bejött, úgy ért el nagyarányú győzelmet, hogy tulajdonképpen komolyabb akciót nem hajtott végre, így versenyzőnk olimpiai ezüstérmet nyert. Nem sikerült rögtön tanulni a történtekből, az 1950-es stockholmi világbajnokságon Andersson lényegében ugyanezzel a „recepttel” nyert Szilvásy ellen; a svéd harmadik lett, a magyar lecsúszott a dobogóról. 1949-ben „újjáélesztették” a Ferencvárosi Torna Club kiváló birkózószakosztályát, amelyhez Szilvásy is csatlakozott, és tovább csiszolta addig is fényes technikáját, vagányabb lett a szőnyegen, s azon kívül is. A válogatott a tatai edzőtáborban már javában az 1952-es helsinki olimpiára készült, amikor Rákosi Mátyás látogatást tett náluk. A társak úgy emlékeztek vissza, hogy Szilvásy a beszélgetés végén azt mondta: „Matyikám, ne izguljon, hozzuk az érmeket.” A levegő rövid ideig megdermedt, de aztán mindenki ment a dolgára.

Jöhetett Helsinki. Az FTC sportolója a 18 tagú mezőnyben nyílegyenes úton menetelt a sorsdöntő csatáig: a norvég Hakon Olsent a 4., az egyiptomi Mahmud Oszmant a 9. percben tusolta, a német Anton Mackowiak ellen pontozással nyert, majd a rendkívül erős libanoni Halil Takával szemben – igen kemény csata végén – lendületes hátra eséssel megszerezte a harmadik kétvállas győzelmét. Ki más, ha nem Andersson érkezett volna az aranyéremért?! Noha a helsinki csatára elméletileg az lett volna a célszerű taktika, hogy túlbirkózza ellenfelét, a szakvezetés – Kárpáti Károllyal az élén – ravaszabb trükköt eszelt ki: ezúttal a magyar rontson a svédnek. Meg is tette, űzte, hajszolta, és a meglepett Andersson egy pillanatra sem tudott kibontakozni. A 14. percben Szilvásy végül levitte ellenfelét, és azzal lényegében eldőlt, az övé Magyarország 50. olimpiai bajnoki aranyérme!

Az olimpia után újra klubot váltott, a Budapesti Dózsa sportolója lett. Egy esztendővel később Nápolyban ismét döntőbe jutott, ezúttal világbajnokságon, ám ott a szovjet Georgij Hatvorjan kifogott rajta, így a második helyen zárt. Kijutott az 1956-os melbourne-i olimpiára is, de az már nem úgy alakult, ahogyan azt szerette volna, két győztes és egy vesztes összecsapást követően a hetedik helyen zárt. Hamarosan visszavonult, edzőnek állt: a válogatott mellett is dolgozott, tanítványai mindig szeretettel beszéltek róla, volt klubjai közül a BVSC-nél és az FTC-nél szintén nevelte a birkózókat. Rendőri karrierjét sem hanyagolta el, századosként – később őrnagyként – jelentős feladatot kapott: tisztként a fővárosi szórakozóhelyeket felügyelte. Nagyon fiatalon, életének 44. évében gyógyíthatatlan betegség következtében hunyt el 1969-ben. Azt írták róla a méltatások, a II. világháború utáni magyar sport egyik legszínesebb és legnagyobb egyénisége volt. Szilvásy fia – aki ugyancsak a Miklós keresztnevet kapta – kötöttfogású birkózóként a válogatottságig vitte, üzletemberként támogatta sportot, és azt tervezte, hogy a XVI. kerületben sportcsarnokot építtet, amelyet édesapjáról nevezett volna el; ő 2015-ben, 53 esztendősen hunyt el. 1949-ben megkapta a Magyar Köztársasági Sportérdemérem bronz fokozatát. 1954-ben A Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója lett.